Fotó: MTI, Facebook, szerk.
Hirdetés

Amikor az ember a társadalmi folyamatoknak nem csupán a fecsegő felszínét figyeli, hanem megpróbálja megérteni a mélyebb összefüggéseket is, újra és újra meglepődik azon, hogy a történelem milyen erővel van jelen a mindennapjainkban. Azok a politikai fejlemények, amelyeket aktuális megfontolások következményeinek tartanánk, nagyon gyakran évszázados beidegződésekből fakadnak. Ilyen például az a jelenség, hogy Budapest másképp szavaz a választásokon, mint a vidék. Az eltérés folyamatos és egyértelmű, matematikai szakszóval szignifikáns. Éppen a matematika tudománya bizonyítja, hogy ez nem lehet véletlen, okának kell lenni. És van is: részben általános, részben pedig egyedi, Magyarországra jellemző.

Az általános okra az a kifejezés mutat rá legjobban, amit Ortega y Gasset spanyol filozófus a XX. század harmincas éveiben fogalmazott meg: „a szabadság elkényeztetett gyermekei”. A nyugati világ nagyvárosai tele vannak a szabadság elkényeztetett gyermekeivel, akik beleszülettek a polgári jólétbe, akiket felnőttkorukra szüleik elláttak a jómódhoz szükséges pénzbeli, tudásbeli és kapcsolati tőkével, akiknek soha nem kellett megküzdeniük a létük puszta fenntartásáért, és akik ráérnek arra, hogy jóemberkedjenek, tüntessenek a brazíliai őserdők megmentéséért és az LMBTQ-jogok kiterjesztéséért. Ők azok, akik meg vannak győződve róla, hogy ismerik a vidéki emberek gondjait, sőt ők ismerik igazán, valójában viszont fogalmuk sincs arról, hogy a nagyvárosokon kívül az emberek mire vágynak és mitől félnek.

Hogy a XXI. századra a nagyvárosi és vidéki világlátás mennyire elkülönült egymástól, arra érdekes példával szolgált az USA legutóbbi elnökválasztásának egy megdöbbentő adata: Washington D. C.-ben, a szűken vett fővárosban Hillary Clinton a szavazatok 92 százalékát kapta, Donald Trump ötöt, a többit néhány jelentéktelen jelölt. Itt most nem az a kérdés, hogy kinek volt igaza, hanem hogy a főváros lakossága ennyire más világnézetű, mint azon kívül az egész ország, ennyire más problémákat és megoldásokat lát.

Az úgynevezett nyugati világ tele van hasonló választási eredményekkel. De mielőtt azt gondolnánk, hogy ez valami friss fejlemény, mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a város és a falu (vidék) ellentéte meghatározó módon van jelen már Oswald Spengler száz évvel ezelőtt megjelent monumentális esszéjében, az A Nyugat alkonyában is, sok tekintetben a ma ismert összefüggésben.

Ha tehát Budapest másképp szavaz, mint a vidék, akkor ez évszázados nemzetközi trendbe illeszkedik. De van itt még valami, ami már inkább magyar sajátosság. Ez pedig a magyar városiasodás. Németh László az 1940-es években hosszú esszében elemezte azt a jelenséget, hogy a sajátos magyar történelem következtében Magyarország városainak jelentős részét nem magyarok, hanem németek virágoztatták fel, akiknek világnézeti irányultsága, idegen kifejezéssel szociokulturális orientációja a németség felé fordult, annak az értékeit követte. Ez a megállapítás nem értékítélet, nem foglal állást abban a kérdésben, hogy ez így volt-e helyes, a magyarság számára előnyös, vagy sem – puszta tényállításról van szó.

Hozzá kell tennünk két dolgot. Az egyik, hogy városokat a magyar nemzetiségű magyarok is építettek, a mai Magyarország városainak többsége ilyen. Ennél fontosabb, hogy az évszázadok alatt, a XX. századra a magyar városok egy kivételével mind hozzáilleszkedtek a környezetükhöz. Budapesten azonban ez az illeszkedés csak részben sikerült, a magyar főváros bizonyos tekintetben máig megőrizte különállását.

Erre csak részben magyarázat, hogy Budapesten többen vannak a szabadság elkényeztetett gyermekei, mivel itt működik a legtöbb sajtó, könyvkiadó, itt koncentrálódnak az egyetemek, kulturális intézmények, itt él a legtöbb művész, tudós, szabadfoglalkozású értelmiségi, jómódú vállalkozó. A jelenség okai mélyebbek, és a megértésükhöz egy másik, majd száz éve alkotó társadalomtudós, Claude Lévi-Strauss munkásságához kell fordulnunk. A francia kutató az úgynevezett strukturális antropológia elméletének kidolgozója volt, amely szerint a tág értelemben vett kultúra egyes elemei – hitek, vágyak, ismeretek, félelmek, törekvések, megoldások – összefüggő struktúrát alkotnak, ezt az emberek a családjuktól öröklik, majd az utódaiknak adják tovább. Ezek a struktúrák évszázadok alatt épülnek fel, és évszázadok kellenek a megváltoztatásukra is. Egy adott struktúrát birtokló társadalom az őt érő kihívásokra a birtokolt struktúrának megfelelő válaszokat ad.

Itt egy közbevetés szükséges. A strukturális antropológia nem azt mondja, hogy az egyén magatartása előre megjósolható, hanem a közösség egészének magatartása az, ami a struktúrából szükségszerűen következik. A dobókocka példája jól megvilágítja ezt. Ha egy hatlapos dobókockát elgurítunk, ugyanolyan eséllyel fordul bármely lapjára. Ha viszont sok kockát vetünk el egyszerre, az átlageredményt már meg tudjuk jósolni: 3,5-höz közel álló érték lesz. Minél több kockát vetünk egyszerre, annál pontosabb lesz a jóslatunk, miközben az egyszerre elvetett kockákról külön-külön továbbra sem tudjuk előre megmondani, merre fordulnak.

Az emberi társadalomban ezerszer megtapasztaljuk ezt a jelenséget, még ha a modern kori píszí világában megbélyegzik is, aki kimondja. Természetes és észszerű dolog, hogy például egy konfliktus esetén más hevességű reakciót várunk egy spanyoltól, mint egy finntől, bár tudjuk, hogy léteznek tüzes finnek és halvérű spanyolok is. Nem előítélet, hanem leszűrt tapasztalat mondatja velünk, hogy különböző közösségek tagjaival különböző bizalmi viszonyba lépjünk mindaddig, amíg az egyéni tapasztalat ezt felül nem írja. Aki ezt tagadja, az a modern társadalomtudomány egyik legfontosabb felismerését tagadja.

Íme tehát a két forrásvidék, ahonnan a magyar fővárosnak a magyar vidékétől eltérő politikai magatartása ered. Ebből pedig mind a fővárosi, mind a vidéki támogatókat maguk mögött tudó politikai pártoknak érdemes leszűrniük a tanulságot. A fővárosiaknak azt, hogy a többség nem Budapesten lakik, és ez hosszú távon így is marad. A vidék Magyarországát képviselő pártoknak pedig azt, hogy a főváros lakosságának jelentős része történelmileg meghatározott módon a vidékitől eltérő kulturális szerkezetben él, más tapasztalatok alapján más következtetésekre jut, más érvek győzik meg, és más veszélyeket tart fenyegetőnek. Hogy melyik fél milyen sikeresen alkalmazza ezeket az ismereteket, arról az őszi önkormányzati választásokon is képet kaphatunk.