Waterloo?
Az elmúlt hetek hírei között egyértelműen az önkormányzati választás kampánya, majd pedig az eredmények elemzése dominált. Érthető: elég régen volt utoljára, amikor az ellenzék legalább részeredményeket tudott felmutatni, legyen szó önkormányzati, európai parlamenti, országgyűlési választásról vagy akár népszavazásról.
A politikai elemzés persze kevéssé sztrikt műfaj, egy kis akarással sok mindent elbír a papír. Ennek megfelelően sokan sokféleképpen értelmezték az eredményeket, Gyurcsány Ferenc szerint például nemcsak hogy ők győztek, de a választás egyben a „Fidesz Waterloojának” kezdete is. Balatonőszöd szónoka azt persze nem fejtette ki, hogy pontosan mit ért ezen retorikai fordulat alatt, így csak találgatni tudunk. Azt egy általános iskolás is tudja, hogy Waterloo Napóleon utolsó csatájának színhelye volt, ahol az egyszer már megbukott, de a hatalomba visszatért császárt végleg legyőzték a porosz–angol–holland seregek.
Gyurcsány szerint tehát a kormánypártokat annyira megrogyasztotta az önkormányzati választás eredménye, hogy többé már harcba sem szállnak a Karácsony által vezetett egyesített szélsőjobb–szélsőbal seregekkel? Ezt talán még az egykoron józanabb napokat megélt politikus sem gondolhatja komolyan. Ráadásul, ha objektívan górcső alá vesszük az eredményeket, akkor megállapíthatjuk, hogy a fővárosi eredmények ellenére is egyértelműen a Fidesz–KDNP a választások nyertese, hiszen a választók 52-53 százaléka a szövetség listájára, jelöltjeire adta voksát.
Mindeközben ugyanazon nap Lengyelországban a kormányzó Jog és Igazságosság párt megközelítőleg a szavazatok 43 százalékát megszerezve megnyerte a parlamenti választásokat. Az eseményeket a lengyel és a külföldi sajtó is földrengésszerű győzelemként értékelte, holott a Fidesz tíz százalékkal jobb eredménye Waterloohoz hasonló, sorsdöntő vereség, mely egyszer és mindenkorra kifogta a szelet a magyar kormánypártok vitorlájából. Hogy is van ez? Nem csoda, ha sokan összezavarodtak, hiszen a nemzetközi sajtó és hazai balliberális kollégáik sem győzik elégszer elmondani, hogy most aztán végleg vége Orbán diktatórikus rendszerének. Félve kérdezem, hogy a világtörténelemben egyébként hány olyan diktatórikus rendszer volt, amely választásokkal bukott meg?
Ilyenkor tényleg elgondolkodom, az Orbánt diktátorozók legalább belegondolnak-e abba, hogy az általuk győzelemként aposztrofált részleges választási siker önmagában cáfolja a megfogalmazott vádakat. Az a Timmermans például, aki számtalanszor támadta a jogállamiság leépítésével hazánkat, és több alkalommal is nyíltan kampányolt az ellenzéki összefogás mellett, vajon belátja, hogy tévedett? Bocsánatot kér-e Sargentini asszony, amiért elhitette az Európai Parlamenttel, hogy a magyar választási rendszerben az ellenzéki pártok eleve vereségre vannak ítélve? Kikel-e magából az európai liberálisokat tíz éven át vezető Verhofstadt, amiért a Momentum a szélsőjobbal és a szélsőballal összefogva minden morális korlátot sutba vágott? Aggódnak-e majd a sajtószabadságért a nagy tekintélyű európai elit tagjai, amikor megtudják, hogy újdonsült hősük, Budapest frissen megválasztott polgármestere már azelőtt egy újság terjesztésének betiltásáról beszélt, hogy elfoglalta volna új pozícióját? Születnek-e majd a kultúráért aggódó petíciók, mert Karácsony eleve deklarálta, hogy Dörner György nyílt pályázaton indulva sem tarthatja meg az általa vezetett színház igazgatói székét?
Az igazság az, hogy a balliberálisnak nevezett elit réges-régen elszakadt a valóságtól, az objektivitás helyét pedig a rituális gyűlölet, illetve imádat vette át. A kommunisták is a sajtószabadság nevében kobozták el a nyomdai berendezéseket, a szabadság nevében börtönöztek be tömegeket. Nem számít az eszköz, hiszen a cél úgyis mindent szentesít. Mit számít az, ha egy szocialista önkormányzati képviselő kokainfogyasztás közben tart kiselőadást arról, hogyan lehet százmilliókat ellopni a közvagyonból? Mit számít, hogy Karácsony győzelmével a Gyurcsány–Demszky-korszak legnagyobb gazemberei térnek vissza a városházára? Semmiség ez az Orbán-rezsim bűneihez képest! És hát a nagy cél úgyis nemes.
De mi is pontosan ez az elérendő utópisztikus álom, mely ma még messzinek tűnik, de ha egyszer eljön, minden szép és jó lesz? Feltette már valaki ezt a „lényegtelen” kérdést ellenzéki oldalon? Merthogy a végső, nagy cél nyilván Orbán Viktor leváltása, ez eddig rendben van. De bárki az ellenzéki oldalon belegondolt már, hogy pontosan mi is az, ami miatt olyan elemi gyűlöletet érez a magyar miniszterelnök iránt, amely felülír minden józan elképzelést?
Merthogy nekem az a feltevésem, hogy a legutóbbi önkormányzati választáson több helyen pontosan ez történt. Budapest esetében például egészen biztos vagyok benne, hogy a választók nem azért szavaztak Karácsonyra, mert meg voltak győződve városvezetői képességeiről, hanem mert elhitték az ostoba kampányszlogent, hogy ezzel megbuktatják Orbánt. A választás megtörtént, Orbán a helyén, Karácsonynak viszont valahogy vezetni kellene a várost. Nem is akárhogyan, hiszen a kampányban megígérte az ingyenes BKV-t, a lerövidülő kórházi várólistákat, a hajléktalanprobléma megoldását, a látványberuházások leállítását és még annyi minden teljesíthetetlen dolgot, hogy felsorolásuk többszörösen meghaladná jelen írás kereteit.
A beválthatatlan ígéretek helyett pedig maradnak az olyan ingyenes, kedélyeket borzoló, a társadalom megosztottságát tovább növelő „intézkedések”, mint a fővárosi abortuszprogram vagy a szivárványos zászló kitűzése a városházára; ezeken túl pedig az olyan megmosolyogtató deklarációk, mint a klímavészhelyzet kihirdetése vagy az egyébként senki által sem alkalmazott „rabszolgatörvény” alkalmazásának betiltása a fővárosi cégeknél. Ez tehát az annyira áhított jogállamiság által uralt világ? Ez lenne a Fidesz Waterlooja? Aligha. ν
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.