Jövök haza a boltból a napi szalonnaadagommal – mióta gyanús, idegen kultúrájú alakok settenkednek a határnál, megnőtt a szalonnafogyasztási átlagom –, s látom, hogy a postaládák alatt egy nejlonzacskó hever. Ronda nejlonzacskó, rikító színekkel, valami csipszet zabáló, haladó szellemű idióta szórhatta el.

– Ezek miatt pusztulnak ki a védett fajok! – füstölögtem. – Tönkreteszik a tiszta, ártatlan és jóságos természetet.

Eszembe jutottak a rózsás flamingók, amint repülnek az égen, naplemente az Andokban, aranyló kalász az Alföldön, vízesés, elefántcsordák, csicsergő madarak és játékos nyuszik szökellése a mezőn. Ah! A természet tökéletes!

Aztán a flamingók után eszembe jutott a kardfogú tigris. Tényleg, az hol a csudában van? Kinéztem a ház elé, de sehol. Dobáljuk pár száz éve a szemetet, de nem sokat változott a világ. Keresse valaki a barlangi medvét meg a mamutot. Az vajon hová lett?

A természet saját magától is pusztít és tüntet el, emberi beavatkozás nélkül. És saját magától nagyobbat. Lehet, hogy az ember az elmúlt pár száz évben hagyott maga után rombolást – ez nem jó –, de ebből a természet simán talpra áll. A kardfogú tigris meg a trilobita a büdös életben még egyszer nem lesz. Ez kategóriákkal nagyobb változás, és ezt nem mi csináltuk. Ha a jóságos természetről beszélünk, nem jut eszünkbe a tövisszúró gébics, mely élve szúrja fel áldozatát, se a lábgomba, se a villámcsapás. A természet nem jóságos és nem gonosz. A természet nem törődik velünk. Ha mi kárt okozunk, nem neki okozzuk. Magunknak. Mert a koszos víz meg a büdös levegő nekünk rossz, de a Földnek teljesen mindegy. Kiheveri. Fajok tűnhetnek el, de az élet nem fog. És fajok eddig is eltűntek. Ha elfogadjuk a teremtést, hogyan gondolhatjuk, hogy mi, apró emberek, a pár évtizedes létünkkel meg a zacskóinkkal majd kifogunk rajta? Legyőzzük Istent a zacskóinkkal? Vicc.

Azért a szemetet felszedtem és kidobtam. Mert engem zavar. Az én röpke létemet. A teremtésnek mindegy.