A liberalizmus kudarca

Az idősebbek talán még emlékeznek a csalódásnak arra a keserű ízére, amit akkor érezhettek, amikor rá kellett jönniük, hogy a rendszerváltozás előtt annyira vonzónak tűnő liberális eszmék az utóbbi évtizedekben szellemi kalodává váltak mindazok számára, akik a józan eszükre támaszkodva szemlélik a világot, és stabil értékrendre vágyva alakítanák az életüket. Patrick J. Deneen, az amerikai Notre Dame Egyetem professzora úgy látja, a liberalizmust az ítélte kudarcra, hogy a Szovjetunió széthullása utáni egypólusú világrend meghatározó ideológiájává vált. A XX. században kialakult három eszmerendszer közül – a fasizmus és a kommunizmus leszereplése után – utolsóként jutott hatalomra.

A liberálisok a kilencvenes évek kezdetekor meg voltak győződve arról, hogy „a történelem véget ért”, és a társadalom mérnökei előtt nyitva áll az út, hogy megvalósítsák minden idők legtökéletesebb globális rendszerét, amely mindenkinek elhozza a szabadságot. Optimizmusukat táplálta, hogy ott állt mögöttük az Amerikai Egyesült Államok hadserege és a virágkorát élő globális tőke. Ez utóbbi további erősödését pedig Milton Friedman liberális közgazdásznak és csapatának tézisei szolgálták. Ezek nevében megkezdődhetett az egész glóbuszra kiterjedő privatizáció, dereguláció és liberalizáció, amely jelszavak leple alatt sor került a nemzetállamok gazdaságának leépítésére, a világszintű szabad rablásra és a globális cégek korábban soha nem látott gazdagodására (Magyarországon ennek jellemző példája volt a kilencvenes évek elejének úgynevezett spontán privatizá­ciója – a szerk.).

Csak te számítasz!

A liberalizmus persze nem azzal a jelszóval indult világhódító útjára, hogy kirabolunk téged. Képviselői az egyén felszabadítását tűzték zászlajukra. Deneen szerint ez annyit jelentett, hogy az embert meg kell szabadítani mindenfajta köteléktől, ami gátolja kiteljesedését. Legelsősorban fel kell számolni a születéssel kapott kereteket. Nemet kell mondani az olyan elavult csökevényekre, mint a családi kapcsolatok vagy a barátság, esetleg a szerelem rovására írható elköteleződés, mert mindez csak gátolná a teljes függetlenséget.

Az amerikai politológus szerint mindebből logikusan következik, hogy egy igazi liberális számára értelmezhetetlenek az olyan fogalmak, mint szülőváros, szülőhaza, közösség iránti lojalitás. A liberális gondolkodásba nem férnek bele azok a szokások, hagyományok, termelési kultúrák és ismeretek, amelyeket a közösségek igyekeznek átadni az új nemzedékeknek. A gyökereitől, identitásától így megfosztott új ember azonban el tudja foglalni a társadalomban azt a helyet, amelyet a harcos liberális ideológusok kijelöltek számára: miután személyes kapcsolatai lazák, nem köti őt semmi egy-egy közösséghez, településhez, országhoz, kiválóan bele tud illeszkedni a nyílt társadalommá, vagyis határok nélkülivé alakított világba. Jó munkaerő lesz, aki nemcsak a jövedelmét, hiteleket is felhasznál ahhoz, hogy fogyasztóként is kiemelkedően teljesítsen.

Deneen elemzi, hogy azok a társadalmak, ahol hatalomra jutott a liberalizmus, miként alakították át oktatási rendszerüket az ideológia kívánalmai szerint. Mint írja, teoretikusaik szerint a nem túl drágán fenntartható iskolarendszer feladata pusztán az, hogy használható, értsd: a piaci igényeknek megfelelő ismereteket nyújtson a diákoknak. Ebbe a világképbe például a bölcsésztudományok nehezen férnek bele, hiszen az irodalom, a történelem vagy a nyelvészet nem ad közvetlenül pénzre váltható ismereteket. A közvélemény, a média éppen ezért úgy igyekszik befolyásolni a fiatalokat, hogy a gazdaságban vagy a pénzvilágban keressék a helyüket, a hagyományos értékeket pedig ósdi, elavult dolognak tartsák, hiszen például a bölcsészettudományok és az általuk közvetített több ezer éves kultúra értékét nem lehet pénzzel mérni.

A konzervatív politológus elemzését ismerve mindjárt érthetőbbé válik, hogy a hazai liberálisok miért tiltakoztak annyira a Nemzeti alaptanterv módosításakor, hiszen annak bevallott célja a magyar és az európai kultúra értékeinek bemutatása, ezzel is erősítve a gyerekek identitását és kötődését a szülőhazájukhoz.

Deneen arra is felhívja a figyelmet, hogy az USA-ban 2008-ra az uralkodó ideológia az élet minden területéről száműzött minden természetes, a lokalitásban, a hagyományokban gyökerező jelleget, közös normát – megteremtve így az egyén teljes szabadságát. A kultúra helyét pedig elfoglalta az antikultúra, a „multikulturalizmus”.

A mindenható állam

A gyökértelenné, pusztán munkavállaló fogyasztógéppé tett emberek tömegét azonban a közös normarendszer hiányában az erőszakszervezeteknek kell féken tartaniuk, hiszen enélkül a társadalmak káoszba süllyednének, írja a politológus. Így a liberális állam immár az élet minden területére – a gyermekneveléstől a családig, a nemi identitástól az életvezetésig – igyekszik kiterjeszteni a hatalmát a média különböző platformjai segítségével is. E célt szolgálja, hogy a liberális államban a törvénykezés helyét átveszi a rendeleti kormányzás, a választott képviselők és tisztségviselők helyét pedig a bürokrácia, a deep state. Deneem úgy véli: ezzel elveszíti értelmét a képviseleti demokrácia fogalma is, hiszen az életet a legapróbb részletekig a senki által nem választott, felelősséget nem vállaló és leválthatatlan bürokratikus államgépezet irányítja. E társadalmi működési mód pedig végleg felszámolja az emberi függetlenséget és szuverenitást, a polgári lét alapjait.

Mindazonáltal Deneem úgy látja, hogy az életet irányító liberális létezési mód elveit és gyakorlatát egyre nehezebben fogadják el az emberek. Az eddig még féken tartott lázadást erősíti, hogy az állampolgároknak naponta szembe kell nézniük – értékeik felszámolása mellett – az elszegényedés rémével is. Hiszen a liberális gazdaság semmiféle teret nem nyit a szabad versenynek, a multi- és transznacionális cégek teljesen felszámolják a lokális gazdaságot, és a profitmaximalizálás érdekében félresöprik a népek és embercsoportok által fontosnak tartott közérdeket.

Ez a magatartás alakítja a liberálisok természethez való viszonyát is. A természetet ugyanis pusztán leigázandó mellékkörülménynek tekinti a liberális világszemlélet, amely egyedül a monokultúrás gazdálkodásban véli megtalálni a világcégek hasznát. Az időnként fel-fellobbanó természetvédelmet szorgalmazó kampányok és az ezeket működtető civil szervezetek csak elleplezik e gazdálkodási mód pusztító voltát, amely immár a Föld egészét veszélyezteti.

Deneem összegzése szerint kimondható, hogy a liberális állam elkerülhetetlenül szétzilálja a civilizáció alappilléreit. Az emberek tiltakozása pedig arra készteti az ideológia védelmezőit, hogy egyre keményebb eszközökkel kényszerítsék rá a vonakodókra magát az ideológiát. Ám a liberalizmus kicsikart győzelmeivel kudarcot vall, mert kénytelen egyre inkább kimutatni a foga fehérét, vagyis teljes egészében felszámolni mindenfajta emberi szabadságot.

Van kiút

Patrick J. Deneem nem pesszimista mai világunkat illetően. Úgy látja, ez a társadalmi, gazdasági rend tarthatatlan, így szükségszerűen bukásra van ítélve. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az emberek és népek lépésről lépésre visszaszerezzék szuverenitásukat. Ezt a küzdelmet pedig a családi élet színterén lehet és kell megkezdeni. Meg kell szabadulnunk a fogyasztás istenítésétől, amennyire lehet, függetleníteni kell magunkat a globális hálózatoktól, az eladósodástól. Újra kell élesztenünk a háztartási gazdálkodást, amely nem hitelekre épül, a közösségeknek önmaguk ellátására kell törekedniük, felpezsdítve a lokális vállalkozásokat.

Az amerikai politológus könyvét még a világjárvány kitörése előtt írta meg. Nem voltak tapasztalatai a globális világtársadalom drámai sérülékenységéről, arról, miként vallanak kudarcot a járványkezelésben a leginkább liberális államok. Elsősorban azért, mert kiélezett helyzetekben azok a társadalmak nem képesek minimalizálni a veszteségeiket, amelyeknek egy ideológia nevében szétroncsolták az összetartozás, a szolidaritás szövetét. Nekünk azonban érdemes szem előtt tartanunk a Liberalizmus kudarca című kötet tanulságait. És érdemes felkészülnünk rá, hogy kemény küzdelmeket kell vívnunk a karantén lezárulta után. Mert a globális világrendet irányító szűk pénzügyi-gazdasági elit és a liberális diktatúra haszonélvezői foggal-körömmel harcolni fognak hegemóniájuk megőrzéséért. Akárhogyan alakul is ez a küzdelem, a karantén utáni világ másmilyen lesz, mint amit eddig ismerhettünk.