– A vízhiány régóta központi kérdés a globális környezeti problémák sorában: ön szerint mikor válhat napi szintű gonddá a vízellátás Magyarországon és Európában? Mikor kényszerülünk rá a spórolásra?

– Szerintem erre már ma is rá vagyunk kényszerítve, miután a vízdíj és a csatornadíj is nagyon magas Magyarországon: e tekintetben Európa élvonalába tartozunk, de az átlagfizetésekhez mérve szerintem az első helyen vagyunk. Viszont mára jelentősen visszaesett a napi átlagfogyasztás: míg a nyolcvanas években fejenként háromszáz liter vizet használtunk el, ma már csak százhúsz körülit.

– Ez jó hír.

– Azt mutatja, hogy az emberek a zsebükön keresztül érzik a víz értékét. Egyébként ez a tendencia nemcsak itt, hanem egész Európában jellemző.

– Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség idei jelentése szerint azonban ma már vízhiány fenyegeti Európát, különösen a déli országokban: Ciprus például Athénból kénytelen vizet importálni, és az elmúlt pár évben előfordult, hogy Barcelonába is tankhajókkal vittek vizet. Mennyire súlyos a helyzet?

– A vízkészlet eloszlása egyenetlen. Világszinten vannak olyan országok és városok, amelyek egyáltalán nem rendelkeznek saját vízbázissal: mint Kuvait vagy Ecuador fővárosa, Quito. Eközben Kanadában rengeteg víz van egy főre vetítve és abszolút értelemben egyaránt. Dél-Európában valóban kevesebb a víz, ide szállítani is kell. De ma már a tengervíz sótalanítása sem olyan drága, a technológiai fejlődésnek köszönhetően ötöde-tizede az ára ahhoz képest, mint tizenöt évvel ezelőtt. Jelenleg körülbelül százmillió ember használ így nyert ivóvizet, Spanyolországban, Izraelben, Kaliforniában, Szingapúrban. Van, ahol ez a vízellátás alapja.

– Relatíve mennyire olcsó vagy drága ez a módszer?

– 2004-ben végeztem egy összehasonlítást a szennyezett édesvíz tisztításának költségeivel. Az derült ki, hogy a tengervíz sótalanítása csak mintegy húsz-harminc százalékkal drágább. Ugyanakkor ez az ár egyelőre csalóka, mivel a piac csak most épül: óriási a verseny, a cégek alámennek a tényleges árnak, hogy teret nyerjenek. Tehát ez a helyzet még alakulni fog. Sok helyen azonban nincs is más lehetőség. Kuvaitban például negatív a vízmérleg, vagyis a párolgás mértéke meghaladja a csapadék mennyiségét. A nagy tömegű szállítás viszont még drágább.

– Akkor meg vagyunk mentve? Hiszen a technológia költségei idővel tovább csökkennek, tengervízből pedig rengeteg van.

– A kérdéseiből azt érzékelem, hogy valamilyen pánikot kéne eloszlatnom vagy megerősítenem. A helyzet az, hogy a világ valóban sok vízdilemmával küszködik. Az egyik a már említett egyenetlenség, ami országokon belül is jellemző, Magyarországon például az Alföldön sokkal kevesebb a víz, mint a nagy folyók környezetében. Ott van azonban igazán nagy probléma, ahol a kevés víz nagy népességgel találkozik, mint Észak-Kínában, Dél-Kelet-Ázsiában, Közel-Keleten vagy Afrika északi részén. De van különbség a fejlett és fejlődő országok között. Erre jó példa Izrael. Létezik egy amolyan lélektani határ a víz tekintetében: úgy tartják, ha fejenként ezer köbméter alatti mennyiség áll rendelkezésre éves átlagban, azzal már nehéz gazdálkodni. Ehhez képest Izraelben kétszáz köbméterrel is kiválóan elboldogulnak, mert megvan hozzá a szakmai és gazdasági háttér, a technológia, az infrastruktúra. Az afrikai országokban azonban a szegénység, illetve az iskolázottság és a kapacitás hiánya miatt ezeket a problémákat nem tudják megfelelően megoldani. Tehát a vízhiány elsősorban a fejlődő világban gond, ahol egyébként elmaradott a szennyvíz ügye is. Lassan közhely, hogy a Földön egymilliárd embernek megoldatlan az egészséges ivóvízellátása, valamint két és fél milliárd embernek a szennyvíz-elhelyezése: a fejlődő világ egy részében nincs öblítéses vécé, tehát sitt vagy fekália van, és a hozzá kapcsolódó sittmenedzsment, ami vagy működik, vagy nem. Következésképp ezeken a területeken könnyen terjednek a járványok, ami miatt pedig magas a csecsemőhalálozási arány is. És amíg a kilencvenes évek elején az emberiségnek csak a 4-5 százaléka küszködött vízhiánnyal, 2030-ra már negyven százalékot becsülnek: de nem azért, mert csökken a vízmennyiség, hanem azért, mert nő a népesedés. A víz mennyisége évmilliók óta stabil a Földön, és ez egyelőre így is fog maradni. Az éghajlatváltozás sem csökkenti, hanem átrendezi a készleteket: leegyszerűsítve a folyamatot, ahol kevés víz van, ott még kevesebb lesz, ahol sok, ott még több. Tehát globálisan valóban van miért aggódni, viszont helyi szinten nincs: úgy gondolom, az elkövetkező száz évben Európának nem lesznek olyan gondjai a vízellátással, ami pánikra adhatna okot. Vannak persze problémák, az árvizek és az aszályok gyakorisága, a nitrátosodás, a déli államokban a kevés víz, ám ezek többsége megoldható. A népesség itt nem is növekszik, persze az ide tartó migráció viszont erősödni fog. De a dilemma igazából a fejlődő világban lesz.

– Magyarországnak sem lesznek nagy gondjai?

– Összességében Magyarország is rendben van, a problémák ismertek, csak hatékonyabban kellene kezelni őket. Ennek legfontosabb előfeltétele az intézményi rendszer stabilitása.

– Mi a helyzet a nem megújuló vízkészletek kifosztásával, ez mennyire gyakori jelenség?

– A Föld vízkészleteinek két fajtája van: a statikus és a dinamikus. Az utóbbi évenként megújul, az előbbi viszont nem pótlódik, vagy csak nagyon lassan. A fenntartható vízgazdálkodás alapja, hogy csak a megújuló, dinamikus vizeket használjuk. Ez globálisan elég is lenne az igényeink fedezésére, csak megint a lokális egyenetlenség a probléma. Ezért sok helyen meggondolatlanul fogyasztják a statikus készletet. Erre van múltbeli magyar példa is: a Dunántúli Középhegységben olyan mértékben folyt bányászati célú vízkitermelés, hogy a hetvenes években elapadtak a karsztvizekből táplálkozó források, és a hévforrások hozama is csökkent. Évtizedek múltával most kezd visszatöltődni ez a készlet. A Duna–Tisza közi homokhátság esetében viszont nem tudni, mi lesz a megoldás. Ez vízben szegény, aszályos terület, ahol a csapadék- és a talajvízszint korábban állandóan ingadozott, mígnem a nyolcvanas években hirtelen visszaesett. Viszont ma is sokkal több vízigényes növényt termesztenek, mint amennyi ésszerű lenne, ezért az ott gazdálkodók túlzott mértékben használják a talajvizet, ahelyett hogy átállnának szárazságtűrő növényekre és egyensúlyban lévő vízháztartásra. A politika ráadásul időnként belenyúl a dologba, azt sugallva, hogy meg fogja oldani a problémát átvezetés révén a Dunából vagy duzzasztók építésével a Tiszából. De ezek több száz milliárd forintos projektek lennének, teljesen irreális arra számítani, hogy megvalósulnak, még csak döntési helyzetig sem jutott el az egész kérdés. A másik probléma az illegális vízhasználat, magyarul a lopás, amit sokfelé folytatnak az országban, főleg Kelet-Magyarországon.

– Ugyanakkor a Dunántúli Középhegység esete azt mutatja, hogy mégis regenerálhatóak a statikus vizek valamilyen mértékben?

– Ez egyedi adottságokon múlik. Vannak olyan hírhedt esetek, az eltűnt vizek története, ahol már nem állítható vissza az eredeti állapot. Ilyen az Aral-tó az egykori Szovjetunió területén, ami a világ negyedik legnagyobb tava volt valaha, csaknem akkora, mint Magyarország, de mára – a nem fenntartható öntözés következtében – elveszítette a vízmennyisége kilencven százalékát. Ez az egyik legnagyobb, ember által okozott ökológia katasztrófa, amely nem mellesleg milliók megélhetését is érintette. A másik az afrikai Csád-tó, a világ hatodik legnagyobb tava, ami öt százalékára zsugorodott. De apad a Grand Canyonban a Colorado folyó és a kínai nagy folyók, valamint számos felszín alatt víz. Kínában évente átlagosan egy méterrel csökken a talajvízszint. Túlzott kinyerés folyik az Egyesült Államokban is. És persze Líbiában, illetve Szaúd-Arábiában, ahol őrült módon erőltették a gabonatermesztést, pedig nem alkalmasak rá a klimatikus és talajviszonyok. Ők most egy érdekes megoldást találtak ki, amit valószínűleg más országok is folytatni fognak: földet bérelnek Indonéziában, Thaiföldön, és ott folytatnak vízigényes termesztést.

– Ez jó tendencia?

– Ez értelmes tendencia. Ahogy említettem, a víz tömege túl nagy, költséges és szennyező szállítani. Egyszerűbb a vízben gazdag helyszíneken termelni a vízigényes növényeket, és azokat szállítani. Ami felveti a virtuális víz kérdését.

– Mit jelent ez a fogalom?

– Most kezdték vizsgálni, mennyi vizet szállítunk a termékekbe építve: például egy kilogramm gabona előállításához ezer liter vízre van szükség, egy csésze kávéhoz százötven literre, egy kiló marhahúshoz pedig tizenhatezer literre. Mindez érdekes felismerésekhez vezet: a globalizálódó kereskedelem keretei között például Afrikából évente körülbelül dunányi víz megy Európába. A piacon óriási az érdeklődés bizonyos áruk iránt, és több vízhiányos hátországban is előfordul, hogy egyre növelik ezek termesztését, amivel persze tovább erősítik a vízhiányt. Erre példa Portugália a paradicsommal. Ha figyelembe vennénk a virtuális víz fogalmát, ezeket a visszásságokat átalakíthatnánk előnyös megoldásokká. Nem sok jó példát tudok mondani, de például az USA-ból gabonát szállítanak Mexikóba, hiszen ott a termesztés feltételei sokkal rosszabbak. El kellene gondolkodni azon, hogyan befolyásolja a globálizáció a vízzel való gazdálkodást, és szükség van-e valamiféle szabályozásra. A víznek például – szemben az olajjal, a gabonával, az arannyal, a szén-dioxid kibocsátással – nincsen világpiaci ára.

– Kevesen tudják, hogy a dinamikus vizek egy részét nem tudjuk felhasználni, mert erősen szennyezettek: például a kínai Sárga-folyó teljesen halott, már öntözésre sem alkalmas. Mennyi vizet érint ez a probléma?

– A becslések szerint harminc százalékukat. Ezeket is lehetne tisztítani, a technológiák rendelkezésre állnak, csak nagyon költségesek, nem éri meg. A vízszennyezés gazdag történetét végigtekintve: a XIX. század közepén jelentkeztek először a gondok, a szerves anyagaink lebomlása ugyanis oxigénhiányt okozott a vizekben. A Temzében például kipusztultak a halak. Ezt a problémát megoldották, a Temzét is sikerült rendbehozni. Utána következett a tápanyagok gondja: a nitrogén és a foszfor miatt elkezdtek algásodni a tavak és a beltengerek. Később kiderült, hogy a hőszennyezés is problémákat okoz, ugyanis a felmelegedett hűtővizeket a vizekbe engedték. Ezután jöttek a mikroszennyezők, amelyek nagyon kis mennyiségben is mérgező hatásúak: ilyen a kadmium, a higany vagy a szerves szénvegyületek. Híres eset a japán Minamataincidens: egy gyár a Minamata-öbölbe engedte a higanyhulladékát 1932 és 1968 között. A fémet a baktériumok átalakították szerves higanyvegyületekké, ami a halakon és kagylókon keresztül szép lassan az emberekbe jutott, és felhalmozódva központi idegrendszeri megbetegedést okozott. Több százan haltak meg. Ezután adott ki a WHO egy fekete listát a hetvenes években. Ezeket a problémákat, legalábbis a fejlett országokban, ma már tudjuk kezelni. Most a nanoszennyezők jelentenek gondot, amelyek befolyásolják a hormonháztartást, illetve azok az anyagok, amelyekről még nem is tudunk: a vegyiparban ugyanis évente körülbelül ötezer új vegyületet állítanak elő, amelyek hatásairól fogalmunk sincs, sem arról, hová kerülnek. Gyorsabban állítják elő, minthogy kivizsgálhatnánk őket.

– Minden legyártott kémiai anyag előbb-utóbb a vizeinkben köt ki?

– Nem minden, de jó részük. Szokás mondani, hogy egy szennyvíztelepről vett iszapmintában benne van az egész életünk, minden, amit a háztartásokban és az iparban használunk. De ma Európa és az Egyesült Államok legfőbb problémáit az úgynevezett nem pontszerű szennyezések jelentik.

– Ez mit jelent?

– A szennyvizeket általában csövekben vezetik a folyókba, tavakba, tározókba: ez a pontszerű szennyezés. A hetvenes években derült ki, hogy a földekről is számos anyag érkezik a vizekbe a csapadék által kimosva, illetve a talaj eróziója révén. Ezek a nem pontszerű szennyezések. Nem megfoghatóak, tehát nehezen szabályozhatóak. Viszont komoly problémát jelentenek: például a Duna-deltába és a Fekete-tengerbe jutó magas foszfor- és nitrogénterhelés hetven-nyolcvan százaléka nem pontszerű eredetű, ami a Duna vízgyűjtőjéről, összesen 800 ezer négyzetkilométernyi területről származik. És nemcsak a növényvédőszerek kerülnek így a vizeinkbe, hanem azok az anyagok is, amelyek az ipartelepek kéményein keresztül a levegőbe jutnak, majd kiülepednek a földekre. Ráadásul a fejlődő mérési technológiáknak köszönhetően egyre több mindenre bukkanunk rá a vizekből vett mintákban: hiába oldjuk meg a problémákat, egyre újabbakat ismerünk fel. És a legtöbbször késésben vagyunk.

– Hogyan lehetne takarékoskodni a vízzel?

– Rendszerszinten. Most jártam Szingapúrban, ahol ötmillió ember él egy félbalatonnyi területen, tehát nagyon kevés az egy főre jutó víz. Ráadásul annak a fele is Malajziából érkezik, ami politikai függőséget jelent, így ezt szeretnék felszámolni. Tizenöt évvel ezelőtt indítottak egy programot, ami három új, nemzeti csapként emlegetett forrás megalkotását jelenti. Az egyik csapot alkotják a tározók, amelyekkel felfogják a csapadékot: tizenhetet építettek eddig. A másik a tengervíz sótalanítása, náluk több nagy telep működik már. A harmadik pedig a szennyvíz, amiből ultratisztaságú vizet állítanak elő: ezt csipgyártásra is felhasználják, mert ahhoz az ivóvíznél is tisztább vízre van szükség. Ezt a háromféle vizet a maláj átvezetéssel együtt tározókban összekeverik, „érlelik”, és ez kerül a hálózatba. Emellett az igények visszafogására és a vízveszteségek minimalizására is koncentrálnak, ami náluk a legkisebb a világon: öt százalék. A víz természetét, körforgását, a technológiai elveket, a szemléletet pedig már óvodás kortól kezdve kötelezően oktatják.

– Mi a helyzet a háztartásokkal?

– Az öblítéses toalettről sokan azt mondják, hogy az emberiség egyik legnagyobb vívmánya. Való igaz, ez kipróbált, biztos közegészségi megoldást jelent. Az ára viszont nagy: a víz ezzel a szennyünk szállítóeszközévé válik, igen költséges csatornahálózatra és szennyvíztisztítókra van szükség, tetemes üzemeltetési és fenntartási költségekkel. Ma mégsem tudnánk létezni nélküle: egyszer egy felmérés keretében megkérdeztünk ötszáz embert, hogy használnának-e más megoldást a felajánlott lehetőségek közül, és nem akadt egy sem, aki hajlandó lett volna rá. Pedig a napi ivóvízhasználatunk harminc-negyven százaléka megy el a vécé öblítésére. Hatékony módszer lenne az úgynevezett szürke szennyvíz használata. Ám a meglévő infrastruktúrákat nagyon költséges átépíteni, hiszen a szürke vizet le kell választani, külön vezetékben áramoltatni, szűrni és fertőtleníteni. Ez történhet háztartás, lakóház vagy kerület szintjén, de az utóbbi a leggazdaságosabb. Szerintem az olyan városokban, mint Budapest, aligha fogják átépíteni a meglévő rendszert, annak ellenére, hogy 15-20 évente felújítjuk a fürdőszobáinkat. Viszont egy új lakónegyed vagy lakópark esetén könnyen lehetne létesíteni ilyen kettős hálózatot, amit máris el kellene kezdeni ösztönözni. Európában jelenleg csak néhány tesztház működik így, viszont Japánban, Ausztráliában, Kaliforniában már egész negyedek is akadnak – hat a vízhiány kényszerítő ereje. Természetesen vannak még bonyolultabb megoldások is, amelyek a víz- és az anyagok körforgásának zárását célozzák meg a háztartások szintjén. Ilyen a fekete és a sárga szennyvíz, vagyis az ürülék és a vizelet szétválasztása és külön kezelése. Az előbbi ugyanis foszfort, az utóbbi nitrogént tartalmaz nagy mennyiségben, vagyis kiváló műtrágyát lehet belőle készíteni. Emellett persze a háztetőre lehulló csapadékot is gyűjteni kellene a locsolás vagy a vécék öblítése céljából. Ezekkel a megoldásokkal a jelenlegi, napi százhúsz literes fogyasztásunkat ötven literre is le lehetne csökkenteni. A képet tágítva: a háztartások csak a tíz százalékát adják a teljes vízfogyasztásnak, az ipar hozzájárulása átlagosan a húsz, a mezőgazdaságé pedig a hetven százalék.

– Mennyi víz vész kárba a hálózatok elöregedése miatt?

– Budapesten húsz-harminc százalék lehet, a csatornahálózatnál pedig sokfelé a beszivárgás jellemző. A vízi infrastruktúrát Ferenc József idejében kezdték el kiépíteni, és mára elöregedőben van, ezért gyakori hír a médiában például a csőtörés. Óriási föld alatti vagyonról van szó, amivel gazdálkodni kellene. A fejlett országokban az a jellemző, hogy a meglévő létesítmények értékének az egy-két százalékát költik a fenntartásra: nálunk ez az arány 0,2 százalék körüli. A legtöbb országban ezeket a költségeket a vízdíjba építik bele. E téren Magyarország átmeneti állapotban van, az állam erősebb szerepvállalásra törekszik.

– Ezzel egyetért?

– Majd a gyakorlatban kiderül. A víz két- vagy sokarcú közeg: az vízhez való hozzáférés egyetemes emberi jog. Ugyanakkor az ivóvíz előállítása és a szennyvizek kezelése, a szolgáltatás költséges művelet. Ilyen értelemben a víz közgazdasági termék, aminek ára van. Ez a két tulajdonság és koncepció tehát ellentmond egymásnak. Világszerte próbálják megtalálni a kompromisszumos megoldást. Úgy harminc évvel ezelőtt a privatizáció nyert teret, Dél-Amerikában, Angliában, Franciaországban is, abban a hiszemben, hogy így hatékonyabban fog működni a rendszer. Ez részben így is lett, ám a remények egy másik része nem igazolódott be, és most szinte mindenütt valamilyen keverék megoldásra törekszenek. A magyar állapotokat tekintve pedig már egyébként is ideje volt elkezdeni a rendrakást: nálunk négyszáz vízszolgáltató cég működik, miközben Angliában összesen hatvan. Ott egy központi szerv állapítja meg a díjakat, nálunk a közgyűlés: vagyis minden település közgyűlése. Ez egy rémálom, aminek következtében igazából senki sincs tisztában azzal, mekkora és milyen állapotú vagyonról beszélünk egyáltalán és hogyan gazdálkodjunk vele. A megindult centralizációtól jó irányú változások várhatók.

– A legszebb példa arra, hogy a természetet rendbe lehet hozni, a Balaton jó vízminősége, ami részben az ön tevékenységének köszönhető. Azt mondják, e folyamatba a természet is besegített.

– A Balaton esetében az történt, hogy a befolyó vizekből származó foszfor a hetvenes évekre felhalmozódott az üledékben, hiszen a Sió-csatornát az esetek többségében zárva tartották. Az üledék megkötötte, vagyis semlegesítette a foszfort. Amikor azonban telítődött, az elnyelés folyamata megfordult, és elkezdte leadni, belső terhelést okozva, és mindez algásodást idézett elő, segítve egy toxintermelő kék algafaj, a sücege kékmoszat agresszív elterjedését. Miután a folyamat okait feltártuk, a szennyvizek egy részét elkezdték más vízgyűjtő területekre, túlnyomóan a Dunába vezetni, illetve eltávolítani belőlük a foszfort. Idővel besegített a rendszerváltás is, a műtrágya-felhasználás ugyanis visszaesett az egyötödére, és volt egy harmadik hatás is: a kétezres években a kevés eső miatt csökkentek a nem pontszerű szennyezések. Mindennek köszönhetően a külső foszforterhelés mintegy hatvan százalékkal mérséklődött és a tó üledéke is kezdett megújulni: ma már újra megköti a foszfort. Szerencsénk, hogy e szempontból igen kedvező a Balaton geológiai háttere és az üledék összetétele: magas a karbonátok aránya. Azt azonban pontosan nem értjük, miért következett be hirtelen javulás: ’94-ben még rossz volt a vízminőség, ’95-ben pedig már kiváló. A fiziko-kémiai hatás mellett minden bizonnyal egy biológiai hatás is érvényesült, valószínűleg a Kenyából származó, domináns kék alga akkor vált „vesztessé” a különböző fajok közötti versenyben. Mindenesetre több évtizedes, bonyolult folyamatokról van szó, sok nem lineáris tulajdonsággal, amik itt is szerepet játszhattak. A Balaton a sikeres tórehabilitáció egyik példája. Vize ma olyan jó minőségű, mint a hatvanas években volt. A történet pedig nem tanulságok nélküli. Látnunk kell, hogy vizeinket gyorsan tönkre tudjuk tenni, ezzel szemben a helyreállítás költséges, gondos munka esetén is akár több évtizedet, fél évszázadot igényelhet és az eredmény is kétséges. Ezért ismételjük, hogy az elővigyázatosság és a megelőzés a kulcsa a vizek megóvásának.

Fehérváry Krisztina