– Az utóbbi időben, talán éppen Koppenhága kapcsán felerősödött a klímaváltozással kapcsolatos szkepticizmus, ami nemcsak annak várható mértékét vonja kétségbe, de azt is, hogy a felmelegedésnek valóban emberi tevékenység lenne az oka.

– A klímaváltozás tényére vonatkozó kétellyel én nem találkoztam, hiszen a televízió ismeretterjesztő műsorain, az újságokon és filmeken keresztül a hétköznapok részévé váltak az ezzel kapcsolatos információk, mint a tengerszint emelkedése, az Északi-sarki jégtakaró olvadása vagy egyes tavak kiszáradása. A Föld több pontján pedig sokan közvetlenül is megtapasztalják ezeket a jelenségeket. Nem is gondolnánk, hogy olyan területeket is érint ez a kérdés, mint például a síparadicsomok. Az egyes déli hegyoldalakon elhelyezkedő pályákon ugyanis egyre rövidebb a szezon, s az ottani falvaknak fokozatosan más megélhetés után kell nézniük. A hőmérsékleti adatok pedig egyértelműen alátámasztják az éghajlat változását, s a tudományos világ ebben a kérdésben egységes. 2008-ban közös állásfoglalást adott ki a legfejlettebb nyolc ország és további öt nemzet tudományos akadémiája – ami ritkaság a tudományos közélet történetében –, miszerint a 2005-ig bekövetkezett, 0,75 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés mellé az elkövetkező húsz évben biztosan várható további 0,2-0,4 fokos emelkedés, s leszögezik, hogy ezért fel kell készülnünk a változás elkerülhetetlen következményeire. Azaz a megelőzés mellett most már egyre inkább szükség van az alkalmazkodásra is. Ez fordulópontot jelent az éghajlatváltozással foglalkozó szakmai megközelítésben, hiszen eddig a kibocsátás-csökkentés volt előtérben. Felsorolták az öt legsérülékenyebb területet is: ezek a vízkészletek, az élelmiszer-ellátás, az egészség, a tengerparti települések és néhány ökoszisztéma. Ez a dokumentum egy olyan magas szintű tudományos állásfoglalás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s emellett jelentősége van XVI. Benedek pápa üzenetének is, amelyet a béke világnapján fogalmazott meg. Borús jövőképet festett le, és olyan javaslatokat tett a vízkészletek és a gazdasági tevékenységek káros hatásai kapcsán, amelyek egybeesnek az említett állásfoglalással. Tehát éppen ellenkezőleg, én azt tapasztalom, hogy a kétségek helyett az éghajlatváltozás ténye konszenzust teremt egymástól meglehetősen távol álló világnézetek és annak képviselői között. Az éghajlatváltozás okai körül valóban felerősödtek a viták, de ez az alkalmazkodás szükségességét nem kérdőjelezi meg.

– Az MTA Szociológiai Kutatóintézetét milyen szempontból érdekli ez a kérdéskör?

– A kutatásaink egyik fő témája a társadalmi rugalmasság. Ez a szakkifejezés arra utal, hogy mennyire képes egy társadalom alkalmazkodni a létfeltételeinek megváltozásához úgy, hogy eközben megőrzi az alapvető értékeit. A történelem során sok kultúra tűnt el azért, mert nem volt erre képes. Ugyanakkor jó példája a társadalmi rugalmasságnak a népvándorlás, amikor egy népcsoport teljesen új körülmények között is meg tudta őrizni a saját kultúráját. Most az a kérdés, mennyire vagyunk képesek egyáltalán megérteni, hogy változik körülöttünk a világ és nem élhetünk úgy, mint eddig. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem eddigi eredményei alapján a rugalmasság olyan alacsonynak bizonyul, hogy az már a társadalmak működőképességét veszélyezteti.

– A szkepticizmus fakadhat a tehetetlenség, a kilátástalanság érzetéből is: a környezetvédelem immár több évtizedes múltra tekinthet vissza, mégsem hozott eredményeket.

– Az emberek sokszor valóban tehetetlennek érzik magukat, s ilyenkor automatikusan kialakul egy védekezési mechanizmus, a felelősség és a cselekvés kényszerének hárítása: „Minek foglalkozzak ezzel, ha az amerikaiak és a kínaiak a legnagyobb szennyezők, és ők nem teszik?” Sokkal érdekesebb számomra azonban a térbeli helyett az időbeni hárítás, korunk egyik sajátos jellemzője. Az emberek itt és Angliában – ahol szintén sok interjút készítettem a témával kapcsolatban –, tehát határoktól függetlenül ugyanazt a gondolatot fogalmazzák meg a várható borús következményekre gondolva: „Remélem, azt én már nem érem meg”. Tehetetlenségükben keresnek valami elfogadható és a fenyegetett létállapotot feloldó megoldást: nem tudok, de nem is kell szembenéznem ezzel a veszélyes helyzettel, mert remélhetőleg nem érem meg. Hátborzongató jelenség, amikor egy kultúrában ez lesz az általános válasz egy súlyos és megoldandó társadalmi helyzetre.

– Mit eredményezhet hosszú távon, ha nem gondolkodunk tovább a saját életünknél?

– Az a kultúra, amelyik elfogadhatónak tartja ezt a kimenekülési utat a tagjai számára, pusztulásra van ítélve. A mai emberkép szerint mindenhez jogod van a kényelmed és a jóléted érdekében, és amikor eltemetnek majd, nem kell számot vetned az életeddel. Max Weber fogalmazta meg 1905-ben, a szociológia egyik alapművének számító, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában, hogy a kapitalista gazdaság térhódításával bekövetkezett a világ „varázstalanítása”. Új emberkép született, az élet célja – így írja Weber – „a pénzszerzés, az egyre több pénz szerzése” lett, s ennek mentén előtérbe került a racionalitás, hiszen az erre alapozott kalkuláció a kapitalista gazdaság működésének lényege. A ráció mentén megragadható szempontok közé pedig nem fér be az, hogy az ember életének folytatása van a halál után. Az emberiség először tett kísérletet arra a történelem során, hogy az addig végtelen időtávot leszűkítse a születés és a halál közötti időszakra. Az emberek korábban valamilyen értékrendszer szerint mindig készültek a halál utáni életre, és ez adta az életük értelmét. A kapitalista szellem előnye, hogy addig soha nem látott jólétet és kényelmet hozott az életünkbe, de a hátránya, hogy a racionális személetmód, a „varázstalanítás” alapvetően megváltozatta a társadalom és a természet kapcsolatát. A tudománynak, a vallásoknak és a különböző művészeti ágaknak nagy szerepe lehet ennek a folyamatnak a visszafordításában.

– Mivel mégis ez a szemléletmód hozott általános jólétet, nehéz elfogadni, hogy most veszélyt jelent.

– Az éghajlatváltozás mutat rá ennek az emberképnek és a fogyasztói társadalomnak a kudarcára. A váltás pedig valóban lassú folyamat, mert a mindennapi viselkedésünket nagyon erősen befolyásolják az uralkodó társadalmi normák. Ma az a normális, s a társadalmi, a politikai és a gazdasági körülmények is mind arra ösztönzik a társadalom tagjait, hogy egy állandó növekedési kényszert próbáljanak meg szolgálni, ezért tanuljanak, ezért dolgozzanak, ezért hajtsanak egész életükben. Amikor mindennek ez ad értelmet, a legerősebb normasértés csökkenésről és korlátozásról beszélni. Így a természettel harmonikus életre törekvő embereket a többség egyelőre csodabogaraknak tartja. Ma már elfogadottabb, ha valaki tudatosan nem használ autót, de az például különösnek számít, ha valakinek nincs mobiltelefonja, ökofaluban él, önellátásra törekszik, vagy például egy előadáson tudatosan nem alkalmaz digitális kivetítőt, mint én. Maga az új értékrendszer létezése azonban már a változást mutatja. Egy kettősség tapasztalható a társadalomban. Egyre többen vannak, akik számára például az az abszurd, hogy a magyarországi iskolákban síszünetet szokás tartani. Az én véleményem szerint ez például a fogyasztás olyan szintje, ami már elfogadhatatlan az ökológiai rendszer mai állapotában, így nem szabadna legitimálniuk az oktatási intézményeknek. Mások számára ez azonban természetes. Egyéb szinteken is vannak hasonló példák: egyelőre még az a kívánatos és örömteli esemény, ha az egyébként folyamatos pénzügyi gondok ellenére is minél több földutat aszfaltoznak le egy településen. Ez azonban mások számára visszatetsző, hiszen megzavarja a talaj vízellátását és csökkentheti a kutak vízszintjét. Olyan törvények írják elő, hogyan éljünk itt az országban és az egész Európai Unióban, amelyekben még nem érvényesült fontos szempontként az ökológiai rendszer védelme, így sokszor azt teszik kötelezővé, hogy környezetpusztító módon éljünk. Ha például valaki valóban ökotudatos házat szeretne építeni, nem fogja megkapni az engedélyeket. E kettősségek miatt ezt a mostani időszakot hasonlónak érzem a nyolcvanas évek Magyarországához. Akkor már lehetett látni, hogy a szocializmus hibáinak javítására kidolgozott reformok nem fogják tudni megoldani a problémákat, és egy teljesen új társadalmi berendezkedésre lesz szükség. Most az vált világossá, hogy a fogyasztói társadalom keretei között nem tudunk választ találni az emberiség létét fenyegető kérdésekre, s bár születtek már elképzelések, még nem egyértelmű, milyen modellt kellene követni. Most is átmeneti időszakban vagyunk, és jelentős változás előtt állunk.

– De egy ilyen váltásnak belülről kellene jönnie, sokan éppen ezt hiányolják a magyar társadalomban a rendszerváltással kapcsolatban. Hogyan alakulhat ez ki?

– Az egészségügy területéről tudok jó példákat hozni. Ezen a téren ugyanis világszerte hasonlóan paradigmaváltás ment végbe az utóbbi időben. Az orvostudomány a korábban elképzelhetetlen gyógyítási eredményei ellenére egyre több megoldhatatlan problémával szembesül: a rákkal vagy azzal a számos allergiával, amelyek tartós gyógyszeres kezelést igényelnének. A betegek egy része ilyenkor kipróbál valami mást: homeopátiát vagy más természetgyógyászati módszert. Ezenkívül az orvostudomány által felkínált lehetőségek sem mindig elfogadhatóak a társadalom számára, például a mellékhatások miatt kialakult egy ellenállás a gyógyszerfogyasztással szemben. Ma pedig már az orvosok egy része is más módszereket alkalmaz. Tehát így, fokozatosan erősödik meg egy új szemléletmód. Ehhez hasonló paradimagváltásra volna szükség éghajlatváltozás kapcsán például a közgazdaság-tudomány területén.

– Egészségszociológusként miért kezdett el környezetvédelemmel foglalkozni?

– A 2000-es évek elején felerősödő egészségügyi problémák irányították a figyelmem arra, hogy a természet hatásaival komolyabban kellene foglalkoznunk: az erős UV-sugárzás miatti bőr- és szembetegségek számának növekedése, vagy a hőhullámok, amelyek 2003-ban olyan magas halandósággal söpörtek végig Európán, hogy néhol a holttestek elhelyezése is problémát jelentett. Az évek során erősödött meg bennem az a felismerés, hogy alapvetően át kell gondolnunk az egész életünket, céljainkat és értékeinket a társadalom működőképességének megőrzése érdekében. Ezt a feladatot most fontosabbnak tartom, mint az egészségszociológiai kutatásokat. Az éghajlatváltozással kapcsolatban pedig azt láttam, hogy már nagyon sok elméleti munka született, ezért inkább a gyakorlati megvalósításra szerettem volna hangsúlyt fektetni. Önkormányzati vezetőket, polgármestereket kerestem meg a cél érdekében, majd a települések érdeklődő lakóit összefogva klímaköröket hoztunk létre a helyi szintű programok, javaslatok kidolgozására. Szakembereket, civil szervezeteket is bevonva kidolgoztuk Tatabánya, Pomáz és Hosszúhetény éghajlat-változási stratégiáját, majd Pilis és Albertirsa csatlakozásával létrehoztuk 2007-ben a Klímabarát Települések Szövetségét. A jelenlegi tizenhárom tag mellé nemsokára Keszthely és Gyenesdiás is csatlakozik, illetve Vác is érdeklődik a lehetőség iránt. Átfogó, holisztikus szempontú megoldásokat keresünk a települések számára, amelyek érdemi változásokhoz vezetnek, és segítenek kialakítani és elfogadtatni az új társadalmi normákat.

– Ez miért mehet jobban egy településen?

– A közösségnek ösztönző ereje van. Felerősítheti az egyéni szintű lépéseket, különösen akkor, ha ezek ma még normasértő tevékenységnek számítanak. Ezenkívül az a feltételezésünk, hogy minél erősebb egy közösség és minél kisebb egy település, annál rugalmasabban tud alkalmazkodni a természet változásaihoz. S erősödik az a gondolat is – ami Koppenhágában is megfogalmazódott –, hogy helyi szinten több lehetőség van a szükséges társadalmi változások elfogadtatására, a polgármesterek ugyanis könnyebben meg tudják értetni magukat a közvetlen környezetükkel, szorosabb a kapcsolatuk azokkal, akikkel közös döntést kell hozniuk.

– Működnek a feltételezéseik a gyakorlatban?

– Az egyik legaktívabb polgármesternek, Bencsik Jánosnak és Botos Barbara környezetvédelmi referensnek köszönhetően az országban elsőként Tatabányán készült helyi szintű éghajlat-változási stratégia. Pilisen pedig a legerősebb a klímakör, egy nagyon jó szervezőnek, Pintér Sándornak köszönhetően itt működik a leginkább az elképzelésünk, hogy a kérdést komolyan vevő emberek közösséggé formálódjanak. Itt klímabarát üzlethálózat is alakult, amelynek célja többek közt a helyi termékek forgalmazása mellett a műanyag zacskók használatának visszaszorítása. Hosszúhetényben pedig néhány család az élelmiszer-önellátás megvalósítása érdekében tesz komoly lépéseket, újra létrejött a helyi piac, az iskolában pedig egy tankert, ahol a gyerekeknek megpróbálják újból átadni az élelmiszertermeléssel kapcsolatos tudást. Pomáz az első olyan település az országban, ahol a várható változásokra készülve vízügyekkel kapcsolatos stratégiát is készítettünk. Szekszárdon arra az eshetőségre hoznak létre cselekvési tervet, ha a városban valamilyen időjárási jelenség miatt hosszú ideig tartó áramszünet következik be. A XII. kerületi önkormányzat pedig egy saját UV-mérő készüléket telepített, így tájékoztatni tudják a kerület lakóit, ha túlságosan erős a sugárzás. Tehát számos eredményt értünk el, s igyekszünk ezeket a programokat közkinccsé tenni. Egy részük kötetben jelent meg, más részük a honlapunkon olvasható.

– 2006-ban Tony Blair, az akkori brit miniszterelnök egy beszédében elmondta, hogy a kormány egyedül nem képes megbirkózni a klímaváltozással, mert a multinacionális vállalatok megkötik a kezét. Ezért azt javasolta, a társadalom minden szereplője dolgozza ki saját éghajlat-változási stratégiáját. Kifogásnak tartja ezt a kijelentést?

– Nem. Ez a javaslat a demokrácia korlátaira világít rá, illetve a politikai rendszer gyengeségeire. Paradoxon, hogy a vezetők azoktól a választóktól kapják a hatalmukat, akiknek a jogait és lehetőségeit – ebben az esetben – éppen nekik kellene korlátozniuk. Hogyan rendelhetné el egy kormány például a repülőgép- és gépkocsiforgalom visszafogását, ha az a legtöbb választójának kényelmetlenséget fog okozni? Ma még nehéz elképzelni egy olyan politikust, aki nem azzal a jövőképpel szeretne választást nyerni, hogy minden sokkal jobb lesz, hanem a növekedéssel szemben a biztonságot és a természet védelmét előtérbe helyezve egy áldozatokat követelő jövőt vázol fel. Nagy bátorság kell hozzá, és a jelenlegi körülmények között kicsi az esélye, hogy valaki ilyen programmal nyerjen. A politikai vezetők a választórendszer foglyai, emellett a gazdasági érdekek is kötik a kezüket. Sokan mégis tőlük várják a megoldást. Nem vagyok politológus, nem tudok erre a helyzetre megoldást, csak a feszültséget érzékelem. Már sok helyütt megfogalmaztam, hogy el kellene kezdeni közösen gondolkodni erről a helyzetről.

– Angliában hogyan alakult azóta ez a küzdelem?

– Tavaly ott született meg az első olyan klímatörvény a világon, ami erőteljes kibocsátás-korlátozásokat ír elő – 2020-ra 34 százalékot – és elfogadta a parlament. Ott már sokkal több „klímabarát település” van, illetve nagyon megerősödtek a civil szervezetek is. Például a Transition towns, az Átalakuló városok elnevezésű programhoz három év alatt több mint száz település polgárai csatlakoztak, akik maguk kezdtek el helyi szintű programokat megvalósítani. Magyarországon mi kerestük a kapcsolatot az önkormányzatok vezetőivel, ott ilyen szervező erő nélkül is egymásra találnak az emberek.

– Magyarországon van erre esély?

– Van rá példa, a Szövetséghez nemcsak önkormányzatok csatlakoztak, hanem a budapesti Wekerle-telep egyik helyi közössége is, akik saját programokat kezdtek megvalósítani. De ebbe a kategóriába sorohatóak az ökofalvak vagy az élő falu hálózat is.

– Tegyük fel, hogy a jövőben kiderül: tévedtek a környezetvédők, s a szkeptikusoknak volt igaza a felmelegedéssel vagy annak okaival kapcsolatban. Mit veszíthetünk, ha mégis ezeket a programokat valósítjuk meg például a gazdasági előnyt jelentő fosszilis energiák használatával szemben?

– Az éghajlatváltozás egy lázas állapothoz hasonlítható. De mi nemcsak a lázcsillapítással foglalkozunk, hanem azzal, hogy visszatérjen egy egészséges állapot, egy harmonikus kapcsolat a természet és a társadalom között. Az említett, tizenhárom akadémia állásfoglalása szerint a világ üvegházgáz-kibocsátását le kellene csökkenteni arra a szinte, amennyit a természet el tud nyelni. Eszerint a Föld egy lakosa évente körülbelül két tonnát engedhetne meg magának. Ehelyett az egy főre jutó világátlag négy tonna, a magyarországi pedig nyolc. Az emberi törvényeknek újra alkalmazkodnia kell a természeti törvényekhez, mielőtt az eddigieknél erősebb figyelmeztetéseket kapunk.

Fehérváry Krisztina