Kisfilmek a nagyvilágból

„Nem olyan tehetséges a világ, hogy néhány okos ember ne tudná becsapni.” (Rejtő Jenő)

Nézem ezeket a kisfilmeket. Nézem, és magam sem tudom, hogy vajon akikkel megesnek ezek a szörnyűségek, maguk is látják-e? Vagy ők már rég becsukták a szemüket, és még tükör által, homályosan sincs igényük a valóságra? Mert a valóság az, hogy ez a világ nem olyan borzalmas, mint amilyennek hisszük. Hanem még annál is sokkal borzalmasabb…

Illusztáció: Evannovostro/shutterstock.com

Hogy miről szólnak ezek a kisfilmek? Ó, mindegyik másról. Az egyik legújabb „alkotás” például azt mutatja be, hogy valahol Olaszországban egy meztelen migráns rendőrökre támad. Igen, így, ahogy mondom. Rájuk támad. Meztelenül. Miközben asszonykája ott sivalkodik mellette, s urát segítve ő is üti, veri a két rendfenntartót. Ha pedig ez még nem lenne elég a jóból, a helybéli nézelődők ékes olasz nyelven, röhögve, tapsolva biztatják az elmeháborodottat. A videó kommentelői pedig jobbára a tehetetlen rendőröket gyalázzák.

De vajon valóban tehetetlenek? Akárcsak angol, német, francia, holland, svéd vagy belga társaik? Esetleg tornából is fel voltak mentve anno, nemhogy valamiféle küzdősportban tettek volna jártasságot az akadémia elvégzése előtt, vagy azzal egy időben? Ugyan már! Tisztában vannak ők mindennel. És kiválóan hárítják el a migráns támadásait.

Csakhogy… Amennyiben komolyan és arányosan intézkednének, igen könnyen a szolgálati lapjukra kerülne a nevük mellé egy bizonyos bélyeg. A rasszista, a kirekesztő, a náci, a fasiszta, az iszlamofób, akármelyik. Vagy több is egyszerre. S ezekről a bélyegekről tudni kell, hogy soha le nem moshatóak. Ám ezt az emberek nem tudják. Csak azt látják, hogy a rendőrök puhányok.

Aztán itt ez a kedves kis babaarcú muszlim kisfiú, aki apukája második feleségét üti, hol tenyérrel, hol meg ököllel. Az első feleség, aki mindezeket rögzíti, videózás közben hangosan kacagva biztatja a gyereket. Nos, igen. Ez van, drága hölgyeim és uraim! A poligám kultúrákban az első feleség rangban megelőzi a második feleséget, s mindőjük felett áll a fiúgyermek. Akármilyen tejfelesszájú is. Ami tehát a képeken látszik, az cseppet sem elítélendő, hanem mondhatni természetes az ő nézőpontjukból. Mégsem igazán szeretném, ha ez a trend idővel a magyar családmodell részét képezné.

A végére hagytam a mostanság kedvenc filmemet. Ebben holland családanyák mesélnek gambiai kalandjaikról. Na, ne elefántvadászatra tessenek gondolni! De még csak nem is valamiféle népművelő szafarira. Nem. Amire ezek a holland menyecskék ácsingóznak Fekete-Afrika földjén, az pont annak a fordítottja, amiért némely éltesebb európai urak látogatnak el Thaiföldre. No, nem szépítem. Gyurcsányi hasonlattal élve a flamand amazonok azért mennek ki Gambiába, hogy ott fekete kígyók kígyózását tapasztalják meg testközelből. Na, jó, muszáj konkrétabb magyarázattal élnem. Tehát ezek a Hollandiában máskülönben üzletasszonyok, tanárok, orvosok, ezek, kérem, évi rendszerességgel otthagyják családjukat, férjüket, gyerekeiket, és kiutaznak Afrikába, fekete férfiakkal üzekedni. S mindezt így teljesen egyszerűen, nem szépítve, belemondják a kamerába. Mert ez utóbbi alkotás valamiféle dokumentumfilm ráadásul.

Mi meg itt, Magyarországon csodálkozunk, hogy nem rémülnek meg attól, miszerint a migránsok közt döntő többségben életerős fiatal férfiak vannak. Hogy nem rémiszti el őket? Mi az, hogy? A riportfilm megtekintése után azon se csodálkoznék, ha kifejezetten örülnének ennek a ténynek.

S itt vagyunk mi, a józan többség. Akik lassan már kisebbségnek éljük meg magunkat, s józanságunkra csak az agybaj valami szofisztikáltabb formájaként gondolunk. Mert ezek a nyugatiak már nem hogy a józan észnek, hanem minden logikának ellentmondanak. Még József Attilának is, mert ezek olyan disznók, akik a moslékos vályúnak már az árnyékától is kollabálnak.

Aki pedig azt hinné, hogy mindezek a kisfilmek valamiféle manipulációk, hogy a helyzet nem is ennyire rossz, hogy az őrület nem is szabadult még el ennyire, azt ki kell ábrándítanom. Ezek csupán azoknak a borzalmaknak a töredékei, amik eléggé „puhák” ahhoz, hogy túléljék a közösségi oldalak cenzúráját.

Fogalmam sincs, mi okosat lehetne itt még mondani. Hiszen mi, idehaza is kitermeltünk néhány furcsaságot az évek során. Mert való igaz, felfordul a gyomrom, amikor azt látom, hogy Kambodzsában forrázott patkányt csontoznak ki, és sütnek hamburgerbe. De akkor is hasonló érzések kavarognak bennem, amikor elém kerül egy fotó, amin az Európai Parlamentben Szanyi Tibor épp Horn Gyula mellszobra előtt pózolva mosolyog.

Na, akkor meg, már inkább a patkányburger…