Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, Európa jogi szakjogász

Kedves Tamás!

A Budai Központi Kerületi Bíróság jogerősen megszüntette az eljárást a Lelkiismeret ’88 Csoport két olyan tagja ellen, akiket 2003. december 1-jén a Gesztenyéskertben a Medgyessy-Nastase-találkozó első évfordulóján tartott tüntetés rendőri feloszlatása során állítottak elő és vontak szabálysértési eljárás alá rendzavarás miatt. Az egyik felmentettet te védted. Ez nem az első eset, hogy segítségeddel szűnt meg azok, a pártállami időkre vészterhesen emlékeztető módon való meghurcolása, akik legelemibb, demokratikus jogaikat gyakorolták. Nemrégiben pedig megalapítottad a Nemzeti Jogvédő Szolgálatot. Nem verem nagydobra, ha jótékony célra adakozom, de most az ügy érdekében, vagyis a példa követése miatt ezt teszem és tettem is, amikor a Vasárnapi Újságban jelentettem be, hogy az ott elhangzott jegyzetekért járó honoráriumot közvetlenül utalják át alapítványotoknak, és kértem, hogy mások is támogassák az alapítványt. Hiszen a mostani és a korábbi, hasonló esetek bizonyítják, mennyire szükség van munkádra, illetve munkátokra, amelyet ingyen végeztek. Igazán kár, hogy egy magát jobboldalinak tartó szervezet prominens tagja éppen a Gyurcsány-kormány idején a balliberális médiában szervezete többi tagjai hallgatása mellett támad benneteket pontosan ezért a nemes és önzetlen tevékenységetekért ahelyett, hogy hálát adna, amiért a jobboldalon is végre létrejött egy olyan intézmény, amelyből nem egynek már 15 éve működnie kellene.

* * *

Válasz Jeszenszky Gézának III. rész

E lap 38. számában védelmére keltem Eva Maria Barki nemzetközi jogásznak, a bécsi Nemzetközi Erdély Bizottság elnökének és a budapesti Erdélyi Szövetség tiszteletbeli elnökének. Ön Barki asszonynak Váralján, idén szeptember 10-én „Magyar összefogás a határok és pártok felett – közös harc, közös győzelem” címen elmondott, a polgári körökhöz és minden magyarhoz intézett beszédét „mételynek” és „felelőtlen badarságoknak” bélyegezte. Barki asszony válaszában az olvasható, hogy az ön ellene irányuló támadása olyan stílusban íródott, „amelyet eddig csak a romániai médiától szoktam meg”. Barki asszony ezért nyilvános egyetemi vitára hívta ki önt. Levelemben Barki asszonynak a keményebb időkben mutatott bátorságának méltatása mellett azt írtam, remélem ön, „elvállalja a diákok előtti vitát” vele. Ön a múlt heti számban írt válaszát így kezdi: „L. I. levelét lapjuk olvasóihoz intézte (MD 38. szám) valószínűleg abban a reményben, hogy nem is szerzek róla tudomást, s így eléri hangulatkeltő célját, hozzám ugyanis nem juttatta el írását.” Itt két eset van. Hogy udvariasan fogalmazzak: vagy én vagy ön alapvetően nincs tisztában egy igen nagy példányszámú hetilap jelentette nyilvánossággal. Ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy az a Jeszenszky Géza, aki szerint e lapot Bush elnök is állandóan olvassa (erre később visszatérek), nem is szólva egy lap saját maga teremtette nyilvánosságától, az őszintén elhiszi, amit állít. Vagyis hogy én azért írtam önhöz levelet ebben a lapban, mert reméltem, hogy azt nem veszi észre. Ellenkezőleg: biztos voltam benne, hogy önhöz az eljut, mint ahogyan el is jutott. Azt írja még, állításának bizonyítéka, hogy önhöz nem juttattam el levelemet. Tényleg nem juttattam el. De amióta – több mint két éve – ez a rovat megindult, egyetlen címzett sem kapta meg az itt megjelent nyílt levelet. Ahogyan a múlt heti számban a címzettek: Petőfi Sándor szelleme vagy a budapesti külföldi tudósítók, avagy Wolfgang Schüssel osztrák kancellár. Önnel sem tettem kivételt. Eddig egyébként e lap mindenkinek teret adott, aki válaszolni kívánt. Mint önnek is. Ön ezután azt írja, hogy „jól értesültségem” cserben hagyott, ugyanis ön azonnal vállalta a vitát. Én ugyan csupán reményemet fejeztem ki, hogy elvállalja a vitát („ugye nem követi…” kezdetű mondatrészemben), de ha ön úgy gondolja, ez azt jelenti, hogy én kizártam volna az ön vitára való hajlandóságát, úgy bocsánat. Nyilván nem fejeztem ki magam egyértelműen, noha úgy hittem. Azt pedig nem tudtam, hogy ön reményeimet beteljesítve el akarta vállalni a vitát és ezt jelezte Barki asszonynak, ugyanis ezt a levelét valószínűleg nem a nyilvánosságnak szánta, mint én Barki asszony védelmére önnek írt nyílt levelemet. Ön ezt követően azt írja: „Nem csak nem érzik páni félelmet a balliberális médiától (az elmúlt 15 évben megedződtem, mert Lovas Istvánon kívül csak onnan kaptam nemtelen támadásokat), de – mint Lovas észrevehette – sem az ő tollától, sem előszeretettel emlegetett öklétől nem félek.” Ez, akár levele szinte paranoid felütése, jellegzetes MDF-es vagy – hiszen ön a már az eltűnt MDNP-nek is tagja volt – MDNP-s, igen sunyi vád. Azt akarja sugallani, hogy aki önt a jobboldalon támadja, a balliberálisok ügyét szolgálja. Ezeket a vádakat már 2002 áprilisában is hallottam és olvastam olyan, önhöz meglehetősen hasonlatos pártkarriert befutó politikusoktól, akiknek nem tetszett akkori cikkem, amelyben a Magyar Nemzetben azt írtam, hogy az MDF „zsanérpárt” és bármelyik oldalra lendülhet. Azóta ez az akkor sokak szemében túlzottan erős állítás már „truizmussá” vált, azaz magától értetődő állítássá. Elég ha a Magyar Nemzet online október 12-i számának ezen címét idézem „Herényi: A Fidesz jelent veszélyt a jobboldal győzelmére.” Így fazonírozzuk ugyebár az MSZP-t vonzó szövetségessé. Önt azonban emlékezőtehetsége is cserben hagyja. Még percekben mérve is. Nemcsak azért, mert elfelejti, a jobboldalon nemcsak én támadom, hanem Eva Maria Barki is, de – menjünk vissza az ön által jelzett időtartamra – már régóta messze nem vagyok egyedüli jobboldali bírálói közül. Hadd idézzem példaként az Új Magyarország 1993. július 31-i számát, amelynek hatodik oldalán az ön aláírásával vitairat jelent meg ezzel a címmel: „Csurka úgy beszél, mint egy részeg – Mi hangzott el Los Angelesben?” A lap így harangozta be a vitát: „…a Magyar Köztársaság külügyminisztere és a Magyar Fórum között kibontakozott vita végére, melyet Jeszenszky Géza a kaliforniai Radisson Hotelben Csurka Istvánnal kapcsolatos kijelentései váltottak ki”. De nem folytatom a példák felsorolásával. Annak viszont, hogy önt a balliberális média korábban támadta, csupán egy oka volt. Nem önmaga. Hanem önön keresztül ez a média a mindenkori jobbközép kormányokat támadta, hiszen ön Antall idején külügyminiszter, az Orbán-kormány idején nagykövet volt. Ahogyan azonban a két kormány elveszítette a választásokat, az ön megtámadásának haszna megszűnt, és „saját jogán” nem is támadják. Ellentétben a jobboldali média ismertebb embereivel, akiket a Medgyessy-érában a nagy nyilvánosság előtt egy kétszeres gyilkossági kísérlet vádjával éppen börtönben lévő úr akart levadászni, a Gyurcsány-kurzusban pedig egy rapper akart kibeleztetni, kiherélni, élve megnyúzni és a többi. És ugyanezen média megölendő emberei egymás után járnak a valóság bizonyítására nem minden esetben kíváncsi bíróságra és ítélik el őket hol börtönre, hol egymillió forintos büntetésre. Például akkor, amikor ön éppen a Népszabadságban fejti ki párhuzamát Szaddám Husszein bagdadi szobrának az amerikai invázió nyomán való ledöntése és az 1956-os magyar népfelkelés során a Dózsa György úti Sztálin-szobornak a megszálló szovjet csapatok jelenléte alatti ledöntése között. Most pedig térjünk az „ököl”-vádra. Nagyon szeretem azokat a „jobboldaliakat”, akik a balliberálisok ellenem irányuló vádjait veszik át. Mint ön. Tudna idézni tőlem – hangsúlyozom, tőlem – egyetlen olyan leírt mondatot, amelyben valakit fizikailag fenyegettem? Egyetlenegyet kivéve. Akkor is – rossz szokásom szerint, amely a Barki asszony védelmére kelő levelem indítékául is szolgált – azért, mert felháborodtam, hogy Haraszti Miklós fizikailag fenyegette meg e lap szerzőjét, Szentmihályi Szabó Pétert. Erre írtam Harasztinak azt, ha egy újjal hozzá mer nyúlni Péterhez, laposra verem. Ezt az ígéretemet egyébként ma is fenntartom. És most menjünk tovább „ismég”. Jeszenszky azt írja, az egyetemi vita létre nem jöttének egyetlen akadálya, hogy a Corvinus egyetem ön által felkért diákszervezete nem vállalja Barkival egy vita megrendezését, mert „nem szívesen legitimálnánk őt azzal, hogy az egyetem falai között biztosítsunk neki megszólalási lehetőséget”. Jellemző mondat ez a volt Marx Károly Közgazdasági Egyetemtől, amelyben a névadó szelleme nyilván még mindig ott bolyong. És mivel ön sokkal több időt töltött Amerikában nálam, felteszem a kérdést: ugyan melyik amerikai egyetem mondana ellen nem egy emberi jogvédő, de egy sokak által éppen terroristának tekintett, közismert, érdekes ember és ellenfele közötti vitának? Vajon ott kinek jutna eszébe ez a szintén balliberális szöveg a „legitimizálásról”, amely a kirekesztés bűzét árasztja magából? Még szerencse, hogy ön hozzáteszi: „Ezzel együtt bízom benne, hogy a vitára november végén valahol sor kerülhet”. Ezután e meglepő mondatát olvashatjuk: „Barki doktornak írott, érveit cáfoló levelemet szívesen osztanám meg lapjuk olvasóival”. E mondat azért meglepő, mert hirtelen ön hosszú szünet után jelent meg írásaival a jobboldali médiában. Ugyanis e levelével egy napon jelentette meg a Magyar Nemzetben Két miniszterelnök Washingtonban című cikkét, amelyben ön a Demokratát – ezúttal címlapja miatt – támadta. Ezt írja: „Jó, ha a magyar társadalom figyel az amerikai-magyar viszonyra. Amerika sem szereti a bírálatot, kivált nem az igaztalan bírálatot, és biztosan nem örültek Washingtonban, amikor egy hetilap a címlapján az arab terroristákat szabadságharcosnak minősítette”. Ön ezzel döbbenetes dolgot mondott. Azt, hogy azért, mert Bush elnök – és nem Amerika – nagyon nem szereti a bírálatot, ezért e hetilap a világot ne nézhesse másként, mint a Bush-kormány. Ugyanis az Egyesült Államokban a bírálatot – sőt, az igaztalannak látszó vagy akár teljesen igaztalan bírálatot is – a demokrácia sarokkövének tekintik. Ahogyan William Odom nyugalmazott altábornagy, vietnami veterán a hónap elején kijelenthette, hogy „Irak lerohanása az Egyesült Államok történetének legnagyobb stratégiai katasztrófája”; vagy Zbigniew Brzezinski, volt elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó a múlt pénteken azt írhatta a Bush-kormányról, hogy az 2001. szeptember 11-e óta „öngyilkos politikát” folytat, vagy hogy a most Nobel-díjat kapott Harold Pinter „Busht és bandáját” a nácikhoz hasonlította iraki háborújáért, e lapnak is lehet más véleménye megszállókról és megszállottakról, mint önnek.

(folyt. a jövő héten)