Juhos Norbert nyilván egyszerű ember. Néhány hónapja meglátta a Facebookon Köves Slomó rabbi cikkét, mérhetetlen haragra gyulladt, és az alábbi hozzászólást tette közzé: „Hogyan beszéljünk? Úgy, hogy húzzatok vissza a p…ba, ahonnan jöttetek! Az emberek könyökén jön már ki az ajvékolásotok meg ingyenélősködésetek a holokamutokkal együtt! Írogatják itt a kib…ott erkölcsi ökörséget, és már ötven éve a kártérítésekből meg a jóvátételekből éltek!”

Mondom, szerintem Juhos Norbert egyszerű ember. Azért gondolom ezt, mert újságíróként sűrű rosszallással olvasom évek óta, hogy az istenadta nép egyik-másik végtelenül egyszerű gyermeke miféle indulatokat okád ki magából. Ha ír az ember egy cikket, két perc múlva menetrend szerint érkezik a mosdatlan beszéd, a gyűlölködő ostobaság, a parttalan fröcsögés – tartozom annak megvallásával, hogy a sok értelmes, építő megjegyzés mellett.

Ez a cikk azonban nem Juhos Norbert stílusáról szól. Hanem arról, hogy a szóban forgó Facebook-oldal tulajdonosa feljelentette Juhos Norbertet a nemzetiszocialista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. És nem olyan régen, az esztergomi járásbíróság jogerősen 400 napi fogházra ítélte Juhost, amit kiválthat 800 ezer forinttal.

400 nap fogház (vagy a súlyos pénzbírság) a dolgok józan megítélése szerint eléggé aránytalan büntetés ahhoz képest, hogy valaki szimpla ostobaságokat írogat az interneten, ráadásul senkit nem fenyegetett meg, mindössze a gondolatait közölte másokkal.

Hiszen éppen ez itt a lényeg: közölhetjük másokkal ostoba vagy éppen emelkedett gondolatainkat, vagy sem? Létezik-e annyi szabadságunk, hogy elviseljük önmagunkban és másokban a tévedéseket, a különvéleményeket, vagy valamiféle érzékenység nevében csapjunk le a gondolatbűnben vétkesekre?

Ha visszarévedek a náci és a kommunista bűnök tagadását tiltó törvény keletkezéstörténetére, úgy rémlik, hogy a politika mondta tollba a teendőket a jogászoknak. Mondjuk meg őszintén: a hazai politikai töréspont logikájának megfelelően rendelkeztek úgy, hogy ha a holokauszt tagadása törvényi tényállás, akkor legyen az a kommunizmusé is. Így aztán fellélegeztek jobb felől és bal felől, hogy rendben, benne van a mi érzékenységünk is, győztünk, halleluja.

Miközben az egész törvény, úgy, ahogy van, felettébb aggályos, és akkor még finoman fogalmaztunk.

Kezdjük a személyes részével. Az én családom megszenvedte a kommunizmust, a nemzetiszocializmust nem. Bennünket tehát a kommunizmus bűneinek kisebbítése, tagadása, relativizálása érint, vagyis a mi érzékenységünket az sérti, aki azt mondja, hogy nem is voltak kommunista bűnök, hazudik mindenki, sőt a világnaptárokat is meghamisították 1917 után. Csakhogy az én érzékenységemet nem sérti, ha valaki hülyeségeket beszél. Egyrészt, ami történt, a múlt század közepén esett meg: hogyan szabályozhatjuk jogszabályokkal a történelmi emlékezetet? Azóta majdnem hetven év telt el, a holokauszt óta még több. Büntetőjogi értelemben jelen idejűnek tekinteni egy vaskosan történelmi eseményt, és aktuálisan egy szintre emelni a tegnapelőtti bolti lopással, egyszerűen nevetséges. Másfelől, ha a hülyeségnek törvényi erővel szabunk gátat, a végén oda jutunk, ahova Németország süllyedt: reggel felkelünk, szembeköpjük magunkat a tükörben – pompás! Fogmosás, öltözés, kezdődhet a nap, de nagyon vigyázunk minden félmondattal, nehogy baj legyen.

Aztán itt van Biszku Béla esete. Akit nemcsak konkrét gyilkosságok miatt, hanem a kommunizmus bűneinek tagadásáért is felelősségre vontak. Mert hogy Biszku a Duna TV-ben azt találta mondani, hogy 1956-ban nem forradalom zajlott le Magyarországon. Biszkunak nyilván börtönben a helye, de nem a véleményéért kellene lesittelni, vagy addig keresgélni jogalapot, amíg nem találunk valamit. Valójában 1990-ben tömegesen el kellett volna ítélni úgy három tucat elvtársával együtt húsz-harminc évre, akkor még szemtanúk is voltak elegen, éltek a hóhérok és az áldozatok is.

De most itt ez a törvény nekünk, és nyilván nagyon büszkék vagyunk arra, hogy 2016-ban megráncigáltuk Biszku Bélát. És nagyjából őt, egyedül. Én ennek annyira nem örülök, mert eszembe jut, hányan haltak meg ágyban, párnák között, luxusnyugdíjjal, tovább örökítve a hálózatot kedves rokonaik körében. Ehhez képest – bocsánatot kérek – 1956 megítélése a Duna TV-s hülye mondatból kiindulva csak valamilyen nagyon ostoba közéleti vita tárgya lehet, és pótcselekvés a javából. Még nekünk kell bizonygatni, hogy 1956 mi volt és mi nem, vagyis Biszku tematizálja a mi beszédünket. Erre az égvilágon semmi szükség.

Mondom ezt úgy, mint kétszer kettőt összeszorozni képes ember, és nem mint konzervatív, jobboldali (és a többi) publicista. És nehogy azt higgyük, a baloldalon repesnek a boldogságtól, hogy efféle törvényekkel rendeztük be konszenzuálisan az életünket. Amikor erről az ügyről beszélgettünk, Bencsik András hívta fel a figyelmemet, hogy annak idején Kis János is háborgott a gondolatbűn törvényi bevezetése ellen. Nem voltam rest, megkerestem a volt SZDSZ-elnök kommentárját 2007-ből, és lám, mit találtam az egykori hírösszefoglalóban: „Kis úgy vélte: most is van törvény az uszítás szankcionálására, s az idevonatkozó bírói gyakorlattal ő nagyjából egyetért. Ennek lényege – mutatott rá –, hogy a gyűlöletbeszéd önmagában, a tartalma alapján, nem büntethető… Kis két álláspontot vázolt föl a szólásszabadság védelmében. Az egyik szerint a szólásszabadság elősegíti a tévedések kiszűrését, a hamis állítások leleplezését, a hatalom működésének átláthatóvá tételét, a nézeteltérések tisztázását. Ha csak erről lenne szó – fejtette ki a volt pártelnök –, a náci beszédet akár be is lehetni tiltani, hiszen a faji gyűlölködés, a holokauszt tagadása, az összeesküvés-elméletek vagy Cion bölcsei jegyzőkönyvének terjesztése enyhén szólva nem járul hozzá nézeteltéréseink tisztázásához, vagy a tévedések kiszűréséhez. Ám ilyenkor lép be a másik érv: minden ember egyenlő, és az emberek közti egyenlőségnek része kell hogy legyen a vélemény terjesztésének szabadsága. Ebbe beletartozik a számunkra ellenszenvesnek, hamisnak és gyűlöletesnek tartott meggyőződés is. Cáfolta, hogy a szólásszabadság és az emberi méltóság ütközésekor az utóbbit kell a törvény erejével védeni.”

Vegyünk mély levegőt, és írjuk le: végkövetkeztetésében egyetértünk Kis Jánossal (még ha az emberi egyenlőség dogmája mögött fel is sejlenek a guillotine-ok). És egyetértünk mindenkivel, aki nem érti, miféle erkölcsi indíttatásból, jelen idejű megfontolásból kellene megbüntetni a történetesen helytelen, alantas vagy éppen gonosz gondolkodást.

Kinek jó a mostani törvényi szabályozás? Juhos Norbertet máris hősként ünneplik a jobbszélen, szorosan a partvonalon kívül, ahol a cserejátékosok melegítenek. Mi itt maradunk a kétségeinkkel, hogy ha meggondolatlanul és helytelenül gondolkodunk a liberális demokráciában, megbüntetnek bennünket. A kommentelők pedig nagyot nyelnek, és legközelebb majd meggondolják, hogy mibe ütik az orrukat. Garantáltan nem mernek többé trágárkodni. Két téma kivételével.

Illetve inkább csak egy kivételével. Mi ugyanis soha nem megyünk bíróságra azért, mert valami félnótás munkásőr fröcsög a magyar nemzeti értékek ellen. Nem gyengeségből, nem ostobaságból nem perelünk, hanem azért, mert nem oszt, nem szoroz, mi az illető véleménye. Időnk sincs rá, kedvünk se, normális ember egyébként is úgy jár bíróságra, mintha a fogát húznák.

Meg kellene nézni azt a törvényt újra, tisztelt törvényhozók. Lehet, hogy fel sem tűnne a hiánya.