Sokszor látom, hogy ha valakit le akarnak járatni – még jobboldali körökben is –, felcímkézik a következőképp: nacionalista.

És erre mindenki sürgős mentegetődzésbe kezd. A nacionalizmusra márpedig büszkének kell lenni! Mint ahogy arra is, ha az ember lefelé a lépcsőn nem lifttel megy, ha meglát egy csinos nőt, nem a kortárs skandináv drámák jutnak az eszébe, ha az idős anyja hajolgat, kiveszi a kezéből a terhet, s ha a gyerekét inzultálja a szomszéd, ő odamegy, és elintézi. A nacionalizmus az életképesség, a normalitás, a természetes ösztönök jele. Én kifejezetten sajnálom a mérsékelt, mindenkit egyformán szerető embereket. Olyan lehet, mint impotensnek lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy másokat gyűlölök. Fenéket! Pusztán annyit, hogy a saját fajtám érdeke előbbre való. Miért, kinek az érdekét kéne előre tolni? Az idegenét? (Aki szerint az idegen érdeket kell előre tolni, mert az haladó, annak megadom a számlaszámom, s utaljon pár millió forintot. Jól jöhet még. A saját pénzünket nem megosztani a Pozsonyi Ádámmal nacionalizmus, sőt sovinizmus.)

Ja, hogy vannak primitív, hőbörgő nacionalisták meg soviniszták. Persze. De vannak primitív, kártékony könyvek és ostoba filmek is. Pocsék ételek is léteznek. Ettől még az irodalom jó, a filmművészet érték, a konyhaművészet fontos.

Egyes filozófiai iskolák szerint a nacionalizmus a XIX. század „találmánya”. Döbbenet. Ezek az emberek komolyan elhiszik, hogy 1200-ban valaki nem tudta, hogy ő cseh vagy magyar? Vicc. Már az első írásban fennmaradt magyar nyelvű káromkodásunk is nacionalista. „Kurvanőfia német” mondták Nagy Lajos királyunk vitéz katonái egy várostrom alatt.

Az úgynevezett ultrajobboldali ideológia szerint a nacionalizmus „baloldali”. A liberálisok szerint ellenben jobboldali és náci. Nos, ha látunk két látszólag ellentétes ideológiát, melynek az ellenségképe megegyezik, akkor az a két eszmeiség voltaképp egy tőről fakad.