A minap – csakúgy, mint évente legalább egyszer – bejött a szerkesztőségbe gróf Nádasdy Borbála, francia férjével, a hozzá hasonlóan mindig mosolygós Jeannal. Amikor azonban szokás szerint arra terelődött a szó, hogy meddig marad itthon, meglepő válasz érkezett: végleg!

– Ötvenhat Franciaországban eltöltött év után nem volt könnyű döntés, de régóta érlelődött bennünk a gondolat – mondta. – Párizs, de a vidék sem olyan már, mint volt, s ezt nem azért gondoljuk így, mert már nem vagyunk fiatalok és nosztalgiázunk. Hanem azért, mert teljesen eltűnt az a hangulat, az az érzés, az a kultúra, ami igazán varázslatossá tette az országot. S látható, a politika sem tud mit kezdeni a bevándorlással, a volt gyarmatokról érkezettekkel, az ebből következő társadalmi feszültséggel, függetlenül attól, milyen kormány van. Nem éreztük már jól magunkat.

Borbála indokként megjegyezte azt is, kicsit unja már, hogy ha Magyarországra terelődik a szó, újra és újra el kell mondania: ez egyáltalán nem olyan szörnyű hely, mint amilyennek az ottani média lefesti, pedig férjével – aki francia, tehát „mégiscsak jobban hisznek neki” – évekig győzködték ismerőseiket.

Csupa megfontolandó gondolat, s az is az volt, amit Borbála a jövőjéről mondott.

– Nem akarok olyan nyugdíjas lenni, aki ül a fotelban, szeretnék aktív lenni, tenni, amíg erőmből telik. Márpedig Magyarországon nemcsak hogy jól érzem magamat, de úgy gondolom, van feladatom. Szeretnék eljutni minél több helyre, elő­adásokat tartani, erőt sugározni, optimizmust adni. Mert azt látom, hogy itt sok a szomorú ember, azok is hajlamosak rossz kedvűnek lenni, akiknek erre nincs különösebb okuk. Egyszerűen azért, mert az apró bosszúságokon gondolkodnak, erről beszélgetnek, ahelyett hogy meglátnák azt, amiből az elmúlt négy-öt évben sokkal több van: a jót.

S ebben, valljuk be önkritikusan, Nádasdy Borbálának igaza van. Mert természetes, hogy amennyiben hibázunk, az bosszantó. De attól, hogy mondjuk a vacsoránál döbbenünk rá, elfelejtettünk kenyeret venni, még nem lesz rossz az egész életünk.

Ugyanez igaz nagyban is. Ha azt látjuk, a kormányzati fogaskerékbe került néhány homokszem, arra fel kell hívni a figyelmet. De bármennyire meggondolatlannak éreztük mondjuk a netadó ötletét, hiába gondoljuk esetleg úgy, hogy a vasárnapi boltbezárásra igazából nem volt nagy szükség, hiába nem tetszenek mondjuk a Nemzeti konzultáció kérdései, hasonló súlyú „problémákból” még botorság azt a következtetést levonni, hogy rossz irányba megy az ország.

„Az elmúlt öt évben a kormányzás kulcs­szava az erő volt. Egy végzetesen legyengült, sőt legyengített országot kellett fölerősíteni. Érthető, hogy az volt a legfontosabb, hogy legyen erős vezetése az országnak. Ez sikerült, és Magyarország ma már megáll a lábán. Az erős vezetés persze ezután sem gyengülhet el, mert egy könyörtelen és sodró versenyben kell helytállnunk, ahol gyors és határozott döntések is kellenek, de ma már nem az erő a legfontosabb. Mostantól a kormányzás kulcsa a figyelem. Odafigyelés az emberekre, odafigyelés a mindennapi életre” – mondta Orbán Viktor szűk két héttel ezelőtti, az ötéves kormányzást értékelő beszédében, s hasonló gondolatokat osztott meg múlt heti, a Napi Gazdaságban megjelent interjújában is.

Ha a kormány „korszakot vált”, akkor ez azok esetében is célszerű, akik támogatják a kabinet munkáját. Figyeljünk, szóljunk, ha úgy érezzük, valami hiba történt, de ne feledkezzünk bele a problémákon való rágódásba, hanem lépjünk időnként egy kicsit hátrébb. Ez esetben láthatjuk, amivel egyébként magunkban mindvégig tisztában voltunk: ezerszer több az, amit elértünk és amire büszkék lehetünk, mint a ballépés.

Az IMF és az EU által hitelekkel el- (vagy ki-)tartott ország helyett saját lábán megállni képes gazdaságunk van, a sokat kritizált unortodox módszerek pozitív példává váltak, ha lassan is, de nő a fizetések és a nyugdíjak reálértéke, ha nem is gyorsan, de növekszik a gyermekvállalási kedv, többen gazdálkodhatnak, hiszen a nagy helyett a kisebb földbirtokok támogatása került a középpontba, végre van rendes alkotmányunk, a külhoni magyaroknak is törlesztettünk valamit december ötödike után – s a sor még folytatható lenne. A lényeg, hogy ezek a fontos kérdések, s nem a vasárnapi boltbezárás.

Aki olvasta Nádasdy Borbála önéletrajzi könyveit, vagy esetleg a vele készült beszélgetést néhány évvel ezelőtt a Demokratában, az tudhatja, hogy neki lett volna oka pesszimistává válni. Gyerekként végignézni, ahogy elveszik a család értékeit, hazavárni édesapját a malenkij robotról, 17 évesen, szülők nélkül elhagyni az országot 56 után, egyedül maradni Párizsban egy kisfiúval – nem lehetett könnyű. De mégis, ma itt áll boldogan, mosolygósan, s az mozgatja, hogy optimizmust sugározzon azok felé, akik elkeseredettek.

Talán így kéne. Kijavítani a hibákat, de látni, ami jó.