Optimizmus
Természetes, hogy amennyiben hibázunk, az bosszantó. De attól, hogy mondjuk a vacsoránál döbbenünk rá, elfelejtettünk kenyeret venni, még nem lesz rossz az egész életünk.A minap – csakúgy, mint évente legalább egyszer – bejött a szerkesztőségbe gróf Nádasdy Borbála, francia férjével, a hozzá hasonlóan mindig mosolygós Jeannal. Amikor azonban szokás szerint arra terelődött a szó, hogy meddig marad itthon, meglepő válasz érkezett: végleg!
– Ötvenhat Franciaországban eltöltött év után nem volt könnyű döntés, de régóta érlelődött bennünk a gondolat – mondta. – Párizs, de a vidék sem olyan már, mint volt, s ezt nem azért gondoljuk így, mert már nem vagyunk fiatalok és nosztalgiázunk. Hanem azért, mert teljesen eltűnt az a hangulat, az az érzés, az a kultúra, ami igazán varázslatossá tette az országot. S látható, a politika sem tud mit kezdeni a bevándorlással, a volt gyarmatokról érkezettekkel, az ebből következő társadalmi feszültséggel, függetlenül attól, milyen kormány van. Nem éreztük már jól magunkat.
Borbála indokként megjegyezte azt is, kicsit unja már, hogy ha Magyarországra terelődik a szó, újra és újra el kell mondania: ez egyáltalán nem olyan szörnyű hely, mint amilyennek az ottani média lefesti, pedig férjével – aki francia, tehát „mégiscsak jobban hisznek neki” – évekig győzködték ismerőseiket.
Csupa megfontolandó gondolat, s az is az volt, amit Borbála a jövőjéről mondott.
– Nem akarok olyan nyugdíjas lenni, aki ül a fotelban, szeretnék aktív lenni, tenni, amíg erőmből telik. Márpedig Magyarországon nemcsak hogy jól érzem magamat, de úgy gondolom, van feladatom. Szeretnék eljutni minél több helyre, előadásokat tartani, erőt sugározni, optimizmust adni. Mert azt látom, hogy itt sok a szomorú ember, azok is hajlamosak rossz kedvűnek lenni, akiknek erre nincs különösebb okuk. Egyszerűen azért, mert az apró bosszúságokon gondolkodnak, erről beszélgetnek, ahelyett hogy meglátnák azt, amiből az elmúlt négy-öt évben sokkal több van: a jót.
S ebben, valljuk be önkritikusan, Nádasdy Borbálának igaza van. Mert természetes, hogy amennyiben hibázunk, az bosszantó. De attól, hogy mondjuk a vacsoránál döbbenünk rá, elfelejtettünk kenyeret venni, még nem lesz rossz az egész életünk.
Ugyanez igaz nagyban is. Ha azt látjuk, a kormányzati fogaskerékbe került néhány homokszem, arra fel kell hívni a figyelmet. De bármennyire meggondolatlannak éreztük mondjuk a netadó ötletét, hiába gondoljuk esetleg úgy, hogy a vasárnapi boltbezárásra igazából nem volt nagy szükség, hiába nem tetszenek mondjuk a Nemzeti konzultáció kérdései, hasonló súlyú „problémákból” még botorság azt a következtetést levonni, hogy rossz irányba megy az ország.
„Az elmúlt öt évben a kormányzás kulcsszava az erő volt. Egy végzetesen legyengült, sőt legyengített országot kellett fölerősíteni. Érthető, hogy az volt a legfontosabb, hogy legyen erős vezetése az országnak. Ez sikerült, és Magyarország ma már megáll a lábán. Az erős vezetés persze ezután sem gyengülhet el, mert egy könyörtelen és sodró versenyben kell helytállnunk, ahol gyors és határozott döntések is kellenek, de ma már nem az erő a legfontosabb. Mostantól a kormányzás kulcsa a figyelem. Odafigyelés az emberekre, odafigyelés a mindennapi életre” – mondta Orbán Viktor szűk két héttel ezelőtti, az ötéves kormányzást értékelő beszédében, s hasonló gondolatokat osztott meg múlt heti, a Napi Gazdaságban megjelent interjújában is.
Ha a kormány „korszakot vált”, akkor ez azok esetében is célszerű, akik támogatják a kabinet munkáját. Figyeljünk, szóljunk, ha úgy érezzük, valami hiba történt, de ne feledkezzünk bele a problémákon való rágódásba, hanem lépjünk időnként egy kicsit hátrébb. Ez esetben láthatjuk, amivel egyébként magunkban mindvégig tisztában voltunk: ezerszer több az, amit elértünk és amire büszkék lehetünk, mint a ballépés.
Az IMF és az EU által hitelekkel el- (vagy ki-)tartott ország helyett saját lábán megállni képes gazdaságunk van, a sokat kritizált unortodox módszerek pozitív példává váltak, ha lassan is, de nő a fizetések és a nyugdíjak reálértéke, ha nem is gyorsan, de növekszik a gyermekvállalási kedv, többen gazdálkodhatnak, hiszen a nagy helyett a kisebb földbirtokok támogatása került a középpontba, végre van rendes alkotmányunk, a külhoni magyaroknak is törlesztettünk valamit december ötödike után – s a sor még folytatható lenne. A lényeg, hogy ezek a fontos kérdések, s nem a vasárnapi boltbezárás.
Aki olvasta Nádasdy Borbála önéletrajzi könyveit, vagy esetleg a vele készült beszélgetést néhány évvel ezelőtt a Demokratában, az tudhatja, hogy neki lett volna oka pesszimistává válni. Gyerekként végignézni, ahogy elveszik a család értékeit, hazavárni édesapját a malenkij robotról, 17 évesen, szülők nélkül elhagyni az országot 56 után, egyedül maradni Párizsban egy kisfiúval – nem lehetett könnyű. De mégis, ma itt áll boldogan, mosolygósan, s az mozgatja, hogy optimizmust sugározzon azok felé, akik elkeseredettek.
Talán így kéne. Kijavítani a hibákat, de látni, ami jó.