magam a harmadik emeletről, mert ott lakom. Legalább nyolc évtizede olvasok, háromszor annyit, mint iriganckodó kollégáim rosszabbik része. Hét­évesen szavaltam először nyilvánosan: „Mikor rokkant embert látok, úgy elfog a szomorúság / Szegény ember mennyit szenved/ Kenyere a nyomorúság…” A kilencedik évtizedemben megengedhetem magamnak, hogy szégyenkezzem, ha valamit rosszul értékeltem. Már pedig én Dsida Jenőt rosszul ítéltem meg. Nagy költőnek tartottam ugyan, de azt, hogy mennyire nagy, csak most értettem meg a Duna Televízió irodalmi műsorát nézve és hallgatva. Aznap este rögtön elővettem a Dsida-kötetet, és ámuldozva olvastam újra verseit. Nyolcvanhetedik életévemben fiatalon, mert a „Ki viszi át a szerelmet” költőjének, Nagy Lacinak a hitvese, Szécsi Margit írta: aki tud ámuldozni és csodálkozni, az nem öregszik meg.

Kérem tisztelettel, ez a Dsida Jenő ámulatosan nagy költő volt. És ezt a kései fölismerésemet két embernek köszönhetem, a legkorszerűbb irodalomtörténésznek, Takaró Mihálynak, aki immáron negyvennél több írói-költői portrét ismertetett az ELEKTRONIKUS MÉDIÁBAN. Mindegyik alkotó lenyűgöző, köztük kommunista és román nacionalista presszióra, a balliberálisok által elhallgatott, KIREKESZTETT alkotók is. Herczeg Ferenc (aki sok zsidót bújtatott a vészkorszakban és a KÉK RÓKA a szovjet idők színpadának állandó műsorán szerepelt), Wass Albert, a román megszállók által halálra ítélt hazafi, vagy Tormay Cécile, akinek mindmáig nem tudják megbocsájtani, hogy őszintén megírta az 1919-es kommün Lenin-fiúinak rémtetteit. De Berzsenyit, Petőfit, Vörösmartyt főleg.

Miért korszerű Takaró Mihály? Mert a manapság legnézettebb fórumban népszerűsíti a magyar irodalmat. Amikor az irodalmi kultúra haldoklik. Takaró Mihály hozta közel hozzám Dsidát, az embert, és drámai sorsát ő éreztette át velem teljes mélységében. Nagy szellemi és érzelmi élménnyel ajándékozott meg. Most, amikor kezd kiveszni a magyar köztudatból az irodalom – az olvasás – öröme, az emberek legföljebb hülyönc nyugati szex- és kémrettyeneteken nyálaznak még metrón is, ő minimum félmillió embernek hinti a jó magot. A másik hálámat érdemlő személy Csurka László, aki nem szépen, hanem megrendítő átéltséggel sugározta Dsida nagyszerű költeményeit.

A poéta 1938-ban halt meg, s posztumusz kötetének a címe: Angyalok citeráján. Ennél kifejezőbb cím aligha létezik a világirodalomban, mert költészete valóban egy angyal elbűvölő citerajátéka. Témája-mondandója elképesztően széles skálán mozog. Psalmus Hungaricusa a hazafias versek legszebbjei közé soroltatik. És őrületesen azonos motívumot találtam néhány verssora és a mélyen hazafi Karinthy Frigyes vallomása között. Dsida: „Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót magyar, / még le sem írtam”. Karinthy: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs” – nyilatkozik Trianonról szólva hazafiúi fájdalmáról Levél című írásában. És azt mondja: talán azért nem beszélt eddig hazához kötődő érzelméről, mert Freud szerint, ami fontos az embernek, arról szemérmesen hallgat.

A mai téveszmés irodalmi köztudat ezzel ellentétben arról nem beszél, amit nem tart fontosnak. Dsida Jenő költészetét és szellemiségét például elhallgatja. Ahogyan Karinthyt is kiradírozták a jobb sorsra érdemes Rejtő Jenővel, az akadémikus, egyetemi tanár, Széchenyi-díjas áltudósok. Őrület.