A férfi megpróbált végigsietni az aluljárón anélkül, hogy szemkontaktust teremtsen a hajléktalanokkal. Egyikük azonban ügyesen elébe vágott, és egy rettenetesen gyűrött és mocskos újságot dugott az orra elé.

– Nem veszel Fedél nélkült?

– Köszönöm, már olvastam a napi sajtót.

– Igazából nem is adtam volna oda. Csak pénzt akartam kérni. Mennyid van?

– Nincs nálam egy fillér se.

– Ugyan már, ezzel a dumával ne etessél. A kabátzsebedben biztos lapul valami.

– Igaz, de csak nagy címleteim vannak.

– Nem probléma, tudok visszaadni. – Hatalmas tárcát vett elő, amelynek megszámlálhatatlan rekeszeiben különböző valuták sorakoztak, a legkülönfélébb címletekben. – Eurót is elfogadok, 312-ben váltom. Jobb, mint a Nemzeti Bank.

– Fel kell hívnom a feleségemet – nyerte vissza rövid kihagyás után az eszméletét a férfi. – Csirkecombot kell vásárolnom a vacsorához, megkérdezem tőle, vajon elég lesz-e húsz dekával kevesebb.

– Hát csak tessék! – egyezett bele nagyvonalúan. A járókelő tanácstalanul tapogatta a zsebeit, végül széttárta a karját.

– Úgy látszik, nincs nálam a mobil.

A hajléktalan megvetően végigmérte, aztán a zsebéből lapos készüléket húzott elő.

– Tessék, itt az enyém!

A férfi ügyetlenül forgatta.

– De furcsa, nem találom a gombokat.

– Érintőképernyős. Hol élsz te, öregem? A középkorban? Majd segítek. – Visszavette a mobilját, és várakozóan pillantott a másikra. – Mondd a számot!

A férfi a fejére csapott.

– Most jut eszembe. Egyáltalán nincs nálam készpénz, ugyanis mindig kártyával fizetek. Sajnos csak bankkártyám van…

A hajléktalan megcsóválta a fejét, aztán gúnyosan elmosolyodott.

– Még szerencse, hogy van nálam lehúzó.

– Micsoda?

Kis szerkentyűt vett ki a kabátjából.

– Elemes – magyarázta. – Oda dugd be a kártyádat. De ha paypassos, úgy még egyszerűbb…