Kezdjük az elején. 2010-ben, amikor Orbán Viktor meghirdette második kormányát, világosan látszott, hogy az ország anyagi nehézségei, államadóssága, szűk belső mozgástere, komoly nemzetközi kitettsége miatt a kormány elsősorban fiskális kormány lesz. A miniszterek kis száma meg jól mutatta, hogy a kormányfő nem kíván hosszas politikai vitákat folytatni reszortok szerinti minisztereivel szakmákról, ágazatokról és ezek önálló logikájáról. Végrehajtatni akar velük. Ők meg küzdjék meg a szakpolitikai vitákat miniszteriális területeiken, persze úgy, hogy a fiskális célok maradéktalanul érvényesüljenek.

A nagyobb kormányzati innovációk is nyilván a gazdaságpolitikai ötletelések területéről érkeztek, s ezek újra és újra gyarmatosították a többi tárca esetleges programját, céljait, netán vízióit. A miniszterelnök igazából elérte célját, csakhogy a visszacsatolások, amiket meg a miniszter kellett volna hogy tolmácsoljon és képviseljen a kormányüléseken a reszort szerinti államtitkáraitól, rendre elakadtak a minisztereknél.

A fiskális politika haladt eredményesen, főleg monetáris szempontok szerint. A szakpolitikai haladás azonban még mindig váratott magára, merthogy beelőzte a közjogi átalakítás programjának megindítása, amivel párhuzamosan elkezdődött – vele összhangban – a közigazgatás Navracsics-féle reformja.

A konszenzuális politikai rendszer többségi rendszerré alakítása, az új alkotmányozás, a választójogi törvény átalakítása, az Alkotmánybíróság, az ombudsmani hivatal, az Országos Választási Bizottság, a Költségvetési Tanács, az Állami Számvevőszék pártpretoriánus átalakítása mind-mind hatalomstabilizálási szempontok szerint váltottak struktúrát, és hatékony működést nem a public administration összes indexe szerint kellett hogy produkáljanak, hanem a kormány végrehajtó hatalmának kiszolgálása szempontjából. E téren a miniszterelnök ugyancsak érvényesítette akaratát, és csak néhány valóban elvetemült ötlet akadt fenn a szakmai hálón, mint például a választójog regisztrációhoz kötése és a világ élvonalában járó magyar népesség-nyilvántartás megszüntetése.

(Csak zárójelben: minden regisztrációt szorgalmazó politikus szakmai nívója a nullához konvergál azóta, Navracsics Tibor akkori igazságügyi miniszternek pedig nagy érdeme, hogy nem engedte néhány nyikhajnak, hogy szétverjék a magyar államiság egyik modern alappillérét, a népesség-nyilvántartás rendszerét.) Mindeközben pedig az átalakítások egyik mellékes, de kommunikációs szempontok szerint jelentős területe volt a média világának intézményi (lásd közmédia) és piaci átalakítása a jogi környezet jelentős átszabásával.

A szakpolitikák pedig részben vártak a maguk idejének eljövetelére, részben pedig végrehajtották a fiskális megszorításokat a maguk területén az oktatástól a környezetvédelem területéig, s itt-ott struktúrát maximum e megszorítások végrehajtása érdekében tettek.

Orbán Viktor stabilizálta a magyar állam anyagi helyzetét. A bankadóval, multiadókkal és a nyugdíjpénztárak horribilis vagyonával forrásokhoz jutott. Nőtt a mozgástere. Nemzetközileg célkeresztbe került, de ez csak növelte hazai népszerűségét. Az MNB kamatcsökkentési politikája bejött. Az Államadósság Kezelő Központ beszámolói szerint a hazai állampapír-vásárlók soha nem látott mértékben szálltak be az államadósság finanszírozásába, nemzetközi kitettségünk csökkent. Némi törökös pávatánc után az IMF-et tényleg sikerült kipaterolnunk az országból. A nemzetközi szinten mérséklődő energiaárakkal is megtámogatva sikeres rezsicsökkentést hajtott végre a második Orbán-kormány. Csökkent az infláció, nőttek a reálkeresetek. Az EU-tól pedig a lehető legtöbb támogatást sikerült lehívni az ország fejlesztésére.

Elvitathatatlan eredmények! Bármit károgjon is a bankárvilág és nemzetközi bértollnokai. A fiskális politika és a kormányzati végrehajtóerő a tetőfokán van.

Arra van pénz, amire a kormány és a kormányfő akar. Ha kell, bújtatottan 8 milliárdért tévét vásárol, ha kell, soha nem látott összegeket tud propagandára költeni, ha kell, 80 milliárdot tud köztévére költeni. Ha akarja, lemond a szerencsejátékból származó több tízmilliárdról, de még a koncessziós díjról is, és ha akarja, annyi stadiont épít, amennyit jónak lát, úgy alakít át szektorokat, hogy csak a végrehajtó akarat kell mögé, semmilyen hatástanulmány nem szükséges hozzá. Hárommilliárdért sajtót figyeltet, és ötmilliárdért tanácsot kér, miközben meghirdetett adminisztrációcsökkentése mellett a rendszerváltozás utáni legnagyobb apparátust alakította ki, a legdrágább üzemelési költséggel. Mert így akarja. Megteheti.

Mindezek mellett a nagy politikai célok megvalósítása szempontjából csak nyűgöt jelentő mostohagyerekeként kezdődött el a szakpolitikák struktúráinak átalakítása. Míg minden más korábban említett területen jelentős, nagy és hatalmi szempontból fontos vízióval rendelkezett a kormány a struktúraátalakítások területén, addig minden szakpolitikai területen még az alapkérdés megválaszolása, a „Mi végre hát?” nem volt tisztázott. Pontosabban csakis egy szempont szerint lett ez megválaszolva. Azért így, mert nem jut több erre a területre. És kész!

Na de mi a társadalmi víziónk a szakpolitikai területeken? Milyen átfogó programunk van az oktatásra, egészségügyre, kultúrára, környezetvédelemre, szociális ügyekre és a többire vonatkozóan? Ezeknek kik a legnagyobb, elismert tudósai, szakértői? Milyen irányú legyen a változás? Mi a végcél? Milyen outputot, mennyi időn belül várunk a változásoktól? Az érintettekkel volt-e érdemi párbeszéd? Ők hogy látják a helyzetet? És így tovább.

Ma egy területen lehetünk igazán bizakodóak, a tudomány- és kutatásfejlesztés területén. Pálinkás József maga a garancia arra, hogy tudós politikusként, az MTA volt elnökeként, a világ tudományos tendenciáinak megfellebbezhetetlen tudósaként valódi szakpolitikát hajt végre e nagyon fontos területen, méghozzá a közjó érdekében.

És mi van a többi területen? Hol vannak ezek Pálinkás Józsefei? Sehol. De nem azért, mert nem lennének, hanem mert az eddigi politika elriasztotta őket. Mert ők alkotók, mert ők bizony napi, heti szintű ostobaságokat nem hajlandóak végrehajtani, sőt nekik ne mondja meg valaki, valahonnan, hogy most az a szakmai helyes irány, hogy… Különösen ne ellentétesen azzal, amit egy keresztény-konzervatív kormány kellene képviseljen az oktatásban, az egészségügyben és a kultúrában. Akkor ők inkább köszönik, nem vesznek részt a szektor irányításában.

Az oktatásból kivont milliárdok 2005-től kezdődtek Gyurcsánnyal és Hillerrel, majd 2010-től a második Orbán-kormánnyal zuhanórepülést mutat az oktatásra szánt GDP-arányos összegek diagramja. Különösen a közoktatásé. Nyilván nem gondoltuk volna 2010-ben, hogy 2016-ra tényszerűen állapíthatjuk meg: a rendszerváltozás utáni negyedik nemzeti kormány lesz az, amelyik rekordot állít fel az oktatásból kivont pénzek kapcsán.
Ma egyetlen rendező elv van e területeken: a centralizáció. Ez struktúrát érintő elv. Ez eddig rendben. De a „Mi végre hát?” kérdésre a válasz továbbra is csak fiskális természetű.

Nem világos az egyéb cél. Nem világos a hatékonysági válasz, nem világos a hozzá társított minőségi operacionalizálás. Amit ennek szánnak, az ellen a szakma fogalmaz meg kifogásokat. Nem világos a rendszer egészének működésétől elvárt végső output. Nem világos, hogy ezt ki fogalmazza meg. A miniszterelnök vagy a reszort szerinti államtitkár? A miniszter mit csinál akkor? Ki ad programot?

S mindez azt mutatja, hogy nincs vezére e területnek. Akik sorban követték egymást államtitkárként, azok semmilyen vízióval nem állhattak elő – függetlenül attól, hogy volt-e erre képességük, vagy sem. Végrehajtók voltak napi, heti szinten. Ahol az államtitkár nem ilyen volt, ott el is váltak az utak, függetlenül attól, hogy éppen kinek volt igaza. Ángyán József, Illés Zoltán, Zombor Gábor mind önálló szakpolitikai vízióval bírtak. Ma már semmilyen befolyással nincsenek ezek a politikusok szakterületeikre. Az első kettő szakmai különvéleménye miatt még az áruló címkét is megkapta. És innentől a szakpolitikai rendszer struktúra, hatékonyság, program, visszacsatolás és végrehajtás szempontjából lefagyott.

Mivel minden a miniszterelnöknél dőlt el, és karriert meghatározó lehet egy rossz szakmai ötlet, ezért az illetékesek szakmai ötletei lanyhulni kezdtek. Pozíciót is már csak végrehajtást vállaló s nem szakpolitikai vízióval rendelkező vállal el. A szakmai döntések így egyre inkább végrehajtóbarát politikai döntésekké válnak, amelyet egyre csak ural az erőpolitika – ami alapvetően idegen a szakpolitika logikájától. Még a legnagyobb reformátorok sem erőpolitika alapján vitték véghez jelentős struktúraalapító vagy -változtató munkájukat. Erről érdemes elolvasni Eötvös József és Trefort Ágoston oktatási reformra vonatkozó nézeteit.

A migráció helyes politikai kezelése, az államháztartás javuló helyzete és a bérfejlesztések jó, helyes iránya azonban sem a közoktatási rendszer konszenzuális átalakítását, centralizálást, sem az egészségügy strukturális reformnélküliségét nem fogja megoldani. A lefagyott szakpolitikai rendszerek döntéshozatali mechanizmusát a kormányfőnek kell feloldania. Tudomásul kell vennie, hogy igenis a szakpolitikai vezetésnek is van igénye a vele való szakpolitikai konzultációra, kormányzásra. El kell hogy fogadja, sikeres hatalomkoncentrációja bővülne azáltal, hogy teret enged e szakmai vitáknak kormányon belül, s nem csökkenne általa.

Leginkább azért, mert ezáltal minimalizálni tudja a szakmai döntések kockázatát, növelni a személyes szakmai felelősséget, s egyben javítani a struktúrát, növelni a hatékonyságot. Szun-ce mondja, hogy a jó hadvezérnek a legutolsó katonája számára is világosan meg kell tudni fogalmazni a háború, de még inkább a csata célját. Ha nem tudja, azzal nemcsak a harc kimenetelét, de egész hadseregét veszélyezteti. Ma a szakpolitikák területén még hadvezérek sincsenek.