Hirdetés

Amikor az ember már azt hiszi, hogy nincs lejjebb, akkor érkezik Ungváry Rudolf, és kapásból megoldja a megoldhatatlant.

Ül, üldögél valahol az agg Ungváry, és a 24.hu riporterével örömködik, hogy megjelent új kötete.

Ebben az új könyvben – hírlik – számos életbölcsességet olvashatunk, ezekről inkább nem szólunk, hiszen soha nem vennénk a kezünkbe egy új Ungváry-kötetet, tehát maradjon titok, hogy a belvárosi guru szerint mi a hosszú élet titka.

Annál érdekesebb a jelenlegi kormány elleni dühödt kirohanása, ezt viszont muszáj szó szerint idézni, ráadásul az interjúból, mert szerencsére a dacos öregúr tett róla, hogy több változatban is megmaradjon az utókor számára: „A jelenlegi rendszer aljasabb, mint a nyilasuralom volt.” És idézzük tovább: „1944-ben Auschwitzban a középkorhoz képest már sokkal fejlettebben oldották meg: gázzal. Most még fejlettebb lett a technika, még »humánusabb«.”

Na, vegyünk egy nagy levegőt, és maradjunk roppant tárgyilagosak.

A különbségtételre nyilasuralom és demokrácia között már a tizennégy éves gyerekek is képesek. Papíron azt gondolhatnánk, hogy talán egy élemedett korú gépészmérnök is meg tudja különböztetni a kettőt, annak ellenére, hogy lapos irodalmi kísérleteit a hetvenes években még Lukács György-mottókkal címkézte fel. Vagy talán éppen ezért? Miféle fajta ő? Kommunista? Liberális? Csalódott jobboldali? Vagy semmilyen, hanem korunk hőseként afféle önmagában hívő?

Nem járunk messze az igazságtól, ha a gyűlölet tobzódásának okait mai alanyunk lelki torzulásainak felfejtésével kezdjük. És ehhez kapunk elegendő támpontot az interjúból.

Ungváry tragédiája, amely egyúttal a vele rokonszenvezők tragédiája is, hogy agresszivitása magában áll. Nem azt mondom, hogy az elvakult, ostoba gyűlölet elfogadhatóbb, ha szellemes meglátásokban bukkan felszínre, de hogy elegánsabb, az bizonyos. Magyarul: ha már bunkó az ember, legyen az stílusosan. Sztálin például szellemes bunkó, amikor a vatikáni „mesterkedésekre” válaszul megkérdezi, hogy miért is kéne félni a pápától, hány hadosztálya van? Nos, a szegény Ungváryból teljességgel hiányzik a gonoszságnak ez a vonzóbb része, nem húzzuk mosolyra a szánkat, csak elgondolkodva szemléljük tehetetlen dühének üres lenyomatait.

Ungváry magányos és gyáva ember. És betegesen hiú, persze. Az interjúban bevallja, hogy nagyon fél a haláltól, és valahogy úgy kerekíti a szót, mintha lenne remény arra, hogy megússza a megúszhatatlant. Nem, uram, nem fogja megúszni. Mindannyian eltávozunk ebből a világból, csak lesz, aki szelíden, mások nagy fájdalmak árán, megint mások öntudatlanul. Valószínűsíthető gyermekkori traumák és felnőttkori rendellenességek után voltaképpen természetes, hogy Ungváry sem az élettel, sem a halállal nem tud szembenézni.

A kulcsmondat az interjú végén hangzik el: „Talán arra vágyom a leginkább, hogy ne hiábavalóan éljek.” Ebben a pár szóban önhittség, a mások dicséretének kikövetelése, a földi öröklétre irányuló gyermeteg, már-már primitív remény sűrűsödik össze. Nem nevezhetjük ugyanis másképp, ha egy 83 éves ember még mindig csinált démonaival küzd ahelyett, hogy méltóságteljesen felkészülne a zárásra. Bár jól tudjuk, hogy a bölcsesség nem életkori sajátosság, mégis különösen fájdalmas a szellemi környezetszennyezés olyasvalakitől, aki megette már a kenyere javát. Attól joggal elvárhatnánk, hogy ne tömje hazug rögeszméivel a 2019-es Magyarországot, attól az volna a természetes eljárás, ha elfogadná a saját elmúlását.

Persze, ha nem nő fel az ember, akkor erre képtelen. Nem szép öregemberként, hanem ráncos kamaszként, agg diákként kiabál. Mint akinek még adatik idő, mint akinek még van valami a tarsolyában. Ezért minden: önkínzás, ének, szeretné, hogyha szeretnék, vagy inkább azt búgnák szerelmes hangon, hogy ide figyelj, te Rudolf, micsoda szellemi ember vagy, eszeveszett bölcsességről tanúskodik, ahogyan a nyilasuralmat és a Fideszt összevegyítetted itten a könyvespolcod oltalmában, képzeld, a leleplezésed után milyen kínosan érzi most magát Orbán Viktor.

Nézem az interjú képeit, és szánakozom. Ungváry Rudolf nem öregedett meg szépen. Mint Heller Ágnesnél is megtapasztalhattuk, az utolsó leheletéig ömlik majd belőle a mocsok, a rosszindulat, a hazugság. Egy magát kirekesztő, egomániás bácsikát látok a képen, egy romlott kor utolsó lenyomatainak egyikét. Aki abban reménykedik, hogy az életműve (bármit is jelentsen ez néhány elfuserált novellán és ATV-szereplésen kívül) megmarad az időben. Pedig az igazság az, hogy a nála ezerszer tehetségesebb, intelligensebb egykori akoltársakat, Esterházyt, Andrassewet és a többi eltávozottat sem olvassa, emlegeti senki, pedig utóbbiak még csak pár éve nincsenek köztünk. Elképzelhetjük akkor Ungváry Rudolf szellemi utótörténetét a magyar nyilvánosságban.

Érdemes volt, tisztelt uram?

A számvetést nem mi végezzük, az ítélet nem a miénk. Mi ebben hiszünk, Mr. Egoizmus.