Nem vagy elfogadó, mondta egy igazán nagyon kedves és régi ismerősöm arra hivatkozva, hogy a „közösségi hálón” egy időben olyanokat írtam, hogy nem szeretem a homoszexuális embereket. Semmi bajom velük, amíg otthon élik ki ez irányú nemi identitásukat, de ki nem állhatom, ha kimennek az utcára felvonulni, és ha ezekről az utcai eseményekről készült filmeket vagy képeket az arcomba nyomják. Mondjuk az utóbbi húsz-harminc évben nem is nézem őket. Nem mintha korábban lelkes rajongójuk lettem volna, ám valamikor a rendszerváltozás idején a büszkeség napi felvonulás (hogy erre miért kell büszkének lenni, ezt magyarázza meg nekem valaki!) még jópofának, polgárpukkasztónak tűnt. Érdekesnek, hogy Amerikában ezt is lehet. Szabad. Ma már nálunk is „szabad”, ha ezt a dolgot szabadságnak lehet hívni egyáltalán.

Hirdetés

A fogalmakkal is baj van, hiszen tökéletes szabadság nem létezik, vagy ha igen, akkor azt anarchiának nevezzük. Mint ahogy igazságosság sem létezik, hiszen ahány ember, annyi igazság. Mindig a körülmények mérlegelésével, többségi konszenzus alapján döntjük el, hogy melyik is az erősebb, az igazibb igazság. Ezt tulajdonképpen jognak hívjuk, de a jog sem tud mindig igazságot tenni.

Vagyis nehéz megmondani, hogy mit kellene teljes mértékben elfogadni a mai világban, és mit nem. De – ismerősöm szerint – én nem vagyok elfogadó. Kérdem én: az én véleményemet, az én hozzáállásomat ebben a mai „modern” zűrzavarban miért nem lehet elfogadni?

Kedves liberális barátaim! Szerintem ti ültök fordítva a lovon, ti nem fogadtok el engem. Pedig én semmi rosszat nem kívánok homoszexuális honfitársaimnak. Csupán úgy vagyok vele, mint az egyszeri beteg a Lipóton, akitől nagyviziten megkérdezte az orvos, fél-e még a lovaktól, amelyek lázálmaiban eddig zaklatták.

– Már nem – felelte a beteg, de közben intett a dokinak, hajoljon közelebb és suttogva hozzátette: – Csak ha közel jönnek.

Korábban írtuk

Hát most közel jött. A fél ország a Krúdy pedofiljáról beszél, miközben Békés vármegyében már felbukkant egy újabb. És ez már nem csupán homoszexualitás. Ez annál sokkal rosszabb. Tudom, összemosom őket, pedig nem törvényszerű, hogy a „melegek” megrontják az ifjúságot. Valóban nem. De ha felvonulnak? Ha online oldalakon népszerűsítik magukat? Az nem megrontás? A mesék átírása nem az? Lelki füleimmel már hallom a kórust: az érzékenyítés!

Nem értek egyet. Érzékenyítés, ha felhívom a gyermek figyelmét arra, ne bántson tettleg vagy szóval másokat, mert az nekik fáj. Érzékenyítés, hogy figyeljünk oda beteg és/vagy idős embertársainkra, segítsünk nekik, amiben tudunk, érezzük át szenvedésüket. Ez már évszázadok óta folyik az óvodákban és iskolákban. Ez nem ugyanaz, mint mikor a katalán önkormányzat maszturbáló tanfolyamokat tervez óvodásoknak! (Szerencsére akkora volt a tiltakozás, hogy egyelőre lemondtak róla.) Ez egyszerűen megrontás. Az ilyeneket régen (és mifelénk szerencsére most is!) szigorúan büntették. Még a rabtársak is a legkegyetlenebb kínzásokkal üldözték, zaklatták őket a börtönben, mert a gyerekek elleni bűn a legtöbb bűnöző számára szigorúan tabu. Mert ennyi jogérzékük nekik is van.

Akkor én mint szabadlábon lébecoló, lézengő ritter hadd ne legyek elfogadó! Hadd válogassam meg, kiket kedvelek, kiket nem. És ez nem befolyásol abban, hogy ne szeressem Csajkovszkij zenéjét, a b-moll zongoraversenyt, a Hattyúk tavát, a Diótörőt meg a többit! Hogy ne olvassam, hallgassam, nézzem lelkesen Shakespeare-t, Thomas Mannt, Stefan Zweiget. Az ő nemi identitásuk – mondjuk így „billegése” –, csak színezte, árnyalta a művészetüket: lehet, jót is tett nekik. Enélkül az identitás nélkül nem írhatták volna meg a Halál Velencébent, vagy Az érzések zűrzavarát. Csajkovszkij zenéje is talán más lett volna.

De az Isten szerelmére, ők nem akarták a többiekre ráerőszakolni a nemi identitásukat! Én sem akarom az enyémet a többiekre. Ha ezért nem vagyok elfogadó, akkor ezt vállalom. De hülye, értelmetlen közhelyek szajkózásától (elfogadó, nyitott, stb.) még senki nem lett sem Einstein, sem Teréz anya. Nem ment előbbre a világ.