„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves […] ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. […] Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” (Jn 15.1-7)

„Papp Tibi elment.” Ezt susogja a szőlőtőkék levelei közt a szél Rakamaztól Tokajig, Tarcaltól Mádig, egész Hegyalján. Ezt suttogják az emberek is. És ahogy a falvak népe, úgy a szél se hiszi el igazán, hogy ez megtörtént. Hogy ez megtörténhetett. Csak a Kopaszhegy áll ott némán, mindentudóan. Az ő oldala ölelte keblére az utolsó lélegzetétől fosztott tokaji óriást.

Hirdetés

***

Hogy ki volt Papp Tibi? Nekem az apósom, de ez a legkisebb, s legjelentéktelenebb adomány a sok közül, amit e Földnek adott. Emlékszem, első találkozásunkkor egy békebeli bőrfotelben ült. S ahogy felállt, s egyre csak állt, s még mindig csak emelkedett, hogy végül úgy magasodjon fölém, mint egy valóságos óriás, kissé inamba szállt a bátorságom. De ő csak huncutkás szemmel rám nézve ennyit mondott, miközben erős kezével satuba fogta kezemet:

– Becsüld meg a lányomat. 

Hát ez volt ő. Se nem hedonista, se nem nyárspolgár, hanem e kettőnek valami olyan furcsa keveréke, amibe egyszerre fért bele a jó borok és a szép nők iránti rajongás, valamint a családja és hazája iránt érzett olthatatlan szeretet. Ami mellé odapárosíthatjuk a hajnali ébredéseket, hogy borfutárként vigye egész Európába a jóféle tokajit, s csak késő éjjel, vagy tán másnap hajnalban érkezzen meg otthonába. S éppúgy odapárosíthatjuk a szűkebb birodalmában, a katolikus templom tövében meghúzódó Pappok Pincéjében eltöltött meghitt órákat is, csendes koccintásokkal, jóféle kvaterkázásokkal adva zamatot aszúnak, fordításnak, máslásnak, esszenciának, furmintnak, hárslevelűnek.

Korábban írtuk

– Szóval te a Papp Tibi veje vagy. No, akkor én neked ebből adok! – mondta nekem egyszer egy forgatás apropóján nála járván Szepsi István, az aszúkirály, s vette is elő az almáriumából azt az üveget, amiért Pesten tízezreket adnának, már ha lenne nekik olyanjuk, hiszen Papp Tibi még az ő számára is fogalom volt, s én ott, abban a pillanatban e fogalom mellékcikkelyeként élvezhettem mindazt, amit neve adott számomra.

*

Papp Tibi szombaton kiment a hegyre kapálni. S a dél jöttét jelző első hőhullámban – valamikor 11 óra tájban – felkelt  a borház kerevetéről, amire csak úgy pihegni dőlt le, kinyújtóztatta fáradt tagjait, aztán vett egy levegőt (az utolsót), kifújta (utoljára), majd a szívéhez kapott, sóhajtott egyet, s úgy dőlt el, mint a villámsújtott magányos fenyő.

És vele dőlt a földre az évtizedes munka, a kérges kezek nyoma, a retinába égett Hegyalja minden szeglete, a botritisztől fertezett gyümölcs fejedelmi aromájának végső, halál által szapult esszenciája, egyszóval maga az élet.

*

Hogy ki volt Papp Tibi? Nekem csak Eszter lányom nagyapja, de más szavakkal elmondani lehetetlenség. Aki ismerte, az tudta. Aki meg nem ismerte, annak mindegy is. Csak egy ember. Csak egy szőlősgazda. Olyan, akinek néhány tőkével sikerült kivívnia még az igazi nagyok elismerő csodálatát is. Akinek a kezében ő maga volt az oltás, akinek pincéjében ő maga volt a falra települt nemespenész, akit Isten kádárként rakott össze, öblös bordakosarát csontabroncsokkal fogva össze, egy egész gönci hordónyi lelket, kedvet, jószándékot, vidámságot, élni akarást méretezve. beléje. Olyan ember volt Papp Tibi, aki borfutárként nemcsak a nagy borházak palackjait szállította Európa-szerte, hanem varázslatos személyiségével egyben Hegyalja fővárosát, a Tiszába ömlő Bodrogot, az évszázados kultúrát, a helyi érték szeretetét is vitte magával, amolyan utazó nagykövetként. Akinek láttán világhíres festők és szobrászok, gyár- és bankigazgatók, zenészek és írók, miniszterek és államtitkárok arcára ült ki a boldog mosoly – nemcsak a szállítmány, hanem maga az ember miatt is.

*

Hogy ki volt Papp Tibi? Olyan magyar ember, akinek halálhírére nem sötétedik el a Facebook, nem érkeznek tízezrével a részvétnyilvánítások, nem áll meg az élet. Egy volt közülünk. S ezt az egyet most siratja családja – rokonai, barátai, és igen, siratják őt a világhíres művészek, politikusok, pénzemberek, étteremtulajdonosok is.

A ’60-as évek végén volt egy együttes, a Kex. Téren és időn túl léteztek, zenéjükkel és habitusukkal világnézeteket kötöttek össze, harmóniát teremtettek, dacára annak, hogy kevés ideig léteztek, s akkor is csak kevesek által ismerten. Egyik koncertjük szünetében lépett színpadra egy ismeretlen gitáros, akit Cseh Tamásnak hívtak. Akkoriban született ez a mondás. „Mindenki szeret valamilyen együttest. – Minden együttes szereti a Kexet.”

Hát ez volt Papp Tibi. Az ember, akit senki se ismert, de akit mindenki szeretett. Legyen könnyű neki Hegyalja földje!