Nincs veszve semmi
A borász nem költő. Még akkor sem, ha valamely nemes nedűt történetesen egy szép vershez is lehet hasonlítani. A borász nem hagyatkozhat pusztán az ösztöneire, belső sugallataira. Tanulnia is kell, megismerni mindazt, ami egy pohár finom bor születését befolyásolja és meghatározza.
Budafok valaha a hazai bortermelés egyik legfontosabb vidéke volt. Savoyai Jenő gróf telepített ide egykoron német közösségeket Csepel szigetéről. Ezek a családok többek között szőlőtermesztéssel foglalkoztak, boraikat messze földön is kedvelték és szívesen vásárolták, sőt, a Buda környéki borvidék még a tokajinál is nagyobb hírnek és ismertségnek örvendett. A filoxérajárvány azonban itt is letarolta a szőlőültetvényeket, és onnan kezdve a járvány visszatéréstől való félelmében senki sem ültetett szőlőt.
Pedig kellene, hogy ültessen, hiszen hazánkban az ország lehetőségeihez képest kevés a szőlő. Uniós csatlakozási szerződésünk szerint mi, magyarok összesen 93 ezer hektáron termelhetnénk, de jelen pillanatban is csak mintegy 50 ezret használunk ebből. Azért Budafokon is van 3 hektár, a Közép-magyarországi Agrárszakképzési Centrum (KMASZC) Soós István Borászati Technikum és Szakképző Iskola 3 hektáros tangazdasága.
1901-ben, a filoxéra közepette alapították ezt a poroszos szellemű, de mégis családias hangulatú intézményt, hogy pincemestereket képezzenek. Hogy mennyire sikeresen, azt bizonyítja, hogy évtizedekkel később is a hazai bortermelés legfontosabb szakmunkásképző bázisa volt az intézmény. A rendszerváltás után egyéb, az élelmiszeriparhoz kötődő oktatási feladatokat is kapott, de napjainkra visszaszerezte régi, tiszta profilját.
– Összesen 120 ifjú diák és körülbelül 40-50 felnőtt – utóbbiak a számukra létrehozott esti kurzuson. A felnőttek tanulmányi ideje két év, ők borásztechnikusok lesznek, képzésük ingyenes – magyarázza Orbán Gergely, az intézmény szakmai igazgatóhelyettese. Úgy látják, egyre nagyobb igény mutatkozik az ifjú és képzett szakemberek iránt, és ha idevesszük a negyven éve alakult, hasonló jellegű villányi iskolát is, akkor már ott tartunk, hogy Budafok és Villány együtt sem tudja kielégíteni a borászvállalkozások és pincészetek igényeit.
Mivel a borászszakma tipikusan családias közeg lett, azt gondolhatnánk, hogy a különféle dinasztiák sarjai töltik meg itt a padokat. De nem így van. Dinasztiákból csak a diákok 10 százaléka érkezik. Magasabbra kellene tornászni ezt az arányt, mondja Orbán Gergely. A végzősök egy része elhagyja a szakmát.
Pap Orsolya a közeli Diósdról érkezett. Bátyja is itt tanult, ebben az iskolában, ezért ő is ezt választotta. A testvérek egyelőre nem gondolkodnak önálló pincészetben, de abban igen, hogy borászatban dolgoznak majd, tapasztalatokat gyűjtenek, aztán majd meglátják… . Kiélezett a nemzetközi piaci verseny, ebből a szempontból nyilván jó és hasznos, hogy a Soós tanulói több olasz és francia borvidéket is megjárhatnak. Kérdés viszont, hogy mennyire tartja a bor mint a kultúránkhoz, hagyományainkhoz szorosan köthető ital a rangját. Csökkent ugyanis a fogyasztása Magyarországon. És ha azt kérdezzük, hogy vajon a fiatalok szeretik-e a bort, Orbán Gergely azt válaszolja, amikor ő járt ebbe az iskolába, szerette. Szétszedték a töltőceruzát, és ha a tanár vagy oktató nem látta, felszippantottak egy pofára valamilyen tartályból.
A Soós tanulóinak a képzés végén ötven liter bort kell készíteniük önállóan a tangazdaság pincéjében. Ez a vizsgamunkájuk. És az idegen, aki kap ott egy pohárral például a diákok száraz rozéjából, rögtön belátja, hogy nincs veszve semmi.
A magyar bor visszatért című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.