Hirdetés

A magyarok kivételes katonai erejét és képességeit a IX. század közepétől kezdte megismerni Európa. Bakay Kornél régészprofesszor szerint eleink 830–840 táján jelentek meg az Al-Dunánál, illetve a Felső-Tisza vidékén, 862-ben pedig Pannónia déli sávjában vonultak magyar fegyveresek Itália irányába. A történettudomány ezt a 862-től 970-ig tartó intervallumot tekinti a magyar kalandozások időszakának. Egyes irányzatok és tudományos iskolák rabló hadjáratoknak is nevezik ezeket a vállalkozásokat, noha az ellenség területeinek kifosztása a kor háborús szokása volt, ezt minden hadviselő fél művelte.

Összesen negyvenhét nagy hadjáratról tudni, jó részük szerződéses, más néven zsoldosszolgálat volt. Európa életét akkoriban a területekért, a népek fölötti hatalomért folytatott vetélkedés és az e téren fellépő gyakori változások, fordulatok, hirtelen konfliktusok jellemezték. Fejedelmek, uralkodók, feudális elitek ezekben a küzdelmekben felfogadtak magyar seregeket is, hiszen ismerték azok katonai hatékonyságát. A magyarok pedig hol az egyik, hol a másik fejedelem oldalán harcoltak, ideológiák, vallási szempontok nem kötötték őket, de ezzel együtt is igaz, hogy a szerződések hosszabb-rövidebb együttműködésekhez, pragmatikus szövetségekhez vezettek. Így illeszkedett a magyarság Európa életébe a pozsonyi csata előtt.

A tét Pannónia

A magyarok talán legfőbb szövetségese a Pozsony előtti időkben a keleti frank király, Arnulf volt. Árpád seregei a morvák és I. Berengár, Észak-Itália királya ellen is hadba szálltak az oldalán Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) docense szerint. E szövetség részeként élt egy megegyezés, amely arról rendelkezett, hogy a magyarok a Garamig terjeszkednek, az azon túli területek már a keleti frank királyság részét képezik. Csakhogy Arnulf meghalt 899-ben, ezzel a magyarok úgy érezték, vége a megállapodásnak, és 900-től átcsaptak a Garamon túli vidékekre, és kezükbe vették Pannóniát. Mire a bajorok tőrbe csalták Kurszánt, a legismertebb magyar vezért: tárgyalásra hívták, és megölték. A legtehetségesebb katonai vezető elvesztése azonban nem rettentette el a magyarokat, sőt bosszúból egészen az Enns folyóig hatoltak, és bár itt vereséget szenvedtek, Négyesi Lajos szerint az elfoglalt terület urai maradtak.

E régió visszafoglalását tűzte ki célként Gyermek Lajos bajor király. Frissen toborzott serege főként a mai Ausztria és Itália északi részén élő, akkori keleti népekből verbuválódott, az újoncozás körülbelül egy évig tartott. Lajos cselesen időzítette a támadást. Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet (MKI) munkatársa azt írta egy cikkében, hogy a magyar felderítők a sürgés-forgást csupán a bajorok hagyományos júniusi évi hadi mustrájának tekintették. De hamarosan megindult Enns várától a nyugati sereg, Tarján M. Tamás történész szerint a pápa és a német egyház támogatását is maga mögött tudva. A tét Pannónia visszafoglalása volt.

Korábban írtuk


A kettéosztott had egyik része a Duna jobb, a másik a bal partján haladt, a folyón pedig a sereg hajói úsztak, ezek szállították az utánpótlást, és Négyesi Lajos szerint a gyalogságot is. Abban mindenki egyetért, hogy a nyugati had legkevesebb kétszeres létszámbeli fölényben volt. A magyaroknak – noha a gyepűrendszer jelezte a bajorok közeledését – csak arra maradt idejük, hogy a nyugati határvidék törzseit riasszák. Tehát közel sem a teljes magyar haderő ütközött meg Lajos seregével. A magyar harcosok azonban ha kevesebben voltak is, egy közösségben éltek, naponta együtt gyakorlatoztak, és a lovasok jól ismerték a taktikai fortélyokat. Gyermek Lajos csapatai viszont nagyrészt frissen újoncozott egységekből álltak. A két ütközetben, amiket Pozsony térségében vívtak, a magyarok helyzetfelismerése, mobilitása – ideértve egy éjszakai dunai átkelést is –, valamint könnyűlovas harcmodora döntött. A július 4–5-én lezajlott csatában a két bajor vezéren, Luitpold hercegen és Theotmár érseken kívül elesett három apát és tizenkilenc gróf is.

A Kárpát-medence megszerzése

Az ütközet belesimult a IX–X. századi magyar hadi vállalkozások sűrű szövetébe, olyannyira, hogy a magyar krónikások – beleértve Anonymust – nem is írtak róla. A pozsonyi győzelemmel eleink meghódították a Kárpát-medencét, befejeződött a honfoglalás, egyes kutatók szerint a visszatérés. A diadalt, amelyről csupán a salzburgi és a sváb évkönyv, valamint az elesett előkelők nekrológjai emlékeztek meg, csak hatszáz évvel később elemezte részletesen Johannes Aventinus német történetíró. Fenntartásokkal vagy azok nélkül, de erre épít ma is mindenki. Az amerikai katonai akadémia, a West Point is, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben tanítja a pozsonyi csatát. Ezt Négyesi Lajos kérdésére válaszolta levélben a West Point illetékese. A csata nincs benne a tankönyvben, de beszélnek róla, elemzik, hivatkoznak rá. Bogár László személyes tapasztalatai szerint a francia Saint-Cyr-i katonai akadémián szintén tanítják a pozsonyi csatát.

A magyarok számára történelmi mérföldkő volt ez a győzelem, még ha közelebbi források hiányában sok félreértés és bizonytalanság övezte is később. Hóman Bálint és Szekfű Gyula például az Ensshez tették az ütközet helyszínét alapművükben, a Magyarország történetében.

Visszatekintve úgy tűnik, a győztes csata változtatott a magyarok és a Nyugat viszonyán. Bakay Kornél szerint abból ered a magyarokkal szembeni és máig tartó idegenkedés, hogy Európa egyik legszebb, legélhetőbb medencéjét volt merszük birtokba venni. A Kárpát-medence földje és klímája, amely négyszer több állat tartását engedi, mint a tágas sztyeppék, változatos és gazdag növényzetével, éltető édesvizeivel – ma is itt található Európa ivóvízkészletének nyolcvan százaléka – mindenkinek kellett volna. Vajon innen ered a pozsonyi csatát megelőző, kiirtási parancs is? Négyesi Lajos szerint szó sem volt kiirtásról. Ez csak a tágabb szövegkörnyezetből való kiragadása egy többféleképpen fordítható mondatnak. Valójában a magyarok kiűzésére buzdított a királyi parancs. A történész úgy véli, kiirtásra már csak azért sem gondolhattak a bajorok, mert jól ismerték a magyar katonai erényeket, azok fényében a magyarok genocídiuma lehetetlen lett volna. Innen kezdve 123 évig nem is lépett idegen had magyar földre.

Vereségorientált látásmód

Pozsony után még több mint hatvan évig tartottak eleink főként Nyugatra, kisebb részben délre irányuló hadakozásai. Bakay Kornél szerint ezek alapvetően megelőző csapások voltak. A magyarok érezték a Kárpát-medence miatt rájuk nehezedő külső nyomást, szerették volna megakadályozni egy újabb és nyilván nagyobb nyugati támadás lehetőségét.

A pozsonyi csata immár benne van a legújabb iskolai történelemkönyvekben. Bakay Kornél és társszerzői ugyan már részletesen írtak róla 2004-ben szerkesztett tankönyvükben is, de azt akkor csak egyetlen kárpátaljai és erdélyi iskolai fogadta be. Az a sokáig hivatalos-szkeptikus szemléletmód, amely Mohács nyomán kizárólag a vereséget tartotta a magyarság természetes létállapotának, és amit külső erők folyamatosan kondicionálnak, hallani sem akart Pozsonyról.

Nagyon keveset tudunk a csatáról, mondta Ujváry Gábor, a Veritas intézetvezetője, objektív módon ez is akadályozta, hogy története az iskolák falai közé kerüljön. Horváth-Lugossy Gábor, az MKI főigazgatója pedig úgy érvelt, hogy idegen hadak többször is végigdúlták az országot, a törökök például elvitték Mátyás levéltárát… Ki tudja, mi lehetett abban? Újabb kérdés Pozsony körül.