Mindig van kiút

Nem nézzük, ki honnan érkezik, van-e jövedelme, mondja Aba Csaba, a Máltai Szeretetszolgálat Krisztinavárosi Hajléktalancentrumának vezetője.

– Bejön, bediktálja az adatait, ezután igénybe veheti az intézmény szolgáltatását.

Budapesten a hajléktalanok ellátásának kötelezettsége az önkormányzatokra hárul. Ezek leszerződnek a civil szervezetekkel, egyházi fenntartókkal, hogy átvegyék e feladatokat. A fővárosban a budai oldal a Máltai Szeretetszolgálathoz tartozik. Óbudán, az I. és II. kerületben, Újbudán, Budafokon aktívak, az utcai gondozószolgálat tekintetében pedig a budaörsi kistérség is az övék. Budapesten hat nappali melegedőt működtetnek a máltaiak, ebből kettő pesti kerületekben kínál lehetőséget a rászorulóknak, hogy tisztálkodjanak, kimossák ruháikat, ügyeiket intézzék szociális munkások segítségével, állást keressenek, közösségi vagy lelki programokon vegyenek részt. A nappali melegedőkbe időnként kisnyugdíjasok is lejárnak, akik bár rendezett körülmények között élnek, szociális okokból mégis segítségre szorulnak. Egy-egy nappali melegedő vállalja, hogy lakossági napot tart, ilyenkor a közeli bérházakból fogadják a rászorulókat. E kliensek száma azonban a hajléktalanokéhoz képest elenyésző, nincs szükségük külön intézményre.

Az utcai szolgálatok dolgozói igyekeznek a hajléktalanok bizalmát elnyerni. Így könnyebben elfogadják a segítséget. Ha valaki tud és akar dolgozni, annak segítenek munkát találni. Tevékenységük fontos része az utcai krízisintervenció is, ilyenkor az a cél, hogy aki nem hajlandó szállóra vonulni, az is túlélje valahogy a telet.

– Mi elsősorban az intézményi elhelyezést preferáljuk. Azonban, ha valaki nem szeretne bejönni szállóra, akkor takarót, fóliát adunk, amivel átvészeli a hidegebb időszakokat. De minden alkalommal következetesen igyekszünk rávenni őket is, hogy fogadják el a felkínált segítséget, jöjjenek be a szállóra, mert abban hiszünk, ahogy az utca nem lehet senkinek az otthona – mondja Aba Csaba.

Látható és láthatatlan hajléktalanság

Becslések szerint Budapesten tízezer hajléktalan él, a férőhelyek kihasználtsága téli időszakban 90-95 százalékos, nyáron alacsonyabb. Pontosabb felmérés nincs, és a személyiségi jogok védelme érdekében nem is igen készíthető. A segítőszervezetek csak azokról tudnak, akik kapcsolatba lépnek velük, a teljes ellátórendszerre nincs rálátásuk. Télen többen húzódnak be a nappali melegedőkbe és szállókra, nyáron kevesebben. Sokan vannak, akiknek pár hónapra sikerül albérletbe költözniük, később azonban visszakerülnek az ellátórendszerbe. Akadnak, akik egyéni lakhatásban élnek, van lakásuk, vagy befogadta őket egy családtag, barát. Esetleg egy zártkerti ingatlant bérelnek, onnan azonban bejárnak a városba, és igénybe veszik a hajléktalanellátási szolgáltatásokat, a nap nagyobb részét pedig valamelyik aluljáróban töltik.

– A szociális ellátás szempontjából hiába van valakinek ingatlan a nevén, vagy van lakcímkártyája, ha az életmódja, életkörülményei, rászorultsága miatt hajléktalannak nevezhető. Sokan azért választják ezt az életmódot, mert nem szeretnék feladni személyes döntési szabadságukat, nem akarnak másokhoz alkalmazkodni – mondja Aba Csaba.

Sokan azért nem mennek szállásra, mert ott nem engedik az ivást, másokat az elő-előforduló bogarak és lopások tartanak vissza. Persze az utcán is meglophatják, bántalmazhatják őket.

– Ahol tíznél több ember van együtt, ott biztos, hogy valakik előbb-utóbb összeszólalkoznak. Az intézményekben azonban legalább van felügyelet, van, aki segítséget nyújt a konfliktusok kezelésében.

Védőháló nélkül

A hajléktalanná válás a legtöbb esetben a vége egy hosszú folyamatnak; miután megindult valaki a lejtőn, még több év eltelik, mire utcára kerül. Kezdődhet a kudarcok sorozata válással vagy a munkahely elvesztésével, sok esetben alkoholbetegség kíséretében. Néha egy időre meg tud kapaszkodni az illető, stabilizálódnak az életkörülményei, aztán történik valami, és újra lejjebb csúszik, közben végletesen gyengülnek a társadalmi kapcsolatai. Végül az utcán köt ki.

– Az átlagembernek ha problémája adódik az életében, segítséget kér a családtól, a barátoktól. A hajléktalanná válóknál ez a megtartóerő hiányzik vagy fokozatosan leépült. Korábban ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy hajléktalan abból lesz, akit már nem szeretnek, és aki már nem tud szeretni. A rossz családi minta, a rossz berögződések vezetnek oda, hogy kilátástalanná válik az élete, végzetesen süllyedni kezd, jó döntéseket meg már nem tud hozni, sem idejében segítséget kérni – mondja Aba Csaba.

A lépcsőzetesség a hajléktalanságból való kilábalás esetén is érvényes. Az illető már dolgozik, de még szállón lakik. Idővel sikerül olyan helyre költöznie, ahol térítési díjat fizet, hozzájárul a saját ellátásához. Jellemzően közben a korábbi hajléktalanközegében mozog, ugyanúgy órákat tölt az aluljáróban.

– Nem épp sikerszakma a miénk, de próbáljuk észrevenni az eredményeket. Ha valakit évek munkájával rá tudunk beszélni, hogy költözzön be egy szállóra, az is siker, néha pedig azt is annak kell tekinteni, ha rábírunk valakit, hogy egyáltalán lezuhanyozzon – teszi hozzá az intézményvezető.

Ördögi kör

Hajléktalanná legtöbbször nem fizikai körülményeiben, hanem a lelkében lesz valaki. Az utcán élők többségén az sem segítene, ha budai lakást kapna az újrakezdéshez. Azt az életmódot folytatná ott is, amit az aluljáróban. Ugyanígy, a kilábalás is lelki síkon kezdődik. Érdemben segíteni úgy lehet valakin, ha szakemberek bevonásával sikerül alkalmassá tenni az önfenntartásra. Sajnos minél több időt tölt valaki az utcán vagy intézményi ellátásban, annál kevésbé lesz képes magáról gondoskodni.

A Csak Egyet Szolgálat ezért a lelki újraépülésben próbál segíteni. A magánkezdeményezésként indult, majd katolikus fenntartásúvá vált szervezet célja, hogy a fizikai szükségletek kielégítésén túl keresztény missziós munkával gyógyítsák be azokat a lelki sebeket, amelyek tulajdonképpeni okai a hajléktalanná válásnak. A VI. kerületben működő ellátóegységük a munkahely- és szálláskeresésben, ügyintézésben, gyógyszerkiváltásban segít, illetve telefonálhatnak, internetezhetnek, moshatnak a betérők, és napi kétszer ételhez is juthatnak. Hideg időben 180, a nyári hónapokban megközelítőleg 120 embert látnak el.

– Folyamatosan a mozgás, reggeli környékén érkeznek nagyobb számban, tíz óra körül a többség útra kel. Aki marad, részt vehet a dicsőítésen, bibliaórán, szentmisén, gyónhat, felkészülhet a szentségek vételére. Ez egy lehetőség, nem kötelező – mondja Kunszabóné Pataki Anna, a Csak Egyet Szolgálat alapítója és vezetője.

Gyakran előfordul, hogy valaki távolról hallgatja a szertartást vagy a foglalkozást, mintha nem is figyelne. Aztán eltelik egy-két hét, és csatlakozik a közösséghez. A tapasztalatok pedig jók. Bár tömeges megtérésekről nem tudnak beszámolni, a lassú gyógyulás jelei észrevehetők. Tanúságtevők is segítik az alapítvány munkáját, olyanok, akik szintén nehéz helyzetből, jellemzően hajléktalanságból és komoly függőségekből álltak fel és kezdtek új életet. A Szabadító című filmben szereplő roma fiatalember nemrég szintén részt vett az alapítvány egyik rendezvényén. Beszélt saját megtéréséről, elmesélte, hogy fiatalon ő maga is a szolgálat vendége volt, amikor egyszer egy drogos ámokfutás után kipihente magát a nappali melegedőben. Ekkor – úgymond – beszűrődött a lelkébe mindaz, amit Istenről halott. Hamarosan meg tudta tenni az első lépéseket a kilábalás irányába.

– Ha valaki megérti, hogy ő fontos Istennek, akkor egészen máshogy néz az életére, és elkezd magáért küzdeni – mondja Kunszabóné Pataki Anna.

Az szolgálatvezető úgy látja: emberhez méltatlan, hogy az utcán éljen valaki. A „joga van hozzá” érvelés pedig nem veszi figyelembe a hajléktalanok érdekeit és azt az állapotot, amely lehetetlenné teszi, hogy felelős döntést hozzanak az életükkel kapcsolatban. Kunszabóné Pataki Anna szerint a keresztény misszió mellett a hajléktalanellátó rendszer specializálódása hozhatná el a megoldást.

– Azaz ha felmérnék mindenkinek a szükségleteit, konkrét problémáit, és személyre szabott, célzott segítséget kaphatna. Más és más elbánást igényel a lelkileg megroppant, a pszichés betegsége miatt utcára kerülő, a börtönből szabaduló vagy a bántalmazó családból menekülő ember.

A Máltai Szeretetszolgálat és a Csak Egyet Szolgálat egyaránt igyekszik a rendelkezésére álló szűkös forrásokból kihozni a maximumot. Mindkét intézmény működtet olyan kis létszámos programokat, amelyekben intenzív gondozással egy-egy arra alkalmas személyt kiemelnek az ellátásból. Ez a legtöbb esetben működik. Aba Csaba és Kunszabóné Pataki Anna egyaránt beszámolt sikeres történetekről, amelyek szereplői munkába álltak, és képessé váltak ellátni magukat. Mindezek mellett egyértelmű, hogy a teljes rendszer alapos reformra szorul. A hajléktalankérdést pedig mihamarabb meg kell szabadítani a rárakódott politikától, hogy olyan megoldások születhessenek, amelyek nemcsak a hajléktalanok utcai életmódhoz fűződő jogait, hanem az átlagember szempontjait is figyelembe veszik.