Amióta Monroe amerikai külügyminiszter 1829-ben kijelentette, hogy „Amerika az amerikaiaké”, és ezáltal de facto az egész kontinenst az Egyesült Államok kizárólagos érdekszférájává (értsd: vadászterületévé) nyilvánította, Latin-Amerika még sohasem került olyan közel a tényleges politikai-gazdasági függetlenséghez, mint az idén.

Miközben ugyanis az USA Izrael patrónusaként (vagy inkább gladiátoraként) egyre jobban belemerül a vietnamizálódással fenyegető közel-keleti válsággócba, addig latin-amerikai „hátsó udvara” (backyard), élve a lehetőséggel, csaknem teljesen kifarolt mögüle. Érzékletesen jellemzi az Egyesült Államok és a szubkontinens különleges viszonyát Smedley Butler amerikai vezérőrnagy „őszinteségi rohama”, amelyre 1933. október 13-án került sor a washingtoni katonai akadémián: „Harminchárom éve szolgálok a haditengerészetnél, és nem létezik olyan gengszter-módszer, amelyet ne alkalmaztunk vagy tökéletesítettünk volna. Ők nehézfiúkat alkalmaznak a megfélemlítéshez és a gyilkoláshoz, mi pedig a »nagy biznisz«, a Wall Street és a bankok bérencei vagyunk. Kiütöttem Hondurast a banántársaságok kedvéért 1903-ban. Megsarcoltam Mexikót és Tampicót az American Oil javára 1914-ben. Harcoltam Haitiben és Kubában, hogy a National City Bank-os fickók begyűjthessék a zsetont. Letapostam és brutalizáltam fél tucat közép-amerikai országot, hogy alávessék magukat a Wall Street-i sarcolásnak. Kénsavval tisztítottam ki Nicaraguát 1912-ben a Brown Brothers számára. Tűzbe borítottam a Dominikai Köztársaságot az American Sugar kedvéért. (…) Az amerikai hadsereghez viszonyítva Al Capone csak egy piti alak. Ő legfeljebb három chicagói kerület fölött zsarnokoskodott, mi három kontinenst ellenőrzünk és fosztogatunk.” Jelek szerint az amerikai morál azóta sem igen javult… Akár a véletlen szerencsés összjátékának is mondható, hogy napjainkban Latin-Amerika – amely egyébként is a történelemformáló „erős emberekre” épülő „caudillismo” hagyományos terepe – egy egész sor nagy formátumú, határozott jellemű és széles látókörű politikai vezetővel rendelkezik, akik képesek és remélhetőleg készek is végigvinni földrészük Egyesült Államokkal szembeni emancipációs mozgalmát. Elsősorban nyilván a Fidel Castro, Hugo Chávez, Evo Morales alkotta forradalmi „kemény mag”, valamint potenciális szövetségesei, a regionális vezető szerepre pályázó és ezáltal óhatatlanul is az amerikai Sam bácsi bütykére taposó Brazília elnöke, a posztján ismét megerősített egykori szakszervezetis néptribun, Luiz Ignácio Lula da Silva, illetve a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által országára kényszerített nadrágszíj-megszorító csomag nyomán bekövetkező totális államcsődöt nemzeti-protekcionista intézkedéseivel gazdasági csodává változtató argentin elnök, Nestor Kirchner. Az USA hegemonista törekvéseivel szemben mutatkozó latin-amerikai népi ellenállás erősödését jelzi, hogy a perui elnökválasztáson hajszál híján Chávez barátja és bajtársa, a korrupt Fujimori-rendszer ellen 2000-ben katonai puccsot szervező egykori katonatiszt, Ollanta Humala győzött, ahogyan Mexikóban is csak a választásokon elkövetett sorozatos visszaélések és szabálytalanságok következtében szorult második helyre a főváros népszerű polgármestere, az egyebek mellett az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok lazítását kampánytémává tevő Andrés Manuel López Obrador. Latin-amerikai viszonylatban a legtöbb borsot az idén is Venezuela extravagáns elnöke, az egész földrész egységét célzó „bolivari forradalom” megálmodója és motorja, a december 3-i választásokon posztján ismét megerősített Hugo Chávez törte Washington orra alá, aki az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik nem állandó helyéért folytatott világkampánya során a Bush-kormányzat csaknem valamennyi ellenségénél tiszteletét tette. Tripoli látogatásával lekötelezte Moammar Kadhafi líbiai vezetőt és kiérdemelte az „antiimperialista ellenállásért és a szegények védelméért” járó (róla elnevezett) kitüntetést, ahogyan csaknem az egész arab világ rokonszenvét is azzal, hogy „őrült terrorista” tettnek minősítette Izrael Hezbollah elleni támadását Libanonban. Óriási üdvözlő feliratokkal fogadta Mahmud Ahmadinezsád iráni elnököt Caracasban, majd Teheránban viszonozta a megtiszteltetést, ahol az iszlám köztársaság kitüntetését átvéve felszólította vendéglátóját, hogy közös erővel „mentsék meg az emberi nemet és végezzenek az amerikai birodalommal”, miután az iráni elnököt köszöntő július 29-i repülőtéri beszédében a III. Birodalomhoz hasonlította Izraelt, mert szerinte „a zsidók ugyanazt teszik a libanoniakkal, gyermekeket és ártatlanok százait ölve meg”. Más alkalommal viszont George Busht hasonlította a náci vezérhez, akinek a tetteihez képest Hitler úgymond „karon ülő csecsemő” volt, éppen ezért az amerikai elnököt szerinte nemzetközi bíróság elé kellene állítani az iraki népirtás miatt. Amikor pedig a Bolívia elnökévé választott Evo Morales köszöntésére Castro társaságában La Pazba érkezett, vendéglátójuk szavaira, miszerint „azért vagyunk itt, hogy részt vegyünk a neoliberalizmus és az imperializmus elleni harcban, ez az évezred a népé és nem a birodalomé”, azzal replikázott, hogy „a gonosz tengelye Washington és szövetségesei, akik fenyegetnek és gyilkolnak, mi viszont a jó tengelyét alkotjuk, az új évszázad tengelyét”. Nyilvánvaló azonban, hogy ezeknél a provokatív verbális megnyilatkozásoknál sokkal érzékenyebben érintik Washingtont a venezuelai elnök azon gazdasági természetű lépései, amelyek egy latin-amerikai közös piac megteremtését célozzák. Két nappal azelőtt, hogy választási ígéretéhez híven Morales bejelentette Bolívia szénhidrogén-feldolgozó iparának május elsejétől hatályos államosítását, Havannában találkozott Castróval és Chávezzel, és csatlakozott Kuba és Venezuela Alternativa Bolivariana para las Americas (ALBA) nevű együttműködési megállapodásához, amelyet 2001-ben azért hoztak létre, hogy regionális szintű választási lehetőséget kínáljanak azoknak a latin-amerikai országoknak, amelyek nem kérnek az USA által forszírozott, elsősorban az ő számára kedvező és az amerikaiak reményei szerint majdan az egész kontinensre kiterjedő szabadkereskedelmi övezetből (ZLEA). A Brazília, Argentína, Paraguay, Uruguay és – a nyár óta hozzájuk csatlakozott – Venezuela által alkotott dél-amerikai szabadkereskedelmi övezet, a már 1986 óta létező úgynevezett Mercosur államai ugyancsak ellenzik a latin-amerikai piac kölcsönösség nélküli megnyitását, aminek a tavaly novemberi Mar del Plata-i pánamerikai csúcstalálkozón hangot is adtak, a ZLEA ellentételezéseként azt követelve, hogy Washington vessen véget a latin-amerikai termékekkel szembeni protekcionista gazdaságpolitikájának és szüntesse be az otthoni mezőgazdasági termelőknek nyújtott állami támogatásokat. Hugo Chávez Venezuelája mára a latin-amerikai integráció legfőbb hajtóerejévé vált, amely bőséges olajvagyonát a rászoruló szomszédaival is hajlandó megosztani. A nemrég alapított Petrocaribe vállalat nagyon kedvező feltételekkel lát el „fekete arannyal” tizennégy karibi államot (miközben az ország továbbra is szállít kőolajat az Egyesült Államokba, amely szükségletének 15 százalékát venezuelai forrásból fedezi). Venezuela ugyanakkor egy dél-amerikai energetikai vállalkozás (Petrosur), egy dél-amerikai központi bank és egy dél-amerikai pénzügyi alap létrehozását is javasolja. Mivel mindezen célkitűzések az USA-tól való egyértelmű függetlenedés irányába mutatnak, érthető módon komoly aggodalmat váltottak ki Washingtonban. Ahogyan az is, hogy Argentína, Uruguay és Kuba társaságában Venezuela 2005 júniusában beindította a caracasi székhelyű Telesur tévécsatornát, amelynek a vezetői, Andrés Izarra venezuelai távközlési miniszter és Aram Aharonian uruguayi újságíró egyáltalán nem csinálnak titkot belőle, hogy szándékuk a CNN tájékoztatási monopóliumának megtörésére és a távközlés terén (is) uralkodó amerikai „kulturális imperializmus” elleni küzdelemre irányul. Híven Hugo Cháveznek a bolivari forradalom lényegét megfogalmazó 2004. március 9-i beszédéhez, amelyben a venezuelai elnök leszögezte: „Politikailag a bolivari forradalom célja egy népi és részvételi demokrácia megteremtése, lehetővé téve konkrétan a népnek, hogy kézbe vegye a sorsát. (…) Gazdasági téren a jelenlegi neoliberális modell és az olajjövedelem felcseréléséről van szó egy termelő és újraelosztó gazdaságpolitika javára. Végül pedig, ami a bolivari forradalom nemzetközi tengelyét illeti, a latin-amerikai integráció elősegítésével és az Európához való közeledéssel a magunk szerény szintjén hozzá kívánunk járulni egy többpólusú világ létrejöttéhez.” A kontinens jövője szempontjából biztató fejleménynek ígérkezik ugyanakkor, hogy Hugo Chávez, Evo Morales és a hozzájuk hasonló szuverén egyéniségek felemelkedésével párhuzamosan Latin-Amerikában egyre inkább bealkonyulni látszik Washington marionettfiguráinak. Közülük egyesek kénytelenek voltak a népharag elől amerikai patrónusaiknál keresni menedéket, míg mások áldatlan ténykedésük egykori helyszínén töltik jól megérdemelt börtönbüntetésüket. A második elnöki mandátumának végén korrupciós ügyei és mintegy 600 millió dollár közpénz elsikkasztása miatt hivatalától megfosztott Alberto Fujimori volt perui elnök Japánba menekült, amikor pedig az idei elnökválasztáson való részvétel szándékával haza akart térni, a perui hatóságok kérésére Chilében letartóztatták és azóta is a kiadatására vár. Ugyanezt kockáztatja Chilében a szintén két elnöki ciklust kitöltő Carlos Menem egykori argentin elnök is, aki vagyonbevallásában elmulasztotta megemlíteni számos svájci bankszámláját. Nicaragua volt elnöke, Arnaldo Alemán húszévnyi börtönbüntetését morzsolgatja az egyik managuai börtönben, miután százmillió dollárnyi közpénz eltulajdonításában találták bűnösnek. Ecuador két megbuktatott elnöke, Abdalá Bucaram és Gustavo Noboa csupán amnesztiával térhetett haza, miközben Lucio Gutiérrez jelenleg a börtönben éjszakázik. Paraguay volt elnökét, Luis Ángel Gonzáles Macchit azért ítélték el, mert az ország központi bankjából 16 millió dollárt utaltatott át a New York-i Citybanknál vezetett magánszámlájára. Nem járt nála jobban elődje, a magyar felmenőkkel dicsekedő (?) Juan Carlos Wasmossy sem, akit négyévnyi börtönbüntetésre ítéltek „bizalommal való visszaélés” miatt, miután 50 millió dollárt tulajdonított el országa fejlesztési bankjából. Costa Rica két egykori elnöke is börtönben csücsül, az egyikük azért, mert egy finn cégtől 9 millió dollárnyi kenőpénzt vett fel. A már említett bolíviai exelnök, Sánchez de Lozada csak úgy menthette meg irháját, hogy az Egyesült Államokba menekült. Az amerikaiak leghűségesebb latin-amerikai vazallusa, Alvaro Uribe ugyan még tartja magát Kolumbiában, de politikai túlélésére a masszív amerikai pénzügyi és katonai támogatás ellenére sem érdemes fogadni. A jövő már nem a magafajtáké. Ahogy Latin-Amerikában, úgy máshol sem. Mert a birodalom rogyadozik, és már egyre kevésbé képes a visszavágásra. Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.