Bíró T. Endre

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.” Ezen sorokat és gondolatokat Thomas Jefferson fogalmazta meg és fejtette ki az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában, amelyben egy jövőbeli áhított kormányzat alapelveit taglalja a „megkérdőjelezhetetlen” emberi jogok, szabadság és egyenlőség szempontjából. Hogyan lehetséges azonban, hogy az az ember, aki a fenti sorokat írta, saját maga is rabszolgákat tartott? A „Jefferson-paradoxonnak” tartott jelenség megértéséhez egyrészről meg kell vizsgálnunk a kapcsolatot Jefferson politikai gondolkodása és a személyes tapasztalata között, valamint az oly nagy vitákat kavaró kérdéseket, mint a rasszizmus-rabszolgaság viszonya és az isteni teremtéselméletek.

Thomas Jefferson (1743-1826), az Egyesült Államok harmadik elnöke sokoldalú és nagyon aktív személyiség volt. Érdeklődési körébe tartozott a földművelés, az építészet, a régészet, a matematika, a kriptográfia, a politika és a paleontológia. Több nyelven beszélt. Ezenkívül ügyvéd, feltaláló és szerző is volt. Nevéhez fűződik az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának megalkotása, a virginiai vallástörvény, a Demokrata-Republikánus Párt, valamint a Virginiai Egyetem megalapítása, ami a világtörténelem első olyan felsőoktatási intézménye, ahol az oktatást nem befolyásolta egyetlen felekezet vagy vallás sem. Nézeteire számos felvilágosodás korabeli filozófus, többek között John Locke, Sir Isaac Newton és Thomas Paine volt nagy hatással. Jefferson őszintén hitte, hogy minden embernek vannak bizonyos „elidegeníthetetlen jogai”, köztük az önrendelkezés és a szabad gondolkodás, és igen jelentős szerepet vállalt abban, hogy pontosan kifejtse, mit is értünk „szabadság” alatt. Véleménye szerint a személyi szabadság abban merül ki, hogy azt tesszük, amit csak az akaratunk diktál, bizonyos határok között, amelyeket csak a személyi egyenjogúság szabhat meg. Az ezzel ellenkező törvényeket a „zsarnok akaratának” hívta, melyek alapvetően megsértik az emberi jogokat. Egy megfelelő kormány csak akkor szólhat bele, ha az egyéni szabadság veszélyezteti az egyenlőséget. Elnöksége nyolc éve (1801- 1809) alatt az USA megvásárolta Napóleontól Louisianát, Ohiót felvették az unióba és eltörölték a rabszolga-behozatalt. Mindezekből látható, hogy Thomas Jefferson az adott korban felvilágosult, mai szóhasználattal élve liberális ember volt. Mégis rabszolgákat tartott – mintegy száz-százötven feketét – és a Függetlenségi Nyilatkozatban foglaltakkal ellentétben minőségbeli különbséget tett a különböző raszszokhoz tartozó emberek között. Ahhoz, hogy ezt megértsük, látnunk kell a rabszolgaság és a rasszizmus között fennálló kapcsolatot. Az első és legfontosabb dolog annak tisztázása, hogy a két fogalom nem azonos egymással. Amióta létezik emberi társadalom, azóta létezik a rabszolgaság intézménye. Ezzel ellentétben a rasszizmus egy sokkal újabb keletű jelenség. A faj fogalmát csupán a XVIII. század végén kezdték el használni, amely a XIX. századra már általános, széles körben elterjedt volt (Winthrop Jordan: White over Black; America Attitudes toward the Negro, 1550-1812). Sőt Edmund Morgan történész már arról ír, hogy az amerikai szabadságideál magából a rabszolgaság intézményéből alakult ki, abban gyökeredzik. A faj fogalma, a rabszolgaság, a gazdaság és a társadalmi változások között nagyon összetett kapcsolat áll fenn. Szerinte a szabadság eszményének kiterjesztése az alsóbb osztálybeli virginiai fehér telepesekre azt eredményezte, hogy cserében azok támogatták a fehér gyarmatosító elitet. A rabszolgák kirekesztése a társadalmi közösségből megteremtette az amerikai szabadságeszmény azon aspektusát, amely az alsóbb osztálybeli fehéreknek a látszategyenlőség vigaszát nyújtotta. A rabszolgaság intézményével ők is kiváltságosaknak érezhették magukat, így a rabszolgaság és a szabadság ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentette a polgárháború előtti Amerikában. Az egyik nélkül a másik sem létezhetett (Edmund Morgan: American Slavery, American Freedom: The Ordeal of Colonial Virginia). Ezt leginkább az ókori athéni demokráciához lehetne hasonlítani, amelyben szintén csak a társadalom egy szűkebb rétege (az athéni születésű felnőtt férfiak) előtt volt nyitva a felemelkedés elvi lehetősége. Az alsóbb osztálybeli athéni férfiak szintén kiváltságosaknak érezhették magukat a rabszolgákkal és a metoikoszokkal szemben. Természetesen az athéni rabszolgaság és szabadságeszmény kérdésében nem játszottak szerepet faji tényezők. Az azonosság csupán annyi, hogy mindkét demokratikus rendszerben a társadalom egy jelentős részének szolgasorban tartása adta meg a kiváltságos réteg szabadságának az értékét. Ez a római polgárjog értékének a változásában is megmutatkozott. Miután Caracalla császár 212-ben a Római Birodalom minden szabad lakosának megadta a római polgárjogot, annak értéke nagymértékben csökkent. Morgan elemzése azt sugallja, hogy a rasszizmus és a rabszolgaság egy sajátos történelmi szituációban került ennyire közel egymáshoz, és csupán az Egyesült Államok területére korlátozódott, ahol a rabszolgaságnak egy sajátos formája alakult ki, éspedig a „faji rabszolgaság”. Ez azt jelentette, hogy az embernek a társadalomban elfoglalt szerepét az határozta meg, hogy melyik fizikai rasszhoz tartozott. A fekete bőrszín eleve determinálta gazdáját a rabszolgák kasztjába, míg a fehér bőrszín a szabadságot jelképezte. Ahhoz, hogy a rabszolgaság és a rasszizmus fogalmai ennyire összefonódjanak, szükség volt a felvilágosodás eszméinek terjedésére, amely a harmadik rendet alkotó polgárság előtt megnyitotta az utat a társadalmi felemelkedés felé. Thomas Jefferson ízig-vérig saját korának embere volt, aki halálosan komolyan vette a felvilágosodás eszméit, ugyanakkor tehetős rabszolgatartó földbirtokosként személyes példájával ő maga is hozzájárult az amerikai „faji rabszolgaság” fenntartásához, fennmaradásához. Hogyan lehet ezt a tényt összeegyeztetni a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott gondolataival? Nos a választ abban a speciális teremtéselméletben lehet keresni, amelyet Jeffersonon kívül több neves gondolkodó (David Hume, Voltaire, Lord Kames) is magáévá tett a XVIII. század végén. Ők elutasították azon nézetet, hogy az egész emberiség Ádámtól és Évától származik. Ehelyett azt mondták, hogy a bibliai teremtéselmélet csupán a zsidó nép eredetét írja le, s a többi népet Isten más alkalommal, alkalmakkal teremtette meg. Ez az elmélet, amelyet Jefferson a „Notes on the State of Virginia” lapjain helyeselt és ateizmussal vegyített, alapjaiban vonta kétségbe a Biblia hitelességét és az egyház által elképzelt embertípus természetét. Természetesen ezt a fajta alternatív teremtéselméletet mind a vallásos, mind a világi gondolkodók többsége határozottan elutasította. Jeffersonnak konkrét nézeteltérése e vonatkozásban George Louis de Buffon (1707- 1788) francia természettudóssal és Karl von Linné (1707-1778) svéd botanikussal volt. Buffon szerint a világ mindig egyfajta átalakuláson megy keresztül, amely folyamatosan befolyásolja az éghajlat és az élővilág jellemzőit, állandó alkalmazkodási kényszerre ítélve azokat. Ez a környezethez való alkalmazkodás tesz különbséget a fajok között. (Ezzel Buffon idejekorán előrevetítette Darwin evolúciós elméletét.) Buffon elméletének alátámasztását az amerikai indiánok testi adottságaiban látta igazolni. Szerinte ugyanis az amerikai bennszülöttek azért kicsik, gyengék és kevésbé termékenyek, mert a túlzott hőség és páratartalom ilyenné formálta testüket. Ezt egyfajta degenerációként írja le. Linné ezzel szemben azt mondta, hogy a faj egy fix, állandó és stabil kategória. Véleménye szerint az emberi nem minden faja már kezdettől fogva létezett, és változatlan. Linné és Buffon egyetértett abban, hogy az emberi nem különböző fajai egy emberi közösséghez tartoznak. Ennek bizonyítékát abban látták, hogy valamennyi emberi faj képes egymás között szaporodni. A mai napig ez az alapja az emberi fajok együvé tartozásának. Jefferson egyetértett Buffonnal abban, hogy a világ egy aktív és dinamikus hely, amely folyamatos változáson megy keresztül, így a természeti környezet szükségszerűen hatással van a fajok kialakulására. Elutasította viszont Buffon indiánokról vallott degenerációs elméletét, mert felháborítónak tartotta. Mivel az indiánok Eurázsiából vándoroltak Amerikába, azonos fajúnak tartotta őket az európaiakkal. Velük ellentétben a feketék, akik Afrikából származnak, külön fajhoz tartoznak és különböznek mind az európaiaktól, mind az indiánoktól, vélte. Ezek a különbségek a négerek faji természetéből fakadnak, akiket így jellemzett: „A feketék büdösek, kevesebb alvást igényelnek, híján vannak az előrelátásnak. Szenvedést, bánatot, szomorúságot kevésbé éreznek, s könynyebben túlteszik magukat rajta. Emlékezőtehetségük azonos a fehérekével, de értelmi képesség szempontjából jóval alattuk állnak. Képzelőerejük unalmas, színtelen és semmitmondó. Képtelenek az önálló gondolkodásra, csupán az utánzás szintjén adják viszsza a hallottakat. Szexuális téren a feketék szenvedélyesebbek, de képtelenek az érzelmekre és a gyengédségre.” (Notes on the State of Virginia). A fizikai és intellektuális képességeiken túl Jefferson azt is kiemeli, hogy maguk a feketék is elismerik a fehérek felsőbbrendűségét, és ezért felettébb szívesen keverednek velük, ha módjuk nyílik rá. Jefferson szerint a szabadság kritériuma az, hogy az ember független legyen. Ez volt a felvilágosodás filozófiájának központi értéke is. Jefferson szemében egy néger nem tudja elérni ezt az állapotot, mert egyfelől ha be akar illeszkedni a fehér társadalomba, akkor az attól a kultúrától való függését jelenti, másfelől viszont ha fellázad a fennálló társadalmi és politikai rend ellen, az sem a lázadó függetlenségét bizonyítja, csupán egyfajta dac megnyilvánulását. Jefferson ezen véleménye egyrészt személyes tapasztalatain alapul, mikor saját birtokain kellett megtapasztalnia a függetlenségi háború időszakában a rabszolgák szökéseit, másrészt az 1791-es Santo Domingo-i rabszolgalázadások eseményein. A karibi térségben és a déli ültetvényes államokban zajló rabszolgazendülések arra a következtetésre juttatták Jeffersont, hogy nagy az esélye egy a közeljövőben kirobbanó faji háborúnak, amelynek a „fennmaradás” lesz a tétje. A nagy amerikai honatyát különösképpen a szökött és menekülésben lévő rabszolgák viselkedése nyugtalanította, akik képtelenek lévén elfogadni függő helyzetüket, tovább folytatták a küzdelmet felszabadításukért. Őáltaluk érezte leginkább veszélyeztetve a fennálló rendet. Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az ember, aki a Függetlenségi Nyilatkozatban az ember „elidegeníthetetlen” jogait fogalmazta meg, máshol ezzel teljesen ellentétes, divatos szóhasználattal élve, rasszista gondolatokat fejt ki? A látszólagos paradoxonra magában a Függetlenségi Nyilatkozatban lelhetjük meg a választ. Ugyanis éppen annak a fentiekben idézett soraiból az alábbi következtetést lehet leszűrni: „Az ember elidegeníthetetlen jogai az egyenlő teremtésből származnak; ez az egyenlő teremtés olyan tény, mely egyszerű történelmi bizonyítékok által nyer megerősítést; viszont ha a tények nem erősíttetnek meg, s úgy tűnik, hogy néhány ember mégsem egyenlő a többivel, akkor ezektől meg kell tagadni (”elidegeníthetetlen„?) jogaikat” (Edmund Morgan: American Slavery, American Freedom: The Ordeal of Colonial Virginia). Jefferson elfogadta ezt a gondolatmenetet, de a nyilvánosság előtt csupán egyetlen esetben vállalta álláspontját. 1809-ben egy tehetséges néger kapcsán írta a feketék jogairól, hogy „bármennyire is tehetséges legyen egy személy, az nem hatalmazza fel őt kiváltságos jogokra. Sir Isaac Newton ugyanis felette állott másoknak a tudományok és a megismerés területén, ennek ellenére nem rendelkezett több joggal személyét vagy birtokait illetően” (The Portable Thomas Jefferson). Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az emberi szabadságjogok legnagyobb élharcosa, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazója rasszista volt, rasszizmusa azonban mentes volt a negatív megnyilvánulásoktól, mindenekelőtt a fajgyűlölettől. Jefferson a fehér fajt egyszerűen csak különbnek tartotta a feketénél, de nem tartotta helyesnek, hogy bármelyik faj uralkodjon a másikon. Ezért javasolta a négerek Afrikába vagy a Nyugat-Indiai szigetekre történő kitelepítését, mindazonáltal ő maga is belekerült abba a paradox helyzetbe, hogy az emberi szabadságról és egyenlőségről vallott elvei ellenére a negroid fajt alsóbbrendűnek tartotta. Hasonló helyzetben van a jelenkori amerikai fehér társadalom is, mert a négerekkel szembeni ellenérzését szégyelli nyíltan kifejezni a demokrácia egyik bölcsőjének számító, az emberi szabadságnak és egyenlőségnek legrégebben otthont adó Amerikai Egyesült Államokban.