Ennél cinikusabb és gőgösebb szöveget még nem olvastam. Cristopher R. Hill, az Egyesült Államok szerbiai nagykövete tette közzé pár napja Twitter-oldalán az alábbiakat: „A szerb nép soha nem fogja elengedni a gyászt, de hiszem, hogy elég erős ahhoz, hogy elfelejtse a sérelmeit. Az Egyesült Államok elkötelezett a Szerbiával fennálló partnerségünk iránt, ahogyan a diplomácia iránt is elkötelezettek vagyunk” – írta ki abból az alkalomból, hogy 24 évvel ezelőtt, 1999. március 24-ével kezdődően az USA és szövetségesei a NATO égisze alatt rommá bombázták Jugoszláviát.

Hirdetés

Erre válaszolt Aleksandar Vučić szerb elnök, amikor kijelentette, hogy Szerbia csak akkor felejti el az 1999-es NATO-agressziót, ha minden szerb eltűnik. Szó szerint ezt mondta: „Csak akkor tudjuk majd elfelejteni, amikor már nem leszünk.” És hozzátette, nehogy valaki azt gondolja, a szerbek kollektív öngyilkosságra készülnek: „Nem fogjátok tudni megtörni ezt az országot, mert ez az ország élni fog.”

Úgy legyen.

Ez a szóváltás Ukrajna „hathatós támogatása” kapcsán vált különösen értékes dokumentummá, mert előrevetíti a végkifejletet, amikor így vagy úgy, ez az ukrajnai mini-világháború véget ér. Az amerikaiak és a vele szövetséges NATO-hatalmak semmit sem tanultak, és mindent elfelejtettek a múltból. Nem kérnek elnézést, sőt elvárják a megtámadott és megalázott népektől, hogy „elég erősek legyenek ahhoz, hogy elfelejtsék a sérelmeiket”. Ha mégsem teszik, akkor elárulják gyengeségüket és fejletlenségüket, miáltal nem lesznek méltók a „partnerségre”.

Erről a partnerségről lehetne beszélni. Vegyük például a Vlagyimir Putyin orosz elnök elleni elfogatóparancsot, amit egy látszólag súlytalan hágai nemzetközi bíróság adott ki, mert állítólag a hadműveleti területről az árván maradt gyerekeket a biztonságos orosz hátországba szállították, és ez Hága szerint emberrablás. Most ezen csámcsog a művelt Nyugat, hogy akkor hol tartóztatják majd le Putyint. De mi a helyzet az amerikaiakkal, akik a Babylift hadművelet keretében három hét alatt 3300 csecsemőt és kisgyereket raboltak el Vietnámból 48 évvel ezelőtt, ám a végső szám ennél lényegesen magasabb? Az elragadott gyerekeket aztán Amerikában és szerte a világon családok fogadták örökbe. Kért valaha is valaki elnézést ezért, avagy Amerika ezúttal Vietnámtól várja el, hogy az emberrablástól a napalmig terjedő sérelmeit engedje már el egy színpompás partnerség kedvéért?

Ami pedig a hőn várt fegyverszünet időpontját illeti, hiszen megnyugtatott bennünket a nagykövet úr, hogy „a diplomácia iránt is elkötelezettek vagyunk”, talán nem árt józanul szembenézni a valósággal. A már elavult fegyverzetét jólelkűen az ukránoknak adományozó Nyugat még annál is jólelkűbben fogadja be a háború pokla elől menekülő ukrán családokat, akik jönnek is milliószámra, menekülnek a pusztítás és a nyomor elől, egyenest a jólét felé. Még szép: ha már menni kell, jó helyre mennek.

De van ennek a történetnek egy másik nézete is. Hivatalos statisztikák szerint csak Németországnak évente félmillió bevándorlóra van szüksége ahhoz, hogy gazdaságát működtetni tudja. Az ukránok kiváló munkaerők, messze jobbak, mint például az Afrikából érkezettek. Ráadásul keresztények és a szó minden értelmében európaiak. Ugyan milyen érdeke fűződne a népességét gyorsuló tempóban elveszítő kannibál Nyugatnak az ukrajnai békéhez, amikor minden háborús nap a saját túlélését segíti elő?

Korábban írtuk