A szélesebb közvélemény máig keveset tud az 1921. augusztus 29-i haditettről, a szentmargitbányai harcokról, a Lajtabánság kikiáltásáról, a sikeres kísérletről a trianoni döntéssel szembeni fegyveres harcról. Nem véletlen, hogy napjainkban is keveset beszélnek róla, holott nem tiltja senki. Pedig az utókor igazolta a magyar felkelés jogosságát és eredményét, még akkor is, ha Prónay Pál lajtai bán nevét alig-alig sikerült megszabadítani a rákent, igazságtalanul értékelt korábbi tetteitől. A politika mindig is közbeszólt a magyar történelem tényszerű megírására tett kísérletekbe. Pedig a kettőnek egészen más szabályai vannak: a politikai megfontolások egy-egy rövidebb időre szólnak, a történeti tények pedig egy egész nép identitását határozzák meg, nem szólva az ifjúság hazafias neveléséről. A magyar történelem tényekre támaszkodó megírása várat magára, talán a harmadik generációs kutatók gyávaság és tisztességtelenség nélkül megteszik.

Kik harcoltak Nyugat-Magyarországon az elrabolt magyar földért? Kezdetben néhány száz, később néhány ezer önkéntes szabadságharcos fogott fegyvert 1921. augusztus végén. Hosszú lenne fölsorolni, hogy milyen hőstetteket hajtottak végre a magyar csapatok. Felsőőrt például néhány vitéz magyar harcos vette vissza az osztrákoktól. Pinkafőnél húsz magyar a lakosság segítségével futamított meg több mint kétszáz osztrák csendőrt. Nagyobb csaták voltak a Kirsch-Rag-i és a két ágfalvi összecsapás, az előbbinél Őrvidék skót származású kormánybiztosát ejtették foglyul. Az ágfalvi csata azért robbant ki, mert az osztrákok elfoglalták a Sopront ellátó kutakat, hogy kiszomjaztassák a várost; 450 osztrák csendőr fölött győztek a magyarok.

A harcosok gyakran étlen-szomjan vállalták küldetésüket, sikerrel. Pedig nem élvezhették a magyar kormány támogatását sem, mert Horthy, Teleki és Bethlen tartották magukat a jogi formulákhoz és a politikai közvélekedéshez. Ugyanakkor sokat segítettek a falvak lakói, beleértve a más nemzetiségűeket is.

A harcosok a települések küldötteinek jelenlétében 1921. október 4-én, a felsőőri községháza erkélyéről kikiáltották a független Lajta Bánságot; államfőnek Prónay Pál alezredest választották. Megkezdték a közigazgatás újjászervezését, bélyeget adtak ki, lapot indítottak. Megindult az élet, de Horthy és Bethlen nyomására végül Prónay visszavonult.

A Lajta-bánság mintegy 60-70 hősi halottat követelt, de áldozatuk nem volt hiába való: megerősítették a Velencében tárgyaló Bethlen István és Bánffy Miklós tárgyalási pozícióit és hozzájárult ahhoz, hogy Sopronra és nyolc környező falura népszavazást írjanak ki a nagyhatalmak. A felkelés nagyban segítette, hogy Sopron és környéke magyar maradjon.

A Lajta-bánság kikiáltása után október 21-én Dénesfán egy repülő landolt, fedélzetén IV. Károly királlyal és Zita királynéval. Néhány órán belül Budaörsről a Jánoshegyig ismét magyarok ölték egymást. Hogy ki hívta őket, és miért, az pontosan ma sem tudható, de ártottak vele. A Trianon-ellenes szimpátiát ezen rövid idő alatt a nemzet elvesztette: a nyugat-magyarországi eseményekre rátelepedett a királypuccs árnyéka.

Magyarország akkor megmenekült, de Nyugat-Magyarország mintegy fele elveszett. A Lajta-bánság megalakulása, az érte vívott harcok történelmünk fénylő lapjai közé tartoznak. Ne feledkezzünk meg hőseiről és hősi halottairól!