A kortárs magyar képzőművészetet, de inkább: a képzőművészeket az utóbbi hetekben a feszült várakozás jellemzi. A nagy kérdés sokakban így szól: „Meghívást kapok a szalonra, vagy sem?” Illetve: „Elmenjek, vagy sem?” Hiába van sok művész e rendezvény ellen, mégis az a jellemző, hogy az alkotók többsége fontosnak tartja e kiállítást.

A nagyszabású tárlat körül régtől sok a vita. Kezdjük a szalon kifejezéssel. A szónak több jelentése van. Egy bizonyos lakástípus egy bizonyos helyiségének a megnevezésén túl e kifejezés értelme azért tágult ki, mert ez olyan helyiség, ami előkelő házakban fogadóterem lett. Később a franciák így nevezték el nagyszabású és hivatalosnak tekinthető csoportos kiállításaikat, amelyeknek a XIX–XX. század fordulóját követően több típusa alakult ki: hivatalos és független, konzervatív és progresszív és így tovább. A Salon d’Automne, az Őszi Szalon szerepe például, amelyet 1903-ban alapítottak Párizsban, művészettörténetileg is jelentős, hiszen itt jelentkeztek a Fauves tagjai, ennek keretei között rendezték meg Cézanne, Van Gogh vagy Gauguin emlékkiállítását.

Ugyanakkor maga a kifejezés az olyan nagyszabású, csoportos, sokszereplős kiállítások jelképévé vált, melyeken jellemzően nem egy valóságos koncepció vagy egy stílusfelfogás az uralkodó, hanem az a fő szempont, hogy minél több művész mutathassa be meghatározóan új munkáit. A magyar képzőművészeti életben a szalon jellegű kiállítások (nem így nevezték őket) a két világháború között terjedtek el, azonban konzervatív, ultrakonzervatív törekvések jellemezték e mustrákat, melyeknek – nota bene – a Műcsarnok adott helyet. A II. világháború után az ötvenes évek kultúrpolitikája is fantáziát látott a nagyszabású kiállításokban, melyeken követendő példákat állított a középpontba, s ezek az események inkább propagandisztikus funkcióknak feleltek meg, mint művészieknek.

Az Országos Képzőművészeti Kiállításoknak sorában különlegessé vált az 1957-es, nevében is megváltoztatott Tavaszi Tárlat (Spiró György hasonló című regénye ehhez is kapcsolódóan emlékezetes olvasmány), amelyen valószínűleg egy pillanatnyi kultúrpolitikai kihagyás miatt több stílustörekvésnek is helyt adtak, sőt több zsűri működését engedélyezték, így a kor egy jelentős kiállítása jöhetett létre. Később hol rendszeresebben, hol rendszertelenebbül rendeztek nagy bemutatókat, amelyeknek a helyszíne mindig a Műcsarnok volt, s amelyek körül egyre fokozódtak a viták.

A rendszerváltozást követően az új kulturális vezetések – akár ilyen volt, akár olyan – nem szorgalmazták e kiállítások megrendezését, melynek egyik magyarázatát azzal adták meg, hogy ezek az események a kommunista művészetpolitika részét képezték, így nincs rájuk szükség, ráadásul az egyre nagyobb autonómiával rendelkező műcsarnoki igazgatók egyike sem akart ilyen kiállítást. Időközben a világ művészetében elterjedt a kurátori rendszer, ami azt jelenti, hogy egyetlen szakember (művészettörténész, művészeti menedzser) kezébe adják egy kiállítás minden hatalmát, s ebbe a gondolkozásba sem fért be egy efféle hagyomány folytatása.

Természetesen voltak nagyszabású bemutatók. Például a Magyar Szalon című tárlat 1996-ban, majd a némiképp ennek elleneként létrejött Olaj/vászon kiállítás közel száznegyven festő bemutatásával 1997-ben vagy a millenniumi, egyes szakterületeket felölelő kiállítások sora 2000-ben és 2001-ben, de ezek esetében is mindig voltak sajátos rendezési szempontok.

A seregszemle jellegű tárlatok megszűnése a képzőművészetben folyamatosan viták tárgya lett. A felújításuk iránti legfőbb érvek egyike az volt, hogy egy ilyen bemutatkozás oldaná az amúgy klikkek által elfoglalt Műcsarnoknak a mindenkori igazgatók ízlését szolgáló kiállításpolitikáját, s lehetőséget adna arra, hogy évenként legalább egyszer az a művész is bejuthasson az ország első kiállítási intézményébe, aki egyébként ezt soha nem tehetné meg. Az országos kiállításért Szkok Iván emlékezetes demonstrációt hajtott végre, de egyetlen kulturális vezetés sem szánta el magát arra, hogy a növekvő igényeknek eleget tegyen.
Végül a Magyar Művészeti Akadémia lépett. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete elnökségével együttműködve megszületett a döntés, hogy az országos tárlatok rendszerét ismét létrehozzák. Ennek első rendezvénye a tavalyi I. Építészeti Nemzeti Szalon volt, melyet az idén követ az I. Képzőművészeti Nemzeti Szalon, majd jövőre kerül sor a fotográfiai és új médiumokat bemutató szalonra.

Mint látható, a szervezők a szalon szó mellett döntöttek, amelynek asszociációi nem feltétlenül pozitívak… Biztos, hogy úgymond magyarabb és egzaktabb volna a puritán, de pontos „kiállítás” kifejezés, különösen, hogy előtte még ott áll a „nemzeti” jelző, ami végképp elhatárolja az eseményt az elmúlt évtizedek efféle kiállításaitól, de az erről döntő jeles személyek véleménye e tekintetben makacsul más. Sebaj. Nem az elnevezés a lényeg, hanem a tartalom, amelynek meghatározásáról keveset hallhattunk.

Amit tudunk, hogy az érdemi döntés szerint a szervezést nem egy zsűri vagy testület kezébe adták, hanem egy művészettörténész, N. Mészáros Júlia kezébe, aki mint független kurátor teljhatalmat kapott a kiállítók kiválasztására. S itt jön egy különleges kezdeményezés. A Műcsarnok a múlt év végén kiadott egy felhívást, hogy a Tár.hely képzőművészeti adatbázis létrehozásával szeretnének olyan ismeretekhez jutni, melyek digitálisan és nyomtatottan beadott adatok birtokában lehetőséget adnak arra, hogy az I. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiállítói összeverbuválódjanak.

Bár a Műcsarnok szövegezése egyértelműen arra engedett következtetni, hogy aki információit beadja a Tár.helyre, az esélyt kap a szalonon történő részvételre, N. Mészáros Júlia e várakozást eloszlatta. Jelezte, hogy ő – joggal állíthatjuk, hogy valóban a kortárs magyar képzőművészet egyik legjobb ismerőjeként – a kiállításra önálló koncepciót dolgozott ki, melynek lényege, hogy nem a múlt, félmúlt értékeire szeretné a figyelmet ráirányítani, hanem olyan műveket s ezáltal művészeket kíván bemutatni, akik az elmúlt tíz évben jelentős munkákat hoztak létre, olyan műveket, amelyek a megújuló, formálódó kortárs magyar művészeti progresszió jelentős opusai. A kurátor jelezte, hogy valószínűleg több lesz a fiatal kiállító, mint ahogy arányukat azt egy statisztikai felmérés mutatná. S itt kell végre szót ejtenünk arról is, hogy mivel képzőművészeti szalonról van szó, a kiállítás három ágazatot foglal magába: festészetet, szobrászatot és grafikát.

Adódik is a következtetés: ehhez kicsi a Műcsarnok… Művészberkekből sok olyan vélemény ismert, hogy hasonlóan a 2000-ben és 2001-ben megrendezett kiállítások szakmai bontásához, nem jó döntés egy egységes képzőművészeti nemzeti szalon, hiszen időközben mennyiségileg is olyan nagy a magyar festészet, szobrászat, grafika képviselőinek száma, hogy e területeknek önállóan kellene kiállítást rendezni, de a döntés így született meg. Ebből viszont az következik, hogy a kurátornak még nehezebb a dolga. N. Mészáros Júlia meg is jegyzi, hogy ugyan ismeri a Tár.helyre beadott mintegy nyolcszáz személyi anyagot, számára nem ez volt a fő merítési bázis, hanem az önálló tájékozódás.

A kurátor jelezte, hogy a kiállítók névsorát március elején lezárta, s aki addig nem kapott felkérést, az erre már ne számítson. Mintegy kétszáz kiállítója lesz a szalonnak, ami a kurátor szempontjából sok, hiszen ehhez „kicsi a Műcsarnok”, az egész képzőművészeti terület hivatásos alkotóihoz képest viszont elenyésző, hiszen például a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének jóval több, mint ezer tagja van csak festőművészekből. Közülük itt és most jó száz művész kap kiállítási lehetőséget. Rajtuk kívül hetven szobrász (az összehasonlítás kedvéért: 2001-ben a millenniumi szobrászati kiállításon háromszáz szobrász állított ki) és harminc-negyven grafikus kapott meghívást, de a kiállítók közül tán harmincan vannak azok, akik a Tár.helyre is benyújtották anyagaikat. Hogy még ehhez is kicsi a Műcsarnok, arra e sorok írójának hadd legyen egy személyes emléke. Az egyik utolsó ilyen nagyszabású kiállítást még erősen az „átkosban”, 1982-ben rendezték meg Országos Képzőművészeti Kiállítás címmel, amelynek száznyolc kiállítója volt, s bár a tárlatot a legendás Frank János rendezte, nem volt egy szellős bemutató…

N. Mészáros Júlia megjegyezte, hogy miközben a jeles alkotókat, egyéniségeket, tehetségeket kereste meg, visszautasításban is volt része, így ebben is érzékelte, hogy a művésztársadalom egy része még mindig átpolitizáltnak ítéli a szalon ügyét, s aggodalommal tekint a Műcsarnok jövőjére amiatt, hogy a Magyar Művészeti Akadémia vált a legfőbb irányítóvá. A visszautasítás végiggondoltabb formája az volt, amikor egy-egy művész eleve az ilyen szalon típusú kiállítás eszméjével nem értett egyet, s ezért nem adott be munkát. A kurátor azonban hangsúlyozta, a visszautasításoktól nem lesz gyengébb a kiállítás színvonala.

Kétségtelen, hogy a képzőművész-társadalmat erősen foglalkoztatja, hogy ki „igen” és ki „nem”, s ki kerülhet és hogyan egy másik művész mellé… Magam azt a személyes körülményt nagyon pozitívnak tartom, hogy N. Mészáros Júlia nem Budapesten, hanem Győrben él, nem a fővárosi belterjes kurátorvilág egyik tagja, hanem valóban független szakember, akit egész művészettörténészi, művészetszervezői, győri múzeumigazgatói feladatai végzésekor progresszív, az innovatív értékekre figyelő szakemberként ismerhettünk meg. Ennek kapcsán felmerült, hogy milyen lesz a nem Budapesten élő kiállítók aránya, amelyre vonatkozóan elmondta, hogy figyelt minden nem budapesti jelenséget is, s a legfontosabb helyekről lesznek kiállítók. Ahogy határainkon túl élő művészek is, jeles személyiségek, nem csak a környező országokból, Németországból, Angliából, Franciaországból is.

A kurátornak és a Műcsarnoknak ritka nehéz feladata van a kiállítás létrehozásával. Az Itt és most, I. Képzőművészeti Nemzeti Szalon április 25-én nyílik meg. Megjósolható, már csak a statisztikai adatok miatt is, hogy a médiában több lesz az elégedetlenkedő, mint az elégedett. De az is benne van a kalapban, hogy a kortárs magyar képzőművészet nagyon jól jár e kiállítással. Bízunk az utóbbiban.