„Ha békességes lész, akkor királynak mondatol és király fiának, és szeretve lész mind a vitézektől” (Szent István: Intelmek)

Árpád-házi királyaink olyan nagy tiszteletnek örvendtek Európában, hogy a legtekintélyesebb dinasztiák versengtek azért, hogy beházasodjanak a keletről érkezett, mesés gazdagsággal rendelkező Árpádok családjába. Árpád fejedelem a 907-es pozsonyi csatában jó időre elűzte a magyarság földjeire ácsingózó germánokat, így az elkövetkezendő években-évtizedekben volt ideje országot alapítani Géza fiának, Árpád-házi Szent Istvánnak. Nemcsak elismerték országát, világi királyok keresték a barátságát, de maga a római pápa is a nyugati kereszténységhez próbálta édesgetni a magyarokat, akik a keleti kereszténység jelét viselték magukon.

István király gyermekeiről nincsen pontos adat a krónikákban. A Nagylegenda szerint több fia volt, de név szerint csak kettőt ismer a magyar történelem. Korán eltávozott első fiának nevét Laskai Osvát őrizte meg, akit a szász dinasztia nagyjairól Ottónak neveztek. Ez utóbbiból következtethetően még II. Ottó életében keresztelhették meg, 1002 előtt. A később születő fiú a német sógor, Henrik után kapta a nevét. A Hildesheimi Évkönyvek és a Szent Imre-legenda Henricus néven említi, ebből alakult ki a magyar Imre (latinul Emericus) név.

Meglepően keveset tud a magyar történelemírás Imre hercegről. Alakjáról meglehetősen hamis kép alakult ki: a liliomos herceget valamilyen enervált, nőies, finom, nem e világból való személynek tüntették föl. Pedig a gyér adatokat összegyűjtve kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt.

Születésének pontos dátumát nem ismerik. Mivel halálát Pray György és Katona István jezsuita történetíró a 24. életévére teszik, akkor 1007-ben születhetett. Nagyjából erre enged következtetni az is, hogy halálakor már nős volt. Születésének helyét Fehérvárra teszik, mivel akkor már az volt a királyi székhely. A jövendő trónörökös nevelésére szülei, István és Gizella rendkívüli gondot fordítottak. Korabeli íróknál olvasható, hogy István szenvedélyesen szerette fiát, nevét nap nap után belefoglalta imáiba. Sík Sándor jellemzése szerint „Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesült ereiben: apai és anyai öröksége kétféle, de édestestvér mindkettő. Mindkettő a hősiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak a hagyománya. Az apai vér, mely ereiben csörgedezett, Árpád vére… Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István az ő trónusának várományosát is uralkodónak, diplomatának nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja, Gizella, maga a szent életű Boldog, a regensburgi udvar szent levegőjéből jön…” (Szent magyarság 27.).

Nagy változás állt be Imre herceg nevelésében, amikor 1015-ben Gellért, bencés szerzetes Pannóniába érkezett, útban a Szentföldre. István király azonnal meglátta benne a kiváló nevelőt, és itt marasztalta Imre herceg nevelőjeként: hét évig tanult kiváló mesterétől, és olyan ifjú vált belőle, „akit szeretett az Isten, és tiszteltek az emberek”. Igazi trónörökössé nevelődött.

Húszas évei végén Imre elkerült szülei udvarából, és elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust, valószínűleg a biharit. Apja rábízta a királyi sereg parancsnokságát, amelynek törzse a varég-orosz testőrség volt. Föltehető, hogy Imre herceg is fölvonult apja mellett 1031-ben II. Konrád ellen. A győzedelmes csata után nyitva állt egész Bajorország a király előtt, de Istvántól távol állt a hódítás. Az egész Európa által tisztelt, magyar Árpád-házi király koronázásra készült, hogy egyetlen fia, Imre herceg trónutódlásával biztosítsa Magyarország jövőjét. Ekkor következett be az a tragédia, amely nemcsak Imre családját, de az egész országot megrázta, sőt a szépen induló jövőkép is homályba burkolódzott.

Imre szenvedélyes vadász volt, és akkoriban a hercegek fő vadászterülete a bihari Igfon erdő volt. 1031. szeptember 2-án egy vadkan megsebesítette a herceget, aki belehalt sérüléseibe. Az idősödő király összeroppant a fájdalom súlya alatt, és többé nem látták olyan életvidámnak, mint Imre herceg életében. Gond volt a trónutódlás is, mivel az Árpádok fiúági öröklése szerint a trónt István után nagybátyjának, Mihálynak Vazul nevű fia örökölte volna. István azonban nem tartotta alkalmasnak Vazult a trónra. Szakítva a fiúági trónutódlással, nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódnak. A szomorú folytatást a történelemből tudjuk.

Mai, zavaros ideológiákkal terhelt, példakép nélküli fiataljainknak Szent Imre herceg alakja követendő lehet. Tisztasága, engedelmessége, bátorsága, férfias hazafiassága, hazaszeretete, hitének gyakorlása ritka személyiségre utal. Prohászka igen helyesen mérte föl szerepét: „Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha az országot arasznyi uralmával boldogítja.”