Életmódjukból következően is rendkívül szoros kapcsolatban állnak a természettel. A biztos pont a Teremtő, aki közöttük van, és akit teremtményeiben, a vizekben, az erdőkben, a csillagokban, az esőben, a hóban, a felkelő Napban és a Holdban kell tisztelni. Eleink már Turán területén, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban is megismerkedtek a kereszténységgel. Qarduct és Maq örmény püspökök 530 táján a Meotis-part menti onogurok között térítettek, és egy szír forrás szerint 644-ben egyik fejedelmünk egész népével megkeresztelkedett.

Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész Kr. u. 570 körül Históriájában így mutatta be a magyarok istenhitét: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette…”

Az Etelközben készült bezdédi tarsolylemezen életfa által körülfont keresztet láthatunk, egy IX. századi szabadkai magyar temetőből előkerült öv csatján egy aggastyán bal kezében keresztet tart, honfoglalóink sírjaiban is ott vannak a bizánci keresztek. Bulcsú és Tormás 948-ban, Gyula pedig 953-ban Konstantinápolyban megkeresztelkedett.

Isten szavunk a messze ázsiai múltba nyúlik vissza, és szinte minden hittel és vallással kapcsolatos szavunk belsőázsiai török eredetű. Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani honfoglalás kori magyarságunk nyelvére. Anonymus Gesta Hungarorumában a Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközet reggelén így ír Árpád vezérről: „Árpád vezér segítője a mindenség Istene volt, akihez könnyhullatva imádkozott…” „Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten velük van”.

A kitalált finnugor rokonság hite szerint a világ egy őstojásból keletkezett, amelynek alsó héjából keletkezett a Föld, a felsőből az ég, a sárgájából a Hold, a fehérjéből pedig a Nap. Szerintük Numi-Tórem a főisten, felesége a Föld-anya, gyermeke Kaltes-asszony, a termékenység istennője. A germán hitvilágban Ymir volt az ősatya, akinek bal karja alatt született meg a nő és a férfi. Isteneik voltak Odin (Woden vagy Wotan), Tiw-Tyr (Ziu), Vanír Frey, Donar-Thor, a villámok istene, Loki az „öregisten”, Heimdall, Balder stb. A rómaiak a görögök sokistenhitét vették át, akik először csak a numeneket imádták, majd kialakultak házi isteneik, természeti isteneik, az ég ura Jupiter isten lett, kialakult a Mars- és a Vesta-kultusz, majd differenciálódtak a „főistenségek”.

Ebbe a szétesett, pogány, sokistenhitű Európába érkezett a magyarság tiszta egyistenhitével. Azonban az Európa keleti határán a Krisztus utáni időkben feltűnt lovas népek a keresztény európaiak szemében egy ellenséges kultúrkör képviselői voltak. Nagy tudású táltosainkat – akik a magyarság szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendelték – afféle kuruzslóknak tekintették. Nem akartak tudomást venni a Magyarok Istene köré csoportosuló csodálatos szellem- és hitvilágról, amely hiányzott az európai kultúrából. Nem értették a nemzetségeknek az őskorba visszanyúló mondakörét.

Nehezen vették tudomásul, hogy a római kereszténység felvétele után egyetlen uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak. És mégis, ez a család adta a világnak a legtöbb dinasztiából származó szentet. Archaikus hitvilágunkat beépítettük népművészetünkbe, mesevilágunkba, mondavilágunkba, népzenekincsünkbe, ételkultúránkba, táncvilágunkba, és a nemzet ma is ebben a kultúrában él. Népmeséink fantasztikumnak ható részletei nem kusza képtelenségek, hanem ősvallási hagyományok. Istenanyánk a Boldogasszony, a Babba Mária; átmentettük az égig érő fát, amely összeköti az égi világot a földi világgal, de máig él tündérvilágunk, táltos- és garabonciás világunk, a tűz, a víz, a föld, a lég, a Nap, a Hold és totemmadaraink (turul) ősi jelentősége ma is tisztelni való jelkép.

Akárhogyan küzdenek ellene, mi magyarul vagyunk keresztények, magyarul vagyunk emberek. Ősi, egyistenes hitvilágunkat megcsúfolni lehet – de elvenni nem.