„Van egy ismerősöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok, olykor a borjú­lábat is, ecetes tormával, a világos szivarokat is, de ismerősöm egyesegyedül az emberiséget szereti. Engem ő kicsit lenéz. Csodálkozik azon, hogy a huszadik században mint nem szeretheti valaki az emberiséget” – e sorokkal kezdődik Kosztolányi Dezső Az emberiség barátja című műve, amely, legyünk őszinték, a hosszú évtizedek alatt egy cseppet sem vesztett aktualitásából. A haladó szellem emberiség iránti rajongása nem új keletű jelenség. Ami engem ezzel kapcsolatban mindig is foglalkoztatott, az valójában a „haladó” és „emberiség” között fennálló erős kötelék hátterében meghúzódó pszichés folyamat.

Eugéne Delacroix: A Szabadság vezeti a népet című festménye

Az emberbarát kedvenc taktikája, hogy amorálisnak bélyegzi a szemben álló felet, tehát a haladóval mindenkor szemben álló konzervatív embert. Teszi ezt azon praktikus okból, hogy innentől kezdve ne kelljen vele foglalkozni, hiszen egy amorális ember nem érdemes rá, hogy véleményét figyelembe vegyék, arra bárki reagáljon. Az amorális embert e bélyeggel valójában kivonják a forgalomból, szamárpadba ültetik, éppen hogy le nem köpik. Kérdés, mi áll valójában e jelenség hátterében, miért rossz ember a konzervatív ember, és hogyan sikerült elhitetni vele is, hogy morálisan alsóbbrendű, ezért jobb, ha szemlesütve jár az utcán?

A válasz nagyon távolról indulva talán úgy foglalható össze, hogy amíg a konzervatív ember életének kiindulási pontja általában a bűnbeesés, addig a haladó szellemnek, a „forradalmárnak” ugyanez az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Ez már önmagában olyan különbözőségre predesztinál, amely áthidalhatatlan.

De miért morálisan felsőbbrendű az, aki a fejlődésben, az egyenlőségben, mindenki jólétében, a földi Nirvánában hisz? Már a kérdésben is benne rejlik a válasz: az ideológia mindezt ide, erre a világra ígéri. Az ideológia – és ez kivétel nélkül mindegyikre igaz – azt üzeni, hogy a földi élet képes önmagát beteljesíteni, az ember képes önmagát beteljesíteni, saját magán, tehát anyagi világán kívül ehhez nincsen szüksége másra. A földi paradicsom valójában itt van egy karnyújtásnyira, csak fel kellene építeni, végre neki kellene látni úgy igazán.

Ezzel szemben, akinek élete a bűnbe­esésen alapul, pontosan tudja – igen, tudja, hiszen nem csupán az intellektus „tudása” létezik a világon –, hogy itt soha nem lesz béke és szeretet és „összemberiségi” „We Are the World” éneklés. Legkésőbb Káin és Ábel óta ismeri ugyanis a bűnbeesés legsúlyosabb következményét, nevezetesen, hogy az élni akarás, az életösztön mások kárára érvényesül. E felismeréshez egyébként nem is feltétlenül szükséges a Biblia tanulmányozása, elég, ha az ember megnéz egy természetfilmet arról, hogyan vadásznak a vadmacskák. Ezt kimondani nagyon nehéz, hiszen ettől a perctől kezdve az ember nem számíthat semmi (földi) jóra. Számára itt nem lesz beteljesülés, nem lesz Kánaán, csak egy nehéz, sok fájdalommal járó, ugyanakkor szép és valóságos, „megélt” élet: „Itt élned, halnod kell”. Amorális dolog ilyet mondani a XXI. században? Természetesen az. Hisz szembemegy az elmúlt évszázadok során kialakult új „erkölccsel” (mintha létezne többféle erkölcs).

Hogyan mondhatná ma egy magát kicsit is komolyan vevő ember, hogy nem vesz részt a szép új világ építésében? Hogyan jelenthetné ki ma valaki, hogy csupán a saját életével kíván foglalkozni, tehát azzal, amelyre a Jóisten „hatáskörrel” ruházta fel? Szeretni – vagy éppen nem szeretni – a családunkat, a barátainkat, a szomszédunkat, a munkatársainkat, a mikroközösségeinket, a népünket, akármilyen kihívások elé állítanak is, tapasztalni, tanulni általuk, segíteni rajtuk, ahol és ahogyan tudunk, ez a modern korban már nem elég. Pedig ha egy pillanat erejéig belegondolunk, mi történne, ha mindenki így tenne: egy élhetőbb világ tárul elénk.

Az ideologikus/morális ember fényes tekintetét mindig az emberiségre irányítja, hisz attól függ sorsa, a nagy terv ugyanis globális. Aki pedig nem foglalkozik a nevezett emberiséggel, csak névvel, arccal, testtel, és ami a legfontosabb, a saját életterében, fizikai valójukban megjelenő emberekkel, az természetesen amorális, és ezáltal Kosztolányihoz hasonlóan lenézett.

Az, hogy a forradalmár mit gondol rólunk, valójában kevéssé érdekes, hisz rengeteg dolgot gondolunk mi egymásról, ezen nem kell megsértődni, sem meglepődni. Ami ennél sokkal fontosabb és aggasztóbb jelenség, hogy minek­után „megszerezték” a világot, amelynek következtében mi az ő világukban kell hogy tengessük napjainkat, a „kisebbségi lét” folyamatosan fennálló, nyomasztó érzésével, velünk is elhitették, hogy a mi pozíciónk, életfelfogásunk amorális. Ebből a mentális állapotból pedig csak mi vezethetjük ki saját magunkat.

Ez több okból is nagyon fontos és főleg nagyon időszerű lenne, de hát egy konzervatív ember tudja, a valódi, lényegi változáshoz mélyebb összefüggések megértése és sok-sok idő szükségeltetik. Az úton azonban el kell indulni, amelyhez talán segítséget nyújt annak megértése, miért is olyan aggályos a „morális ember” gondolkodása és viselkedése.

Egy nagy német misztikus filozófus, Döbereiner szerint a legnagyobb probléma a mai világgal az, hogy az emberek liberálisan gondolkodnak és dogmatikusan cselekszenek, pedig éppen fordítva kellene hogy történjen. Nagy igazság rejlik e gondolatban. A liberális gondolkodás legnagyobb mételye a relativizmus, tehát a „centrumtalanság”, a valódi, vagyis a világot a maga valóságában leíró gondolatok teljes hiánya. Ha pedig nincs rend az ember fejében, akkor korábbról már ismert modellekhez kell folyamodnia, azokon keresztül kell kategorizálnia és sematizálnia a jelenségeket. Így történhet meg az, hogy az „emberbarát ember” egy idő után már semmihez és senkihez nem képes annak lényege felől közelíteni, hanem csak a sémákból kiragadott pillanatokkal képes azonosítani a jelent.

Ennek eklatáns példája, amikor egy családokat támogató intézkedést az emberiség – már megint az a fránya emberiség, az örök hivatkozási alap – sorsát negligáló, Hitlert idéző cselekedetként képesek értékelni. (Ezen a ponton kénytelen vagyok idecitálni a mindenki által ismert tényt, miszerint a háború áldozataival nem számolva összesen közel 10 millió ember haláláért felelős Hitlerről beszélünk.) Ez az a sematikus (nem)gondolkodásmód, amelyen minden ideologikus viszonyulás alapul. A morális ember pedig egy idő után már képtelen bármihez életszerűen viszonyulni, hiszen képtelen látni annak valóját, ami az orra előtt van, helyette az emberiség jövőbeni paradicsomba vonulását vizionálja. A legtragikusabb az egészben, hogy a Harmadik Birodalomban a nácik pont így működtek…

Egy szó mint száz, mivel a mai világ „erkölcsi” normáinak a konzervatív ember az egyedi – nem ideológiavezérelt – gondolkodásmódjával soha nem lesz képes megfelelni, ezért felesleges is arra vágyakoznia, hogy ő „morális” legyen a liberális világ szemében. Nem lesz az. Azt azonban megteheti, hogy nem vágyakozva a XXI. századi emberbarátok elismerésére, megkeresi az egyetlen létező erkölcsöt – annak normáit –, és ahhoz méri életét. Így, ha a világ szemében nem is, a Teremtő szemében még akár morálissá is válhat.