Egy kissé mindig zavarban van az ember, amikor a liberalizmus hibáit, ostobaságait, bűneit kénytelen elősorolni. A liberalizmus ugyanis egyáltalán nem rossz dolog. Megkockáztatom, hogy minden értelmes ember liberális, vagy alkalmas magyar szóval szabadelvű, még ha ennek nincs is tudatában. Minden értelmes ember elfogadja, sőt vallja a törvény előtti egyenlőséget, a polgári szabadságjogokat, a vallás- és szólásszabadságot, mindazt, amit a szabadelvű politika megvalósított az elmúlt két évszázadban. De akkor hogyan lehet az, hogy a magát liberálisnak valló párt, magukat liberálisnak tudó emberek annyi kárt képesek okozni a közösségnek? Bizonyára úgy, hogy a szabadságot képtelenek árnyaltan értelmezni, képtelenek felfogni annak sokarcúságát. Pedig a dolog egyszerű. A szabadság alapvetően kétféle lehet: a korlátoktól való mentesség és a versenyzés lehetősége. Az emberek kilencven százaléka egyértelműen kívánja az elsőt és ellenzi a másodikat. És erre jó oka van.

A korlátok nélküliség egyszerű. A rendszerváltás előtt mindenféle ostoba akadályokat gördítettek a külföldi utazás elé, és ezt mindenki utálta. A rendszerváltás meghozta az utazás szabadságát, és ennek azóta is mindenki maradéktalanul örül. Örül annak, hogy nála időző külföldi rokonait nem kell bejelentenie a rendőrségen. Hogy annyi és olyan devizát tart otthon, amennyit és amilyet akar. Hogy ott tanul, dolgozik, nyaral, ahol neki tetszik, hogy olyan vallást követ, olyan pártra szavaz, ami neki rokonszenves, hogy szabadságának korlátai csupán ott húzódnak, ahol a mások szabadsága kezdődik.

A szabadságnak ezt az arcát könnyű szeretni, és szereti is minden ép érzékű ember. Innen már nincs is visszaút.

A verseny már nehezebb dolog. Ha valaki számára az a szabadság, hogy a visszeres lábával, fél tüdejével, rozoga szívével, kitaposott félcipőjében szabadon versenyezhet a drága külföldi edzőtáborokban felkészített, a legdrágább futócipőkben pompázó ifjakkal, akkor köszöni, ebből a szabadságból nem kér. Akkor inkább ne legyen verseny, hanem döntsön valami magasabb hatalom, amely előtt neki is esélyei vannak. A verseny szabadsága az erőseket szolgálja. A verseny, ha szabadjára engedik, a gazdagokat még gazdagabbakká, a szegényeket még szegényebbekké teszi. Magyarország bajainak egyik alapvető oka, hogy vezetői huzamos ideje fiatal, gazdag és egészséges emberek. Akik helyzetükből adódóan képtelenek felfogni, milyen öregnek, betegnek és szegénynek lenni. Akik makacsul hisznek a verseny szabadságában, hiszen ők maguk is nagy versenyek győztesei. Az egész országot egy nagy versenyre invitálják: gyertek, legyetek ti is győztesek, mint mi! És nem értik, hogy a sok öreg, beteg, szegény ember miért nem fut velük az aranyért.

Magyarországot a győztesek irányítják, ők alakítják mindennapjait és jövőjét. A győztesek egy része szemrebbenés nélkül letapossa az útjába kerülő veszteseket, egy másik része azonban segíteni szeretne rajtuk – azzal, hogy őket is beemeli a versenybe. A vesztesek időnként el is fogadják ezt az invitálást, aztán persze megint veszítenek, és egyre biztosabbá válnak abban, hogy a verseny nem nekik való, az csak úri huncutság.

Az utóbbi időben alighanem Simor András, a Nemzeti Bank elnöke az egyik legtöbbet citált szerző a magyar közéletben. Esélyes miniszterelnök-jelöltként ő arról beszél, hogy a magyar lakosságnak meg kell tanulnia az öngondoskodást, a változó világhoz való alkalmazkodást, a versenyben való helytállást. Ám ő is a győztesek csapatának tagja, aki nem érti meg, nem fogadja el, nem látja be, hogy Magyarország lakosai közül a verseny egyre többek számára egyenlő a biztos vereséggel.

Magyarország 1990-ben rendszert váltott. Elvileg bárki indulhatott a privatizálandó közvagyonért induló versenyben, még kárpótlási jegyet is kapott hozzá. De hamar kiderült, hogy behozhatatlan előnybe kerültek azok, akiknek volt kapcsolati és pénztőkéjük. A győztes öt százalékon belül valóban volt verseny, de a vesztes kilencvenöt százalék csak kívülről nézte, hogy egykori téglajegyeit és békekölcsönét mint váltják mások magánmilliárdokra.

A mezőny azóta még széjjelebb húzódott. A győztesek gyerekei még több előnnyel indulnak, a vesztesekéi még nagyobb hátránnyal. A Horthy-rendszerrel nagyon nem rokonszenvező Spiró György fakadt ki egy interjúban: a harmincas években nagyobb volt a társadalmi mobilitás, mint most. Öngondoskodás? Munka nélkül? Betegen? Jövőtlenül? A győztesek havi százezres biztosítással gondoskodnak a saját jövőjükről, a vesztesek a villanyszámlát sem tudják kifizetni.

Erre az új világra mondott kemény nemet az ország a tavaszi népszavazáson. És ez elég nagy baj. Mert egyébként tényleg versenyre volna szükség. Csak nem ilyenre, ahol egyenlő feltételekkel indulhatnak ifjak és öregek, egészségesek és betegek, szegények és gazdagok.

De van itt más is, nem csak a verseny. A magyar baloldal – valószínűleg őszintén – meg van róla győződve, hogy a jobboldal szakadatlanul nemtelen eszközökkel támadja, ostrom alatt tartja, miközben ő maga igyekszik korrekt magatartást tanúsítani. A baloldal önképe szerint – úgy tűnik – egyenlőtlen küzdelem folyik, ők betartják a szabályokat, az ellenfél pedig nem.

Ez önbecsapás, ami megbosszulja magát. Mert a választók tudják az igazságot. Emlékezzünk: a baloldal fél évet sem várt, már 1990 őszén lelkesen rátelepült a taxisblokádra és minden követ megmozgatott azért, hogy a demokratikus úton megválasztott kormány idő előtt megbukjék. Ez a reménye ugyan nem vált valóra, az ostrom azonban egy pillanatig sem szünetelt. Antall Józsefet szakadatlan tűz alatt tartották, hogy lökje el magától a kisgazdákat és Csurkát a híveivel – magyarán hogy buktassa meg magát. Antall politikai bravúr-mutatvánnyal elérte, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. Aminek az volt az ára, hogy pártja elbukta a következő választásokat.

A Fidesszel szemben 1997 óta az a baloldali pártok fő fegyvere, hogy félelmet gerjesztenek köré. Ez a fegyver különösen 2001 óta forog gyakran. Tartalomelemzők egyhamar kimutathatnák, hogy a 2002-es kampányban az MSZP és az SZDSZ hányszor használta azonos szövegkörnyezetben a „Fidesz” nevet és a „félelem” kifejezést. Olykor persze trükkösen, hogy ugyanis nem félünk a Fidesztől – de értelmes ember pontosan tudja, hogy a hatás ugyanaz: a félelemkeltés.

És hát a csodafegyver, a jolly joker, a fasisztázás. Az embernek A tanú című film jut az eszébe, ahol Virág elvtárs leteremti a munkásokat, akik Pelikán házát az árvíz után újraépítenék. Nincs homok, elvtársam? Akkor csinálunk, elvtársam! Nincsenek fasiszták? Akkor csinálunk, elvtársam! A politikai számításból végrehajtott fasisztázás vegytiszta példája volt a szánalmas Bácsfi Diána médiabeli megfuttatása, majd az ellene szervezett hatalmas tiltakozás, magának a miniszterelnöknek a részvételével. Holott mindnyájan tudjuk, hogy tízmillió ember között mindenféle elmebetegek előfordulnak, köztük még olyanok is, akik a fotósok kedvéért kart lendítenek és mellé hülyeségeket beszélnek. Ettől még mindnyájan nyugodtan alhatunk.

Az persze még nem baj, ha néhányan azzal töltik az idejüket, hogy ágyúval lőnek bolhára. A bolha végül is tényleg rusnya állat, ha csak eggyel kevesebb marad, az is tiszta haszon. Csakhogy ez az ágyú nem a szerencsétlen maskarákra irányult, hanem a jobboldalra, úgy en bloc. És nem múlik el baloldali krízis úgy, hogy ne sikerülne egy kis antifasiszta tüntetéssel maszatolni egyet a jobboldalon.

Abba kéne ezt hagyni végre. A fasisztáknak (valójában a magukat fasisztának képzelő bohócoknak) a fejükre kell koppintani, a legpenetránsabb őrülteket akár be is kell csukni egy időre, de az ő eszelősségüknek a politikai ellenfélre maszatolását be kellene fejezni. Ha másért nem, hát azért, mert tovább rombolja a politika egészének tekintélyét, tovább dermeszti rosszkedvünk telét. És végül a kommunista örökség, vagy ha úgy tetszik, Kádár öröksége, amivel a baloldalnak végre el kellene számolnia. Ne kerteljünk: az ország lakosságának egy része akkor sem fogadja el a Magyar Szocialista Pártot, ha eredményesen politizál. Nem fogadja el, mert úgy érzi, hogy ennek a pártnak ugyanazok a haszonélvezői, akik az előző rendszerben is azok voltak. És ez számukra nem igazságos.

Mindnyájan tudjuk, hogy az előző rendszerben a karrierhez gyakran bizonyos megalkuvásokon át vezetett az út. Az emberek egy jelentős része azonban nem kötötte meg ezeket a kompromisszumokat, legfőképpen nem lépett be a pártba akkor sem, ha világosan értésére adták, hogy a belépés az előmenetel feltétele. Százezren élnek még ma is az országban, akik komoly hátrányokat vállalva a nem együttműködés csendes ellenállását választották. És ezek a százezrek most nagyon nehezen nyelik le, hogy megint azok a hatalom haszonélvezői, akik akkor, 1990 előtt is megalkudtak az akkori hatalommal, az ő kárukra is.

Nem könnyű ügy ez. A tehetségtelenségre nem gyógyszer az elvhűség, és senkit sem lehet még erkölcsileg sem elítélni azért, mert 1990 előtt is sikeres volt. A rendszerváltás előtti MSZMP-t a legnagyobb ostobaság volna monolitként elképzelni, de azért az árat az akkori megalkuvásokért meg kell végre fizetni. Ha hatvannégy évvel a történtek után elő lehet rángatni egy 86 éves öregembert, Zentai Károlyt Ausztráliából, hogy elszámoltassák egy 1944-ben történt bűnügyről, akkor számoljanak el azok is, akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt okoztak kárt az országnak.

Az MSZP-nek ezt az ügyet még rendeznie kell. És nem elég csak bevallani a múltat, hanem tisztázni kell a jelent is. Válaszolni kell sok más mellett például arra a kérdésre, hogy elnyerheti-e az ország többségének bizalmát, lehet-e miniszterelnök olyan ember, aki a rendszerváltás előtt KISZ-funkcionárius volt. Szerintem nem lehet, ahogy egy Bach-huszár sem lehetett volna az a dualizmus korában, vagy egy nyilas sem 1945 után.

A magyar politikai osztály baloldali érzelmű része ezt a számvetést tizennyolc éve nem hajlandó elvégezni, helyette most a populizmus rémével riogatja magát és az egész országot. Ezért nem marad más út, mint hogy a választók végezzék el a számvetést. El is végzik bizonyosan. Már csak idő kérdése, mikor.

Bencsik Gábor