Szomáliában lassan elcsendesül a harci zaj. Iszlámista fegyveresek hosszas harcok árán bevették a fővárost, Mogadishut, véget vetve a világi hadurak kiskirályságának. Ezzel véget ért a másfél évtizede tartó káosz. Az új vezetés felajánlotta, hogy hajlandó együttműködni a nemzetközi szervezetekkel. Mivel azonban Afrikáról van szó, optimizmusra semmi ok. Mint lenni szokott, a nyugati híradások nagyvonalúan bánnak a tényekkel, így az egész világ retteg attól, hogy Szomáliában tálib típusú iszlám diktatúra veszi kezdetét. Pedig a muszlim milíciák uralma még mindig a legkisebb rossz, ami az Afrika-szarvon elterülő országra várhat. Félő, hogy a jelentéktelennek tűnő Szomáliában hamarosan olyan katarzis veszi kezdetét, mely a világ messzi pontjaira is kihat.

Szomáliában 1991-től egészen napjainkig tombolt az anarchia. A káoszt – mint lenni szokott – külföldi erők, jelesül az Egyesült Államok és Etiópia szították. Az etióp-szomáli viszony megértéséhez rövid pillantást kell vetni a két ország múltjára. A két szomszédos hatalom szebb időkben még a térség vezető pozíciójáért küzdött. Mára a dicsfény megkopott. Bár a két országban ma már éhínség dúl, az ősi viszály megmaradt. A gyarmatbirodalmakat követő korban a szomáli-etióp rivalizálás tárgyát az Etiópia déli részén fekvő Ogaden tartomány képezi. A 3,5 milliós, teljes egészében szomáliaiak lakta régió lakói mindig fájón élték meg, hogy az egykori gyarmatosítók idegen ország fennhatósága alá helyezték őket. Praktikusan akár teljesen mindegy is lehetne az ogadenieknek, hogy éppen kinek a fennhatósága alatt éheznek. Muzulmánként és szomáliként azonban az anyaországhoz húz a szívük. 1977-ben a Nyugat-Szomáliai Felszabadítási Front fegyveresei bevonultak Ogaden tartományba, hogy visszaszerezzék az ősi jussot. A véres háború Etiópia győzelmével ért véget 1988-ban. Az Etióp kormány azonban az erős klánstruktúra miatt soha nem tudta kiterjeszteni központi hatalmát a régióra. A háborúban elért győzelem ellenére Etiópiát továbbra is nyugtalanította az ősi ellenség esetleges megerősödése. Érthető hát, hogy a frissen hatalomra lépő etióp elnök, Meles Zenawi történelmi lehetőségként értékelte, amikor 1991-ben Mohamed Szijád Barre szomáli elnököt megfosztották hatalmától és a szomáliai állam összeomlott. A külföldi szervezetek és missziók sorra húzták le redőnyeiket. Az ország teljes diplomáciai elszigeteltségbe került. Szomália innentől kezdve megszűnt szuverénnek lenni. Területe a környező országok és nagyhatalmak játszóterévé vált. Ugyanabban az évben az ország északnyugati régiója Szomáliföld néven kihirdette függetlenségét. Az ország maradék területén pedig világi hadurak vívtak harcokat hol egymással, hol a muzulmán milíciákkal. A 80-as évek végén ugyanis Szudán és más muszlim országok bábáskodása alatt megalakult az Ittihád al-Iszlámijja. Ez egy helyiekből verbuválódott iszlamista mozgalom volt, amely az ország déli, Gedo tartományában tűnt fel. A régióban hamarosan átvették a hatalmat és iszlám törvénykezésen alapuló bíróságokat állítottak fel. Ezek pedig tették a dolgukat. És bár kétségtelen, hogy módszereik humanitárius szempontból hagytak némi kívánnivalót maguk után, de néhány tolvaj kezének levágása és pár gyilkos kivégzését követően, Gedo csodálatos módon az ország legbiztonságosabb tartományává vált. Később a főváros néhány negyedében is átvették a hatalmat. 1993-ban az ENSZ „A remény visszaszerzése” néven humanitárius missziót indított. A dolog azonban rosszul sült el. A világi hadurak fenyegetése miatt a világszervezet el kényszerült hagyni Szomáliát. Az amerikai tengerészgyalogosok és a szomáliai milíciák közti harcokban két amerikai Black Hawk helikoptert is kilőttek, ami komoly pofon volt a pár évvel korábbi, első iraki hadjáratban diadalmenethez szokott Clinton-kormányzatnak, s végül a csapatok teljes kivonásához vezetett. A történet ihletet adott Hollywoodnak, így megszületett a Sólyom Végveszélyben című (meglepő módon viszonylag korrekt) szupermozi. Alig tette ki a lábát az ENSZ, Etiópia akcióba lendült. Az etióp sereg Ogadenbe csoportosította erőit, majd átlépte a szomáli határt. Etiópia könnyen legénykedhetett, hiszen nem kisebb erő, mint maga az Egyesült Államok támogatását tudhatta magáénak. Az etióp-amerikai barátság 1998-ban vált egyértelművé, amikor Etiópia önkényes háborút indított Eritrea ellen. Washington ugyan tessék-lássék elítélte az akciót, de két év múlva már azért lobbizott az ENSZ-nél, hogy a világszervezet oldja fel az Etiópiát sújtó fegyverembargót. Közben Etiópia Dél-Szomália ellen is támadást intézett, majd az észak-szomáliai szakadárokat támogatta, így a régió Szomáliföld példáját követve leszakadt és Punföld néven meghirdette önállóságát. Egy évvel később Etiópia elfoglalta a szomáliai Baidorat. Ettől kezdve Addisz-Abeba regionális nagyhatalom szerepében tetszeleghetett. Könnyen tehette, hiszen az Egyesült Államok által folyósított pénzt nem kutak ásására és búzatermesztésre, hanem fegyvervásárlásra és katonák toborzására költötte. Utóbbiak akadtak is szép számmal, mivel az állandó éhséggel küszködő országban a hadsereg lett az egyetlen biztosan fizető munkahely. Közben Szomáliában tombolt a káosz. 2000-ben ugyan az ENSZ segédletével megalakult az ország vezetésére hivatott össznemzeti kormány, de az nemhogy a szakadár tartományokra nem tudta kiterjeszteni hatalmát, de még az ország fővárosában sem tudott rendet teremteni. A kormány helyzete csak tovább romlott, amikor egy évvel később ellenzéki hadurakból megalakult a Szomáli Restaurációs Tanács, amely harcot indított a kormány által ellenőrzött területekért. A hadurak személy szerint azok voltak, akik korábban pokolra küldték a Black Hawk helikopterek tizennyolc utasát. Ez azonban nem akadályozta meg Washingtont abban, hogy szövetséget kössön a milíciákkal. Amerikának ugyanis – Etiópiához hasonlóan – nem állt érdekében, hogy Szomália egységes erővé váljon, mely így földrajzi helyzetéből adódóan akár kellemetlenségeket is okozhat a partjainál zajló hajókereskedelemben. Szomáliában innentől kezdve három komoly erő volt jelen. A hatalom nélküli, de nemzetközileg elismert szomáli kormány, az amerikaiak által szponzorált hadurak, illetve az al-Ittihád al-Iszlámijja. Az országban teljessé vált a káosz. Az etnikai támadások, erőszakos cselekmények mindennaposakká váltak. A hadurak állandó harcokat vívtak az iszlámistákkal, a kormány pedig Nairobi ötcsillagos szállodáiba helyezte át székhelyét és onnan sopánkodott az eseményeket szemlélve. Közben a lakosság egyötöde elmenekülve az országból, szomszédos országok béli menekülttáborokban vert sátrat. Az otthonmaradtak pedig rossz egészségügyi körülmények között tengették életüket és az éhséggel küszködtek. Viszonylagos béke kizárólag az al-Ittihád által uralt régiókban volt. 2001. szeptember 11-ének szele Szomáliát is megcsapta. A washingtoni agytrösztöknek hirtelen eszébe jutott, hogy Szomália az al-Kaida terroristák melegágya. Ezt azon kétes eredetű titkosszolgálati értesülésekre alapozták, melyek szerint 1998-ban az al-Kaida által, a kenyai amerikai nagykövetség ellen elkövetett merényletet megelőzően, maga Bin Laden is tiszteletét tette Szomáliában. Hamarosan a washingtoni agytrösztök kapcsolatot véltek felfedezni az al-Ittihád és az al-Kaida között. Véletlenül éppen a rivális Etiópia állami lapja, az Ethiopian Herald volt az, amely oknyomozóként definiált riportokban igyekezett utánajárni a titkos szomáli al-Kaida-kapcsolatoknak. Ez persze nem volt ellenére Washingtonnak sem. 2001-re befagyasztották az al-Ittihád külföldi bankszámláit. Amerika persze tanult a sólymok korábbi mélyrepüléséből, így esze ágában sem volt újra betenni lábát a vadak földjére. A piszkos munkát inkább Etiópiával és a szomáliai hadurakkal végeztette el. A kor szavát ugyanis a milíciák is meghallották. A betevőjüket kábítószer-kereskedelemből, fegyvercsempészetből és nemzetközi segélyek eltérítéséből kereső hadurak egy hirtelen váltással maguk is az igazság Grál-lovagjaivá váltak, felvették a Szövetség a Béke Helyreállítására és a Terrorizmus Ellen nevet, s amerikai ernyő alatt harcot indítottak a muzulmán erők ellen. Hamarosan olyan jelentések láttak napvilágot, amelyek szerint a terrorellenes szövetség külföldi harcosokat likvidált, akik alighanem olyan idegen al-Kaida-tagok, akik az al-Ittihád meghívására érkeztek Szomáliába dzsihádot folytatni. Holttesteket ugyan soha nem szolgáltattak ki, de a banditákból lett antiterroristák becsületszava bőven elegendő volt Washington – és a világ – számára. A szomáli belügyekből persze Etiópia is kivette a részét. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2002. júliusi jelentése szerint, Etiópia könnyű és nehézfegyverek garmadájával támogatta a szomáliai hadurakat. A fegyverszállítmányok mögött azonban az Egyesült Államok állt. Az International Crisis Group nevű kutatóintézet szerint az Egyesült Államok havi 100-150 ezer dollárral támogatta az iszlám erők ellen harcoló fegyvereseket. Ezt Washington, bár módjában állt volna, soha nem tagadta. A hadurakhoz tehát özönlöttek a fegyverek. No meg az atomhulladék. Szomália világi milíciák által ellenőrzött régiói a világ atomtemetőjévé váltak. A nép pedig állandó rettegésben élt a kényük-kedvük szerint garázdálkodó magánmilíciák miatt… A káosz a múlt hétig tartott. Az al-Ittihád fegyveresei kisöpörték a milíciákat a fővárosból és megkezdték saját rendszerük kiépítését. A szövetség vezetője, Saríf Sejk Ahmed kijelentette, hajlandó együttműködni a világszervezetekkel és az Egyesült Államokkal. Hogy mit hoz a jövő, az egyelőre bizonytalan. Félő, hogy Washington aligha fogadja el a felé nyújtott olajágat. Biztosra vehetjük, hogy hamarosan – ha nem sikerül megkötni a kellő titkos megállapodásokat – óriási médiakampány indul a „Tálib típusú” szomáli rezsim ellen, amely kezeket vág le, házasságtörőket kövez meg és gyilkosokat nyakaz. Kérdés persze, hogy másmilyen módon ki tudna rendet teremteni a forrongó talajon. A történelem tanulsága szerint a káoszon kizárólag vaskézzel lehet felülkerekedni. Ez Afrikára fokozottan érvényes. Az amerikai médiumok egykor egekig magasztalták New York polgármesterét, aki a zéró tolerancia elvét alkalmazva az Egyesült Államok egyik legbiztonságosabb helyévé tette városát. Ugyanazok a médiumok eközben terroristáknak és szélsőségeseknek minősítik a szomáliai iszlámistákat, akik ugyanezt kívánják elérni. A hadurak ideje lejárt. A Pentagon aligha tesz a vesztes lóra. Maradt azonban az etióp kártya. Washingtonnak nem kell hosszan győzködnie Addisz-Abebát arról, milyen veszélyes lehet térségbeli hatalmára nézve egy egységes, erős Szomália. A történelem tanulsága szerint egy afrikai ország soha nem lehet elég szegény ahhoz, hogy ne fussa háborúra. A neokonzervatívok pedig már előre dörzsölhetik markukat. Hiszen az elkövetkező etióp- szomáli konfliktus némi PR-munkával kiváló igazolást ad majd Samuel P. Huntington, civilizációk harcáról szóló elméletének. Etiópia ugyanis Afrika egyetlen többségében keresztény országa, miközben Szomáliában ma már a tradicionális iszlámisták az urak. A nyugati médiumok számára tehát egyértelmű lesz a képlet: a muzulmán fundamentalisták már megint keresztényeket gyilkolnak. A vegytisztán politikai alapú ellentét így a messzi Nyugatról vallásháborúnak fog tűnni, számos érzékenységet váltva ki ezzel. A konfliktust persze ki fogják használni az al-Kaida ideológusai is, hogy embereket toborozzanak a világméretű dzsihádhoz. A világ pedig egyre kevésbé lesz biztonságos hely. Sayfo Omar