Nagy lélekszámú államok többnyire csinálják a történelmet, a kisebb lélekszámúaknak viszont inkább csak az elviselése jut. Államunk első hatszáz évében nekünk, magyaroknak kétségkívül az első szerep jutott, az országgal a tatárjárást leszámítva az történt, ami a mindenkori vezetőinek az akarata volt.

A magyarénál sokkal nagyobb katonai erővel rendelkező oszmán birodalom támadása azonban hosszú évszázadokra megfosztotta Magyarországot ettől a lehetőségtől. Mohácstól, még inkább Buda török megszállásától kezdve külső erők és kényszerek határozták meg a magyar történelem menetét.

Hirdetés

Attól kezdve, hogy Buda ormára kitűzték a lófarkas zászlót, nem a magyarság, még csak nem is a magyar uralkodó réteg döntött arról, hogy a nemzetközi konfliktusokban melyik oldalon használja föl az ország erőforrásait. Bethlen Gábor, Bocskai csak a kényszerek szorításán tudott lazítani (ezért is dicsőség nekik), Thököly csupán az egyik kényszerítő erőt cserélte volna a másikra, sikertelenül. Rákóczi megpróbálta visszaszerezni a magyar önrendelkezést, de az ő harca is csak addig lehetett sikeres, amíg a világpolitikai tényezőknek a magyar szabadságküzdelem az érdekében állt. Amikor a franciák elveszítették érdekeltségüket a magyar függetlenségi háborúban, az ügyünk elveszett.

Kossuth szabadságharca, még ha egy hatalmas európai forradalmi hullám taraján indult is el, a nagypolitikai kényszerek béklyóját igyekezett lerázni a nemzetről, megint sikertelenül. Gazdasági és kulturális szempontból óriási fejlődést hozott a dualizmus kora, de a kényszerek, még ha bársonyba csomagolva is, továbbra is megmaradtak. Ezért képtelenség azt állítani, hogy az első világháborúban Magyarország a történelem rossz oldalát választotta. A magyar politika formálói nem voltak abban a helyzetben, hogy az ország érdekeit követve kimaradjanak a világégésből. Az uralkodó, a teljes birodalmi politikai osztály támogatásával, a háború mellett kötelezte el magát. Az itthon is meglévő háborúpárti politikusokkal dacolva Tisza István magyar miniszterelnök megpróbálta megakadályozni a háború kirobbanását, de amikor mégis bekövetkezett, már csak a lojalitást választhatta.

Nem tudom, van-e még egy nép, amelynek olyan tragédia hozta volna el a függetlenséget és ezzel az önrendelkezést, mint nekünk Trianon. És éppen mert így érkezett el, nem is lehetett teljes, az igazságtalanság új kényszereket teremtett. A magyarságnak nem volt, nem lehetett baráti útja azok felé a szomszédos országok felé, amelyek minden erejükkel az ölükbe hullott országrészek megtartására törekedtek, és nem lehetett azok felé sem, amely hatalmak ezt a végzetesen rossz döntést meghozták és megtartani törekedtek.

Ma már tudjuk, hogy a második világháború az elsőnek folytatása és végigvitele volt, az elsőt lezáró rossz békék vetették meg az alapját. Ha a győztesek nem törekednek a vesztesek megalázására és tönkretételére, Németországban soha nem jut uralomra a nemzetiszocialista párt, nem került volna hatalomra egy olyan ember, aki a rossz béke fölülvizsgálatát és módosítását ígérte a honfitársainak. És ha legalább a színmagyar területek megmaradhattak volna Magyarországnak, nagyjából úgy, ahogy a két bécsi döntés és a Délvidék megszállása kirajzolta, a magyarság is megtalálta volna a módját, hogy a kölcsönös előnyökre alapozva együttműködjék a régió államaival.

Nem ez történt, a szörnyű igazságtalanság ellentmondást nem tűrő módon kijelölte az ország barátait és ellenségeit. A magyar politikai vezetés mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, Bethlen István az antantnagyhatalom Olaszország segítségével igyekezett megteremteni a szuverén magyar politizálás körülményeit. Olaszország azonban a fokozódó feszültségek idején Németország mellé állt, és ezzel Magyarország számára is megszűntek a külpolitikai önállóság feltételei.

A magyar kormány a német szövetséget nem választotta, hanem kénytelen volt tudomásul venni, annak minden következményével. A háború kitörése után pedig mindössze annyi döntési lehetősége maradt, hogy az azonnali vagy a későbbi német megszállást választja-e. Miután a magyarénál nagyságrendekkel erősebb francia hadsereg hetek alatt összeomlott, magyar katonai ellenállásra még gondolni is ostobaság lett volna.

Az első világháborúba tehát egy birodalom szabadságharcban legyőzött részeként léptünk be, a másodikba egy másik birodalomnak politikai és katonai kényszerek által alávetve. Annak, hogy a történelem másik oldalán, a későbbi győztesek mellett foglaljunk állást, sem az első, sem a második világháborúban nem volt semmi realitása.

A szovjet megszállás aztán semmivel sem bizonyult jobbnak, mint a német. Magyarország egészen 1991. június 19-ig, amikor az utolsó megszálló szovjet katona, Silov altábornagy elhagyta az országot, nem rendelkezett teljes körű szuverenitással. Attól a naptól fogva azonban igen. Az persze nyilvánvaló, hogy az ország külpolitikai mozgásterét világpolitikai összefüggések továbbra is korlátozzák. Tagja vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak, számos egyéb nemzetközi szervezetnek, és ezekre tekintettel kell lennünk a külpolitikai döntések meghozatala során. De abban a kérdésben, hogy történelmi súlyú helyzetben hova álljunk, végre magunk dönthetünk.

Ennek a szuverenitásnak az első komoly próbatétele 1999 tavaszán következett el. A NATO vezetői annak az évnek a márciusában úgy döntöttek, hogy beavatkoznak a délszláv konfliktusba, és bombázni kezdték Szerbiát abból a célból, hogy vonja vissza a csapatait Koszovóból. Mint Vučić szerb elnök a közelmúltban elmondta, ekkor „Clinton arra kérte a magyarokat, hogy észak felől támadják meg Szerbiát, hogy meggyengítsék erőinket”. Az Orbán Viktor vezette magyar kormány azonban élt a szuverenitás adta lehetőséggel, és elutasította a magyar részvételt a fegyveres konfliktusban.

A döntés utólag válasz arra a kérdésre is, hogy a függetlenségét visszanyerő Magyarország adott esetben képes-e a történelem jó oldalára állni. Képes, ha megérti, hogy az a bizonyos jó oldal nem az egyik vagy a másik harcoló fél mellett van, hanem a távol maradókén. Belegondolni is rossz, hogyan érintette volna a szerbiai magyar kisebbséget, ha akkor a magyar hadsereg bevonul és esetleg harcba keveredik a szerbekkel. Még az a helyzet is előállhatott volna, hogy magyar lő magyarra, anyaországi a délvidékire.

Történelmi jelentősége van annak, hogy akkor a magyar kormánynak volt ereje és bátorsága a kimaradás mellett dönteni. Ugyanerre az erőre és bátorságra van most is szükség. Hiszen ami Ukrajnában zajlik, olyan tőlünk független nagyhatalmi játszma, amelyből, bárhogy forduljon is a hadi szerencse, semmi jó nem származhat Magyarországra. Aggasztóan sokban hasonlít a mai helyzet az első világháborút megelőző, lokális konfliktusokban is kifejeződő feszültségre. Akkor nem volt módunk a nagy háborúból kimaradni, noha semmiféle érdekünk nem fűződött hozzá. Most végre külső kényszerek nélkül meghozhatjuk ezt a döntést. Ez a közös nemzeti érdekünk.

Korábban írtuk