Bél Mátyás a szalonnával és disznóhússal összefőzött káposztát a „magyar nemzeti ételek” között első helyre tette, nem magyar módon készítve pedig szinte egész Európa egyik legfontosabb alapélelme volt (Sauerkraut, choucroute, zuukool, crauti, col fermentada, surkal, kvasenaja kapuszta, kapusta kiszona, rauginti). Mivel a magyaroknak a káposztánál „magasabb rendű” étkezésre használt növényei is voltak, ezért annak nagyobb mértékű hazai elterjedése csak 1786 után indult meg, amikor gróf Grassalkowich Antal 50 sváb családot telepített le Vecsésre, akik magukkal hozták a káposzta kultúráját. Hagyományos magyar termesztési körzeteink Devecser, Balinka, Fehérvárcsurgó, Szigetköz, Vecsés és Hajduhadháza volt, ahol szelekcióval sajátos tájfajtákat nemesítettek ki, melyek minősége fölött magas szintű paraszti tudással őrködtek.

A legkitűnőbb fajtát (a vecsési lapos és vecsési lapított fehér) Vecsésen nemesítették, amelynek alakja gömbölyű, levelei vékonyak és finoman erezettek. Erre lehetőséget a már sokat emlegetett, Terra Benedicta – az áldott Kárpát-medencei föld – adta, ahol sok a napsütéses órák száma, adott a könnyen felmelegedő, levegős homoktalaj alatti vízzáró agyagréteg, a szakszerű szelekció, a szabadföldi palántázás, a betelepített németek és a helyi magyarok szakértelme.

A káposzta téli eltartásának módja a savanyítás. A módszert – a tejsavas erjesztést –, míg ennél újabb biztos adatokkal nem rendelkezünk, feltehetően mint – egy 2600 évvel ezelőtt a kínaiak dolgozták ki (suan cal), mert gyakorlati tapasztalattal rendelkeztek a savanyított káposzta egészséges voltáról. A kínai nagy fal építésekor a Kr. előtti IV–III. században – az építőmunkások – „védőételként” – savanyított káposztát kaptak. Hippokrátész általános gyógyszerként, Cato pedig pestis gyógyítására használta. A savanyítás római módjáról Plinius számolt be.

Európa már-már elfelejtette a savanyú káposzta gyógyhatását, amikor Dzsingisz kán megjelent, akinek harcosai ebből merítettek erőt a harchoz. Ezután újra „divatba jött” a káposztasavanyítás, ami elsősorban német területen, Elzászban terjedt el. Nélkülözhetetlen alapanyaga lett az oroszok scsí levesének és a lengyelek bigosának. A magyar Lippai János 1664-ben a Posonyi Kert című könyvében így írt a savanyú káposztáról: „Még eleinktől maradott névvel Magyarország czímerének szoktuk nevezni”.

Misztótfalusi Kiss Miklós 1695-ös szakácskönyvében számos savanyított káposztával készült receptet adott közre, Kövi Pál Erdélyi lakoma című munkájában pedig 15 féle káposztás ételt közöl Erdélyből. Savanyított káposztát vitt hajóján Cook kapitány is félve a skorbúttól.

A káposzta savanyítása a legújabb korban akkor vett óriási lendületet, amikor az amerikai Journal of Agriculture and Food Chemistry finn szerzői szerint izothyocianát tartalma miatt igen hatékonynak bizonyult a rák megelőzésére. Hatóanyagai a legtöbb táplálékból hiányzó szellemi frissességet adó és sztresszoldó B12 (kobalamin), a fehérje lebontásához szükséges B6 vitamin (piridoxin), a sejtek energiaellátásához és az anyagcseréhez szükséges niacin és pantoténsav, az immunerősítő C-, valamint B1-, B2-, E-, K-, U-vitamin, kálium, nátron, kén, kolin, mész, vas és cink. A savanyú káposzta szabályozza a zsíranyagcserét és a koleszterinszintet, segíti a vörösvértestek képzését, erősíti a szívizmokat és stimulálja a sejtnövekedést. A népi gyógyászatban kéntartalmú anyagai miatt gyomorfekély gyógyítására használják.

A savanyítás mestersége Vecsésen apáról fiúra szállt. Az őshazánkból származó káposztát és annak savanyításának módját a svábok „hazahozták”. Szorgalmukat, szakmai titkaikat kiegészítette a hazai termékeny föld, a káposzta évszázadokon át történt szelektálása és a szakmai titkok. Az előbbiek ötvöződéséből jött létre a világ legjobb savanyított káposztája, a „vecsési”. A gyökerek erősebbnek bizonyultak a lombkoronánál. Így lett a németek nemzeti ételéből, a Sauerkrautból hungarikum – magyar örökség.