Gyurcsány programja a Rákosi-korszakot idézi

A baloldal az elmúlt tizenhat évben folyamatosan azt követelte a jobboldaltól, hogy hagyjon föl a „kommunistázással”, mondván, „ezek már nem azok”. Ez persze könynyűszerrel cáfolható, akár a jelenlegi kormány és az azt irányító új Politikai Bizottság névsorával, de ennél is aggasztóbb, hogy Gyurcsány Ferenc második kormányának vezérelve ugyanaz, mint a Rákosi-korszaké: kifosztani a hatalom hozzá nem értése és szándékos károkozása ellenére is boldogulni tudókat, lesöpörni a padlásokat, az egyesek munkájának gyümölcsét erőszakkal összehordani a közösbe (majd onnan kontroll nélkül széthordani), ugyanakkor a fedezet nélküli gigantomániának áldozni. Magyarországon ma neokommunista politika van kibontakozóban.

Bár az elmúlt tizenhat év magyarországi folyamatainak ismeretében nem volt meglepő, hogy A kommunizmus időszerűsége címmel megjelenhetett egy publicisztika ifjabb Marosán György tollából a Népszabadság 2002. november 21-i számában, a szemérmetlen szerecsenmosdatás, a bolsevizmus ilyen kendőzetlen relativizálása mégiscsak fordulópont volt a tévesen rendszerváltásnak – helyesen átépítésnek – nevezett folyamatban. És lám, mára oda jutottunk, hogy a magyar társadalom általános morális, szellemi és gazdasági válságáért Gyurcsány Ferenc és tábora az elmúlt tizenhat évet teszi felelőssé. A rendszerváltási kísérletet, a magukat szocialistáknak, sőt időnként szociáldemokratáknak nevező kommunisták immár nyíltan, mint egy történelmi tévedést, mint egy kisiklást fogják föl, és ott akarják folytatni – most épp az elszabadult hajóágyúhoz hasonlatos Gyurcsány vezérletével -, ahol 1989-ben – egy időre – abbahagyták.

És tényleg, ha képzeletben kivesszük az időfolyamból az 1990-től máig eltelt időszakot, akkor egyértelmű és zökkenőmentes a folyamatosság. Akkoriban egy fiatal, kissé esetlen, meglehetősen műveletlen, ámde rendkívül ambiciózus, a hatalmat nagyon akaró fiatalember, bizonyos Gyurcsány Ferenc hasonló mentalitású társaival együtt céltudatosan és a maga nemében profi módon indult meghódítani a politika csúcsait, magát az államot. És sikerült: mára a KISZ-es fiatalok maguk alá gyűrték az egész államigazgatást. Övék a teljhatalom, szőröstül-bőröstül. Az ő szempontjukból valóban csak egy hátráltató kisiklást, kellemetlenül hosszúra nyúló várakozási-vágyakozási időt jelentett ez a mi keservesen megszenvedett elmúlt tizenhat évünk.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy ezért most bosszút állnak. Jogosan teszik föl egyre többen a keserű kérdést, hogy ugyan mi végre volt ez a nagy rendszerváltó (átépítő) nekibuzdulás a Horn Gyulával, Nyers Rezsővel, Lendvai Ildikóval, Gyurcsány Ferenccel és társaikkal fémjelzett MSZMP és KISZ ellenében, ha most Horn, Nyers, Lendvai, Gyurcsány és társaik durálják neki magukat sokadik alkalommal a világmegváltásnak. A múlt végképpen való eltörlésének.

Mert a múltat még mindig szeretnék végképp eltörölni. A miénket is, de a sajátjukat még inkább, távolabbi és közelebbi múltjukat egyaránt. A pufajkás múltat éppúgy, mint a balatonőszödös, aprópiroskás, Szalay utcás és fittelinás múltat.

Ha sikerül is eltörölniük a múltat, mit kezdjünk a jelennel? Mit kezdjünk a példátlan és ellenőrizetlen hatalomkoncentrációval és a fenyegető gyurcsányi kirohanásokkal? Mit kezdjünk azzal az Új Magyarország-programmal, amelynek levezénylője elküldené az országból a magyar fiatalokat, és úgy általában mindenkit, aki tiltakozni merészel amiatt, hogy a baloldal saját tehetségtelensége és lelkiismeretlensége példátlanul súlyos következményeit a fojtogató elterpeszkedése ellenére boldogulni tudó emberekkel, vállalkozókkal, alkotókkal, dolgozókkal fizetteti meg?

Úgy látszik, a történelem tényleg ismétli önmagát. Magyarország viszonylag hamar kilábalt a második világháború sokkjából, megindult az élet, a gazdaság is kezdett helyrebillenni. Ámde jöttek az akkori nagy ívű reformok, az akkori Új Magyarország-program, amely rövid úton általános elnyomorodáshoz, jegyrendszerhez vezetett. Beszolgáltatások, padlássöprések, a korabeli szélsőségesek, a korabeli szélsőjobb, a „kulákok”, a „reakciósok” és a „klerikális reakció” útszéli szidalmazása, majd ezt követő likvidálása, ugyanakkor a gigantomán iparosítási láz.

És ma? Gyurcsány Ferenc eltorzult arccal szidalmazza és elküldi az országból azokat, akik nem értik meg az ő vízióinak „nagyszerűségét”, akik nem hisznek korunk egyedül üdvözítő eszméjében, a piac és pénz dogmájában. Abban, hogy – mert a marxi tétel halhatatlan – továbbra is a lét határozza meg a tudatot. Közbevetés: a média pedig bebizonyította, hogy a valóság- és csevegőshow-k pszeudo-léte továbbá egy új társadalmi pszeudo-tudatot határozott meg, amely eme virtuális dimenziókban eldőlő, ám utóbb nagyon is valóságosan ható választásokkal értelmezhetetlenné teszi magát a demokratikus létformát. A pszeudo-valóság horrorisztikusnak szánt sintértelepe e logika mentén könnyen valósággá válhat, nem úgy a fennen hangoztatott giga-, nano- és biopoliszok álvalósága, amelyek abban a látszatvilágban rekedtek, miből a kommunista földi paradicsom sem tudott kinőni.

A gyurcsányi arrogancia hamisítatlan kommunista tempó. A kormányvezér a minap például a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége küldöttgyűlésén ellentmondást nem tűrően kijelentette, a terület- és a regionális fejlesztésből többet kell vállalniuk azon településeknek és régióknak, amelyeknek többjük van. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy most majd azokat az önkormányzatokat is kifosztják, amelyek a központi nyomorgatás, a források nélküli feladatterhelések és úgy általában a centralista törekvések ellenére saját erejükből, tehetségükből építkezni tudtak, netán képesek voltak tartalékolni is.

Új szocialista tanmese: a naplopó tücsök einstandolja a szorgalmas hangya által öszszegyűjtött készleteket. Mi ez, ha nem a bolsevik padlássöprés mai változata? Nem mellesleg ez volt a háttere a hírhedt Tocsik-ügynek, amikor a kormány példátlanul magas „sikerdíjért” megbízta Tocsik Márta ügyvédnőt, hogy alkudja le a költségvetésnek az önkormányzatok felé fennálló hatalmas tartozását. A helyi elöljáróságok pedig kénytelenek voltak belemenni az alkudozásba, miután azzal zsarolták meg őket, hogy vagy beérik a jogos jussnál kevesebbel, vagy nem kapnak egy fillért sem.

Gyurcsány az említett összejövetelen még azt is hozzátette, hogy ingyen nem lehet semmit adni. Bájos a hasonlóság az egykor felgyűrt ingujjban ordítozó Marosán Györggyel, aki azt vágta oda az elégedetlenkedő melósoknak: „nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy”.

Mintha bizony eddig bármi is ingyen lett volna Magyarországon. Mintha nem fizetnénk egy csomag rágógumi után is adót, mintha nem nyúznának le egy rókáról akár hét bőrt is. Persze a Szalay utcai képviselői klub ingyen hullott a fáról, de hát erről nem esett szó a közterhekről meg reformokról szóló csinnadrattában. Pedig üdvös lett volna, mert akkor valaki fölvethette volna a szolidaritásról és közteherviselésről édelgő Gyurcsánynak, hogy a képviselői klubját mi fizettük meg.

Igaz, nekünk ez a dolgunk. Fizetünk továbbra is, például az egészségügyi szolgáltatásokért. Az új elképzelések szerint a biztosítottaknak járó egészségügyi ellátás költségeinek nagyobb részét továbbra is a biztosító állja, de minden meghatározó mozzanatnál a betegnek, illetve vizsgálatra várónak is „részt kell vállalnia a költségekből”. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a kedves állampolgár fizeti a társadalombiztosítási járulékot, amiért cserébe nem vizsgálják meg anélkül, hogy újabb összeget ne fizetne ki. Vagyis egyazon szolgáltatásért kétszer vagy akár többször is kell majd fizetni. Nesze neked igazságosság! Kérdés, lehet-e majd hitelbe influenzásnak lenni, vagy inkább forduljunk föl, merthogy az ingyen van.

Vége lesz most már a tudományos életnek is. Csak azokat a képzési formákat támogatja majd az állam, amelyek a munkaerő-piacon jól értékesíthető tudást adnak. A műkedvelő történészek, csillagászok, egyéb tudósok mehetnek világgá, aki ilyen pálya iránt érez elhivatottságot, az fizessen! A zeneszerzőkről, írókról, képzőművészekről nem is beszélve. Lesz viszont majd jó sok menedzser, bróker, mérnök és technikus és egyéb „hasznosítható tudású” sikerorientált fiatal. Az általános műveltség nem érdekel senkit, hiszen azt nem lehet készpénzre vagy épp részvényekre váltani.

Ez a szemlélet analóg a kommunista ideológiával, ahol a „munkásosztály” és a „dolgozó parasztság” volt a társadalmi idol, amelynek hiteles párja a „haladó értelmiségi” volt, szemben a „retrográd” értelmiségivel, utóbbi szinte ellenségképként jelent meg. Most a humán értelmiségi a „retrográd”. Aczél György ifjú követője, Kóka János már kijelentette, hogy a közvetlenül nem hasznosítható tudományos intézményeket a földdel kell egyenlővé tenni. Újabb kecsegtető párhuzam a testvéri Kína tegnapjából: kulturális forradalom. Csak el ne jussunk Pol Potig.

Mindeközben folyamatosan halljuk a kormányvezéri ötletzuhatagokat autópályák tömkelegéről (apropó, megmondaná valaki, hogy az M5-ös új szakaszán Kecskemét és Szeged között miért nincs egyetlen benzinkút sem és miért nem lehet ráhajtani Pest felől a dunaújvárosi autópályára?), giga-, nano- és biopoliszokról, amelyekben emberek helyett valószínűleg buliszínű robotok és zombik élnek és dolgoznak majd. Mindenesetre ez a gigantománia ugyancsak hajaz az 1950-es évek vas és acél országát vizionáló propagandájára. Mi több, a gyurcsányi „területfejlesztés”, az önkormányzatok kifosztására és lenullázására törő akarat ezekkel a giga- és nanopoliszokkal még a „nagy román világépítőt”, Nicolae Ceausescut is eszünkbe juttatja.

Az új szocialista nagyvezér úgyszólván tökéletes – ahogy illik -, s már csak saját kommunikációjában fedez fel önkritkusan kisebb hibákat, de a Népszabadság június 28-i számában megjelent nagyinterjúban megnyugtat: „…úgy gondolom, egyre inkább sikerül megtalálnunk a mondatokat, amelyekkel eljutunk az emberekhez. Nem tudnak ebben tanácsadók segíteni: magunknak kell kiszenvednünk őket. Szenvedek ezzel még én is, a környezetem nem kevésbé, s ahogy nézem, az egész balliberális értelmiség. De szerintem menni fog: sokkal tisztábbak a mondataink, mint akár csak két hete is voltak”.

A beszélő kondukátor ugyanakkor nem átallja egészen nyíltan átírni a tisztességről, az igazságról eddig általánosan elfogadott elveket: „Van egy erkölcsi dilemma: miként mondható el az embereknek, hogy a politikai és a hétköznapi erkölcs között időnként felmerülő különbség olyan helyzetet diktál, amelyben, ami igaz és helyes politikailag, nem feltétlenül igaz és elfogadható a hétköznapi erkölcs mércéje szerint. (…) A kampányban három témáról beszéltem gyakran: a történelmi léptékű fejlesztésekről részletesen, a reformokról részlegesen, a kiigazításokról esetlegesen. Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét. Ez politikailag racionális volt, mert megteremtette egy igaz fordulat esélyét. És fordítva: a közerkölcs szerinti igazság politikai hazugság lett volna”.

Ez már nem analógia, ez már a jövő, a gyurcsányi újbeszél, a különös anyagból gyúrt kommunista embertípus vadonatúj megnyilatkozása. Úgy tűnik, a szocializmus építése tényleg befejeződött. Megérkeztünk a végállomásra, a kommunizmusba. Ahol a hazugság igazság, a háború pedig béke. Relatíve jó hír, hogy innen már nincs tovább.