A jelenlegi pénzügyi válsággal kétségtelenül egy ciklikus válság előtt állunk, amely a rendszer egészének logikai helytállóságával és dinamikus összefüggésével való szakításnak felel meg. Az 1987-es részvénypiaci krízis, az 1991-es amerikai recesszió és az internetes buborék 2001-es kipukkanása után ez a válság nyilvánvalóan a legsúlyosabb, amelyet a világ az utóbbi harminc évben megismert.

Az emberek többsége nem nagyon érti, hogy mi történik. Éveken keresztül magasztalták nekik az „amerikai modell” érdemeit és a „boldog globalizáció” jótéteményeit. Most azt látják, hogy az amerikai modell összeomlik, a globalizáció pedig növeli a társadalmi nyomort. A központi bankok látványa, amelyek az Egyesült Államokban is, Európában is dollár és euró százmilliárdokat pumpáltak a pénzpiacokba, gondolkodóba ejti őket: honnan jön ez a pénz? A bizonytalankodást az is táplálja, hogy úgy tűnik, mintha senki sem tudná igazán, hogy mit lehet tenni – a politikusok többségét is beleértve. Végül is az emberek azon tanakodnak, hogy ez a krízis vajon előre látható volt, vagy sem. Ha igen, miért nem tettek semmit előbb? Ha nem, akkor ez nem annak a jele, hogy már senki sem ellenőrzi az őrült rohanásba lendült pénzügyi rendszert?

Tulajdonképpen a kapitalista rendszer, a liberális globalizáció és az amerikai hegemónia hármas válságával állunk szemben, magyarázatként pedig leggyakrabban az amerikai háztartások eladósodására hivatkoznak, az ingatlan jelzáloghitelek révén. Csak azt felejtik el elmondani, hogy miért adósodtak el.

A kapitalizmus története harmadik hullámának megfelelő „turbókapitalizmus” egyik fő jellemvonása a globalizált pénzpiacok totális uralma, amely megnöveli a tőkések, különösen a részvényesek hatalmát, akik ma a tőzsdén jegyzett cégek valódi tulajdonosai. A befektetéseik minél gyorsabb és minél jövedelmezőbb megtérülésében érdekelt részvényesek a fizetések csökkentésére és a termelés olyan országokba való áttelepítésére („delokalizáció”) törekednek, amelyekben a termelékenység nagyon alacsony munkabérekhez társul. Ennek eredményeként a hozzáadott érték mindenhol inkább a tőkejövedelmet gyarapítja, mintsem a munkajövedelmet, a munkabér-defláció pedig a többség vásárlóerejének csökkenése vagy stagnálása és a fizetőképes kereslet globális csökkenése által fejeződik ki.

A tőke-forma jelenlegi stratégiája tehát a munkabérek fokozatos leszorítása, a munkapiac ingatagságának súlyosbítása, ily módon a népi osztályok és a középosztályok viszonylagos elszegényedését okozva, amelyeknek életszínvonaluk fenntartása reményében nincs más választásuk, mint az eladósodás, noha vásárlóerejük csökken.

A háztartásoknak folyó kiadásaik fedezésére vagy ingatlanvásárlásra ajánlott kölcsönök lehetősége a háború utáni kapitalizmus egyik legnagyobb pénzügyi újítása. A gazdaságokat akkor a hitelkönnyítéseken alapuló, mesterséges kereslet stimulálta. Amerikában ezt a tendenciát az 1990-es évek óta egyre kedvezőbb hitelfeltételek megteremtésével bátorították (0 százalékhoz közelítő önrész), tekintet nélkül a hitelfelvevő fizetőképességére. Így próbálták kompenzálni a fizetőképes kereslet csökkenését, amelyet a hitelgépezet felhevülése okozott. Más szóval, a hiteleken keresztül ösztönözték a fogyasztást, mivel a vásárlóerő növelésével nem tudták azt ösztönözni. A tőketulajdonosok számára ez volt az egyedüli módszer, hogy új megtérülési forrásokat találjanak, akár meggondolatlan kockázatok árán is.

Ebből ered az amerikai háztartások szédületes eladósodása, amelyek már régóta többet fogyasztanak, mint amennyit megtakarítanak (noha az USA lakosságának 17 százaléka már nélkülöz mindenféle szociális juttatást). Manapság az amerikai háztartások kétszer annyira eladósodottak, mint a francia háztartások, és háromszor annyira, mint az olaszok. Eladósodottságuk gyakorlatilag ugyanannyi, mint az Egyesült Államok teljes GDP-je. Minekutána a „kötvényesítés” révén spekulációra használták ezeket a „rohadt hiteleket”, ami lehetővé tette a hitelszféra nagy szereplőinek, hogy megszabaduljanak adósaik fizetőképtelenségének kockázataitól, készpénzzé téve azokat. A „kötvényesítés”, amely a háború utáni kapitalizmus egy másik jelentős újítása, abból áll, hogy kötvényeknek mondott szeletekre vágják az egy adott bank vagy hitelintézet által nyújtott hiteleket, azután eladják ezek összegét, vagy is a kockázatot (!) a befektetési alapok világához tartozó más pénzügynököknek. Ily módon egy óriási hitelpiac jön létre, amely egyúttal egy kockázati piac is. A jelenlegi válságot ennek az összeomlása okozta.

Ez a krízis ugyanakkor a liberális globalizáció krízise is. Az amerikai jelzáloghitelválság brutális átterjedése az európai piacokra a finánctőke boszorkánymesterei által kitalált és megvalósított globalizáció közvetlen gyümölcse. Elsődleges okán túlmenően annak a négy évtizede tartó piaci szabályozatlanságnak a következménye, amelyet a liberális receptek szerinti globalizált gazdasági modell követelt meg. Ténylegesen ugyanis a dereguláció ideológiája tette lehetővé az amerikai eladósodást, ahogyan a mexikói (1995), az ázsiai (1997), az orosz (1998) és az argentin (2001) válságok hátterében is ez áll. Másrészt a globalizáció teremtett meg egy olyan helyzetet, amelyben a nagy válságok immár csaknem azonnal továbbterjednek – „vírusos” módon, mondta volna Jean Baudrillard – a földgolyó egészére. Az amerikai válság ezért sújtotta ilyen gyorsan az európai pénzpiacokat, az összes következménnyel együtt, amelyeket egy hasonló lökéshullám kiválthat egy olyan pillanatban, amikor az amerikai gazdaság éppúgy, mint az európai, a recesszió, sőt a depresszió határán evickélt.

(folytatjuk)

Alain de Benoist

(Fordította: Gazdag István)