Pedig egyre nyilvánvalóbbá válik e nyugati utópia totális kudarca, még ha egyforma hévvel védelmezik is a liberális globalisták és az egalitarista alterglobalisták, akik között a célt illetően teljes az egyetértés, csupán az eszközök, a módszerek és a végrehajtás tekintetében különböznek egymástól. Az ingatlan jelzáloghitelek amerikai eredetű pandémikus krízise, a fosszilis energiahordozók árának megállíthatatlan növekedése, a kezdődő élelmiszerínség, a mezőgazdasági termékekkel folytatott tőzsdei spekulációk, az éghajlat-regularizáció terén mutatkozó nemzetközi tehetetlenkedés, a harmadik világból kiemelkedő új ipari államok (Kína, India, Brazília) rohamos fejlődése a szemünk láttára zúzza porrá a jótékony globalizmus mítoszát, és alaposan meglódítja a történelem menetét.

Szofisztikált civilizációnk horizontján fekete felhők gyülekeznek, és hatalmas viharokat ígérnek már rövid távon. Vajon Európában hogyan reagálnak majd népeink (és különösen az adókkal sarcolt középosztályaink), amikor „klimatikus menekültek” tömegei özönlik el földrészünket, világszerte összecsapások robbannak ki a víz, a természeti erőforrások és a művelhető földterületek fölötti uralomért, az állami struktúrák pedig összeomlanak?

A jövő sehol sincs megírva, és csak remélni lehet, hogy a megmaradt földművesek, a meggyötört alkalmazottak, az elszegényedett középosztálybeliek a passzív rezisztenciát végül az aktív rebellióra cserélik, és kiharcolják maguknak a zárt társadalmat.

A „zártság” iránti elemi vágy legutóbb az olaszoknál is megnyilvánult, az áprilisi törvényhozási és szenátusi választások alkalmából, mégpedig olyannyira markáns népi öntudatra ébredést indukálva, amely a kommentátorokat is meglepte. A szavazatok 8,3 százalékával (noha egyetlen jelöltet sem állított a félsziget középső és déli részén), hárommillió választóval, hatvan képviselővel és huszonhat szenátorral Umberto Bossi Északi Ligája Olaszország harmadik politikai erejévé és a Berlusconi-kormány „királycsinálójává” avanzsált. Olyasféle tematikával élve, amely korábban már a Nemzeti Frontnak is bevált Franciaországban, a Lega Nord egy sajátos munkáspárti profilt kovácsolt ki magának népi begyökerezése talaján. Sikerének azonban nem ez az egyetlen titka. Szülőhelyén, Padaniában a Liga szociológiailag egy identitárius vagy kommünotárius perspektívába illeszkedik, és „a területi kommünotarizmus révén, amely inspirálja, lehetővé válik, hogy úgy mozogjon, mintha az általa képviselt rétegek homogének lennének. A kommünotárius »osztályközöttiség« számára, ha a terület nyer, a lakosai is nyernek”, írja Angelo Panebianco (Courrier International, 2008. április 24.). Hogy ez mit is jelent pontosan, azt Francesco Ronchi és Jérome Fourquet agyarázza meg. „A Liga térnyerése […] egy új törésvonal megjelenését jelentheti, amely túllép a baloldal/jobboldal megosztottságon, hogy a nyílt társadalom és a globalizmussal szemben védelmet kérő zárt társadalom közötti ellentétben öltsön új alakot.” (Le Figaro, 2008. április 19–20.).

Mindebből teljes joggal következtethetünk a protekcionizmus intellektuális újjászületésére. Észak-Olaszország gazdasági szervezete ugyanis az „alpesi ipari modell” leképezése, családi tulajdonú kis- és középvállalkozások dinamikus hálózatával. Ezek az alpesi vállalkozások azonban megszenvedik az állam irántuk megnyilvánuló érdektelenségét, amely szívesebben tárgyal a multikkal. Ha a Liga munkáspártisága a tulajdonosok és a munkások szövetsége körül bontakozott ki, az üzemek világát védelmezve az ipar elsorvasztása és a nemzetközi verseny ellen, akkor ez talán Giulio Tremonti ikonoklaszta állásfoglalásának is köszönhető, amelyet az Északi Liga gazdaságpolitikusa (és az új kormány gazdasági minisztere) a választási kampány során megjelent A félelem és a reménység című munkájában fejtett ki.

„A piac, a XXI. század kormányzására feltalált totalitárius ideológia diabolizálta az államot, és majdnem mindent, ami közösségi volt, olyan helyzetbe hozva a szuverén piacot, hogy uraljon minden egyebet. Többé már nem mondható, hogy ez volt a helyes vonal, az egyedüli vonal. […] Az az Európa, amelyet mi akarunk, persze a kapuk Európája, feltéve, hogy ne legyenek mindig nyitva, és ráadásul csak befelé. […] Meg kell kezdődnie a piacok szupremáciája elleni csatának.” (Le Monde, 2008. március 20.).

A padán választók megértették a tét fontosságát, és azt is, hogy a piac diktatúrája és a bevándorlás liberalizálása egyazon érme két oldala: vég nélküli rohanás a világ tárgyiasulása, a határok eltörlése, az identitások eltűnése felé. Antikonformista szavazatuk tehát ezt az őrült víziót vonja kétségbe. Az olasz nemzeti állam és az európai építkezés hiábavalóságát konstatálva e mögé a fantomállam mögé barikádozzák el magukat, amely momentán Padánia. A nemzetközi sajtó tévesen és rosszhiszeműen minősíti Európa-ellenesnek azt a mozgalmat, amelynek La Padania című lapja közép-európaiként definiálja önmagát. Az újságírók arról is megfeledkeznek, hogy a kilencvenes évek elején Umberto Bossi azon az állásponton volt, hogy egyedül Észak-Olaszország lépjen be az euróövezetbe, és támogatta az uniós alkotmány gondolatát is. Ha időközben meggondolta magát, ez azért van, mert rájött, hogy a jelenlegi Európai Unió csupán klimatizált fegyenctelepként működik a népek számára, mielőtt felmorzsolná azokat. A Lega szavazói távolról sem antieurópaiak, sokkal inkább altereurópaiak, az európai né pek szabad Európájának hívei.