Vannak azonban olyan kommentárok, amelyek igyekeznek túllépni a történelmi rövidlátás horizontján, és perspektivikusabb szemléletmódjukkal hozzájárulnak a reálfolyamatok megértéséhez. Közéjük tartozik Michael Mann brit szociológus műve (Incoherent Empire, Verso, London 2003), amely azt állítja, hogy Bush hadivállalkozásai, amelyeket a roosveltiánustrockista konspirátorok gyűjtőhelyének számító neokon iskola inspirált, nem mások, mint egy sajátosan amerikai „újmilitarizmus” kifejezési formái.

Ebben az állításban persze nincs semmi eredetiség, de elég ismételgetni ahhoz, hogy belépőt biztosítson a globális baloldal szalonjaiba, amelyekben mindig anélkül fecsegnek, hogy valaha is kétségbe vonnák a Rendszer alapjait. Mann könyve tehát egyrészt mindenképpen hasznos lehet a nyugati „helyesen gondolkodó” kulturális establishment nyelvezetének az elsajátításához, amelyben most éppen a Bush-ellenesség dívik, másrészt viszont fenntartás nélkül osztani lehet a szerző gondolatiságának axiomatikus vezérmotívumát, miszerint ez az újmilitarizmus óhatatlanul is egyfajta inkoherenciához vezet.

Michael Mann szerint a jelenlegi amerikai inkoherencia abból áll, hogy egy új világrend bekövetkeztét proklamálja és reméli anélkül, hogy képes lenne megteremteni egy valódi „pax americanát”. Mindazonáltal a könyv legnagyobb erénye kimondottan schmittiánus érvrendszere. Noha egyetlenegyszer sem idézi név szerint Carl Schmittet, lényegi argumentációja mégis a nagy német jogász és politológus oeuvre-jének néhány kulcstényezőjére épül, és abból a megállapításból ered, hogy az Egyesült Államok nem egy „új Róma”. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi években gyakran megfogalmazódott ez az igény bizonyos neokonzervatív körökben, így olyan szerzők részéről, mint Charles Krauthammer és Robert Kagan.

Carl Schmitt számára a ’40–70-es évek Amerikája egyfajta „új Karthágó”, amelynek szimbólum-tényezője a víz volt, a tenger, az óceán sós vize, amelyen az emberek semmit sem tudnak termelni, amelyen nem élhetnek. Itt Schmitt egyszerre római, germán és katolikus földművesként okoskodott, a sauerlandi Plettenberg szülötteként. Számára a tengerben nincs semmi „konkrétum”, még ha hatalmat is szerez – az örök kalózkodásból eredő hatalmat – annak, aki azt jobban uralja a többieknél. Sőt mi több, a háború utáni írásaiban, mindenekelőtt híres naplójában, a Glossariumban, Carl Schmitt szüntelenül visszatér a tenger/szárazföld dichotómiájához, és mint annyi más kérdésben, ebben is prófétának bizonyul. Szerinte ugyanis a tengeri imperializmus egy olyan imperializmus, amely halált fog hozni, mert meghatározásánál fogva úgy mozog, mint egy hajó. A tengeren szüntelenül mozogni kell, mert az, aki abbahagyja a mozgást, az úszást, a lebegést, menthetetlenül elsüllyed és elpusztul.

Az ember egy politikai lény, aki a földhöz van kötve, amelyet megszervez és termékennyé tesz: ez a Föld „nomosza”. Logikus módon a kalóz nem lehet tehát egy „zoon politikon”, aki szervez, szabályoz, felmér, elültet és betakarít.

Lényegében Mann sem mond mást, de ezt eléggé konformista nyelven fogalmazza meg, amely akárcsak egy kis pirula, könynyedén lecsúszik az agymosott kortársak érzékeny torkán. Carl Schmittet bosszantotta Wilson és Roosevelt Amerikájának „demokratikus” diskurzusa, amelyet ő rémes hipokrízisnek tekintett. Könnyedén megállapította ugyanis, hogy minél többet beszélnek a demokráciáról, annál brutálisabb és gyűlöletesebb a gyakorlat. Könyvében Mann azt állítja, hogy a mai Amerika szabadságról és demokráciáról beszél, anyagi bőségről és az örök békéről szónokol, amely a „rossz” kiiktatása után fog bekövetkezni, valójában azonban egymást követik a háborúk, a terroristák pedig úgy bújnak ki a földből, mint a gombák eső után. Arisztotelészi és schmitti értelemben Amerika nem egy politikai hatalom, mert nem teremt békét, és mert nem képes nekilátni a „nomosz” munkájának.

Akárcsak Carl Schmitt, Mann is megállapítja, hogy az Egyesült Államok konkrét ideológiai és gazdasági alapjai gyöngék, és hogy ez a gyöngeség egy brutális politikát posztulál: a militarizmus politikáját, amely nem épít vízvezetékeket és utakat, mint a régi Róma legionáriusai. Washington hatalma talán még növekedhet egy darabig, de sohasem fogja birtokolni a valódi történelmi birodalmakat megalapító lenyűgöző „auctoritas” elvét, amely révén ezek békét teremtettek hosszú évszázadokra.

Ha Mann pacifista nyelvezete azt a benyomást is keltheti bennünk, hogy a jelenlegi helyzetre vonatkozó elemzése irreális, végeredményben azoknak, akik a Carl Schmitt által hagyományozott fogalmakban és kategóriákban tudnak gondolkodni, mégis trójai falóként szolgálhat ahhoz, hogy a schmittizmusnak legalább ezt a „soft” verzióját bejuttathassák az aszeptikus média-diskurzushoz szokott elmékbe.

Michael Mann könyvének talán leginkább figyelemre méltó fogalma: az „Amerika mint skizofrén hatalom” kifejezés. Eszerint az USA skizofréniája abból áll, hogy – mint azt az elmúlt évszázad folyamán láttuk – állandóan a multilateralizmus és az unilateralizmus között ingadozik, meghódít országokat, de anélkül, hogy képes lenne egyensúlyi helyzetbe hozni azokat (mint valaha Róma a provinciáit), és hogy megértené a meghódított országok olyan mozgatórugóit, mint az etnonacionalizmus vagy a vallási fundamentalizmus.

„Amerika, ez Karthágó… Ami mindent megváltoztat, az az, hogy Amerikával szemben nincs egy Róma”, mondta egykor De Gaulle tábornok. Európa háború utáni vezetői elherdálták Róma örökségét, az egyre valószínűbb „Ernstfall” perspektívája azonban arra kényszerítheti a maiakat, hogy újra átvegyék azt. Ahogyan Carl Schmitt megjósolta.