Ennek a helyzetnek nyilvánvalóan nagyon súlyos következményei lesznek az amerikai dollárban számon tartott kötelezvények birtokosai számára, az így megnyíló időszak tehát kétségtelenül kedvező alkalmat fog teremteni az amerikai fizetésképtelenség és az USA-ból való tőkekiáramlás problémájának orvoslására hivatott „új dollár” bevezetésére. Ezt a folyamatot az alábbi tényezők valószínűsítik: 1). a dollár legutóbbi erősödése csupán a világ tőzsdéin bekövetkezett áresés közvetlen és ideiglenes következménye, 2). az eurónak a válságkezelés során bekövetkezett „politikai keresztelője” a dollárral szembeni igazi alternatíva helyzetébe hozta az európai pénznemet mint hiteles „menekülési értéket”, 3). az amerikai köztartozás immáron ellenőrizhetetlenül duzzad, 4). az Egyesült Államok reálgazdaságának folyamatban lévő összeomlása megakadályozza a fizetésképtelenség megoldását, 5). az amerikaiak jövőre csak a magas infláció vagy a hiperinfláció között választhatnak.

Arról, hogy mi vár Amerikára és Angliára, Izland példája alapján alkothatunk maguknak képet. Ahogyan egyébként ma már maguk az izlandiak is jobbára elismerik, országuk pénzügyi rendszere azért omlott össze, mert gazdaságuk nagyságához képest jócskán túl volt méretezve. Pénzügyi téren Izland Nagy-Britanniának képzelte magát, ahogyan Nagy-Britannia az Egyesült Államoknak, az Egyesült Államok pedig az egész világnak képzelte önmagát. Izland tíz év óta elfogadta az USA-ban és Nagy-Britanniában érvényesülő összes gazdasági deregularizációs és financiális elvet.

Reykjavík London és Washington pénzügyi „előszobájává” vált, és a három ország pénzügyi szempontból úgy viselkedett, mint La Fontaine mesebeli „felfújt békája”, amely számára az erőlködés végeredményben csakis fatális lehetett.

Ezen a címen nem árt néhány szót vesztegetni a London által bejelentett 640 milliárd eurós „pénzügyi csomagra”, amelyből 64 milliárdot a szigetországi bankok tőkeveszteségeinek pótlására, 320 milliárdot pedig ugyanezen bankok középtávú adósságainak fedezésére szánnak (Financial Times, 2008. október 9.). Az ingatlanpiachoz hasonlóan szabadesésben lévő gazdasággal, vágtató inflációval, részvényekbe fektetett és gyorsan olvadó nyugdíjakkal, valamint a történelmi mélypontjára zuhanó nemzeti fizetőeszközzel nehezen képzelhető el, hogy mindez – a köztartozások növekedésén és a font további gyengülésén kívül – hogyan mentheti meg a már így is éppen elég nagy bajban lévő brit bankokat. És Gordon Brown hiába is igyekszik egy személyben Churchillt és Rooseveltet játszani (The Telegraph, 2008. október 14.), ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismeri a történelmet. Elfelejti ugyanis, hogy sem Churchill, sem Roosevelt nem állt az országuk élén tíz éve, amikor szembesülniük kellett a saját „nagy krízisükkel”, a Blair-Brown páros és a Bush-adminisztráció viszont – Paulsont és Bernanket is beleértve – magának a krízisnek az okozói, nem pedig a megoldói. Legszebb az egészben, hogy míg egykor Churchill és Roosevelt olyan csúcstalálkozókat szervezett Jaltában vagy Teheránban, amelyekről a franciákat és a németeket kihagyták, manapság – a történelem fintoraként – Brownnak kellett az eurózóna által megtartott csúcstalálkozó ajtajában maradnia.

Hagyományos különcködésükért (a font euróval való helyettesítésének elutasításáért) a briteknek minden valószínűség szerint drágán kell megfizetniük. Jelenleg ugyanis egy kettős történelmi jelenséggel állunk szemben. Egyrészt szeptember óta immáron az egész világ tudatában van annak, hogy a globális rendszerbeli válságot az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása okozta, másrészt egyre több világtényező kezd önállóan cselekedni azon intézkedések hatástalansága láttán, amelyeket az Egyesült Államok javasolt, amely pedig évtizedek óta a globális pénzügyi rendszer központja. Példa erre az euró-zóna október 12-i csúcstalálkozója, amelynek döntései nagyságuknál és természetüknél fogva lehetővé tették a bizalom visszatérését az egész földgolyó pénzpiacaira (L’Express, 2008. október 13.).

Mert igenis az eurózónának volt köszönhető, hogy a globális pánik spirálját sikerült megakasztani, miután a hetek óta egymást követő amerikai és brit kezdeményezések hatástalanoknak bizonyultak. Egy új kollektív világgazdasági, sőt – merjük kimondani – világhatalmi tényező, az eurózóna energikus és átfogó lépései alkották a döntő bizalomerősítő „löketet” az egész világ számára – és mentették meg Magyarországot is a teljes és azonnali államcsődtől. Tegyük hozzá, hogy egy olyan tényezőről van szó, amelynek a felemelkedését Washington – az EU-ba telepített „trójai falova”, London segítségével – szisztematikusan igyekezett megakadályozni az euró bevezetése óta. Annál szórakoztatóbb azt látni, hogy most aztán a diplomáciai manőverek egész kelléktárára (előzetes tanácskozás, csúcs előtti csoportkép stb.) volt szükség ahhoz, hogy az önmagát páriaszerepre kárhoztató brit miniszterelnök ne érezze magát még inkább marginalizálva ebben a folyamatban, noha ténylegesen nem hivatalos vendég (sőt bizonyos szempontból egyenesen persona non grata) az eurózóna csúcstalálkozóin.

2008 szeptembere a globális rendszerbeli válság (GRV) pénzügyi robbanótöltetének eddigi legnagyobb robbanását jelzi, az év második fele ugyanis az a pillanat volt, amikor a világ belemerült a GRV becsapódási fázisának szívébe, év végére pedig eljutunk addig a fázisig, amikor a sokk következményei kibontakoznak. Ez lesz a krízis ténylegesen leghosszabb (országoktól függően 3-10 éves) szakasza, amely közvetlenül fogja érinteni a legtöbb embert és országot, ugyanakkor pedig teret enged az új globális egyensúlyi tényezők felemelkedésének.

(folytatjuk)

Gazdag István