Európa és Oroszország (a „Párizs–Berlin–Moszkva tengely”), Japán, Kína és India kétségtelenül azon kollektív tényezők, amelyek biztosíthatják, hogy az utóbbi évtizedek domináns hatalmának számító Egyesült Államok folyamatban lévő összeomlása ne vezesse az egész földgolyót katasztrófába. Gorbacsov Szovjetunióját kivéve ugyanis a birodalmak hiába is próbálkoztak azzal, hogy megváltoztassák a történelem menetét, amikor érezték hatalmukat összeomlani. Ilyen esetekben a folyamat – lehetőség szerint békés – kanalizálása mindig a társhatalmakra hárul.

A nemzetközi pénzügyi csatornák „sürgősségi szanálásának”, amely mindenekelőtt az eurózóna országainak köszönhető, nem kell elkendőznie három lényeges tényt. 1.). Ez az intézkedéssorozat, amelyre azért volt szükség, hogy elkerüljék a néhány héten belül a (Wall Street/City által vezérelt) teljes pénzügyi világrendszer összeomlásával fenyegető pánikot, nem több egy átmeneti tüneti kezelésnél. Csupán arra jó, hogy időt nyerjenek: legfeljebb két-három hónapot, mert a globális recesszió és az amerikai gazdaság kollapszusa új gazdasági, társadalmi és politikai feszültségeket fog teremteni, amelyeket mihamarabb kezelni kell. 2.). Ha mindenképpen szükséges is volt a hitelrendszer újraindítása, hiú ábránd azt képzelni, hogy a globális pénzügyi rendszer „sürgősségi szanálása” céljából az egész Földön feláldozott gigantikus pénzeszközöket az elkövetkező hónapokban a reálgazdaság rendelkezésére lehet bocsátani a globális recesszióval való „mérkőzéshez”. 3.). A „sürgősségi szanálás” az Egyesült Államok további marginalizálódását és gyengülését jelenti, mivel olyan folyamatokat indukál, amelyek ellentétesek azokkal az intézkedésekkel, amelyeket Washington ajánlott Hank Paulson és Ben Bernanke 700 milliárd dolláros mentőcsomagjának a felhasználására, vagyis a bankok kormányok általi feltőkésítésével (Paulson most kénytelen ezt a döntést követni) és a bankközi kölcsönök garantálásával (ténylegesen az eurózóna kormányai átveszik a hitelbiztosítás kulcsfontosságú és évtizedek óta lényegében amerikai „biznisznek” számító területét).

Ezek a fejlemények egyre több döntési jelfogót és pénzáramlást fognak eltéríteni az amerikai (kényszer)pályáról, és éppen egy olyan pillanatban, amikor az USA gazdaságának a köz- és magántartozások robbanásszerű növekedése miatt (az amerikai pénzügyi mentőcsomag már eddig is 17 ezer dollárral növelte minden egyes amerikai adósságát) nagyobb szüksége lenne rájuk, mint valaha.

Mindez azt illusztrálja, hogy a következő hónapokban egyre inkább különbözni fognak egymástól a válság és különböző (pénzügyi, gazdasági, társadalmi és politikai) következményeinek megoldására hivatott metódusok, vagyis ami jó a világ maradékának, az nem lesz jó az Egyesült Államoknak. Márpedig ettől kezdve a világ, élén az eurózónával, elszántnak tűnik arra, hogy a saját választását kövesse, még ha ez adott esetben nem is fog tetszeni az amerikai „nagy testvérnek”. Az a brutális sokk, amelyet az Egyesült Államok jövő nyárra esedékes fizetésképtelensége fog kiváltani, részben a világ nagy gazdaságai és Amerika között óhatatlanul is bekövetkező döntési „szétkapcsolódásnak” lesz az egyik következménye.

Akár beismeri ugyanis, akár nem, az USA ma történelmének egy fatális fordulópontjához érkezett azzal, hogy egy többdimenziós óriásválsággal szembesült. Az első krízis magát a gazdasági modelljét sújtja, mert bátran kimondható, hogy a kapitalizmus protestáns etikája, ahogyan azt Max Weber elemezte, immáron kimúlt.

A másodlagos jelzálogpiaci csőd toxikus folyamata által felszínre hozott GRV felfedte a mindeddig a demokratikus rendszerek megingathatatlan talapzataként „reklámozott” angolszász közgazdasági modell szervült inkoherenciáját, helyrehozhatatlanul megrongálva az amerikai kulturális befolyás és agitprop-hálózat e kulcsfontosságú transzmissziós szíját. A második krízis geopolitikai természetű, miután mára az is bebizonyosodott, hogy hosszú távú katonai intervenciókra való képtelensége miatt az USA-nak nem sikerült tartósan megteremtenie szupremáciáját a fosszilis energiahordozókban bővelkedő területek fölött. Ezzel összefüggésben jelentkezik egy geo-ökonómiai krízistényező is, hiszen ellentétben a ’90-es évek elején történtekkel, amikor Észak-Amerika és Nyugat-Európa ad hoc gazdasági védőblokkja meg tudta állítani a japán kereskedelmi terjeszkedést, a multipolárissá vált világban ma ugyanerre már nem képesek Kínával szemben, sőt ez utóbbin kívül Oroszország, Irán, Brazília, Japán és a feltörekvő gazdaságok is hasznot akarnak húzni az amerikaiak nehézségeiből.

Ráadásul az USA kolosszális eladósodása és a többiek nyakán való „élősködése” már nem számít tabutémának a nemzetközi politikai életben. A negyedik krízis magában az Egyesült Államokban gyökerezik, amelynek egysége a csillagossávos lobogó alatt lassan, de biztosan tovább töredezik, az egyre élesebb faji, nyelvi, demográfiai és vallási megosztottságok pedig aláaknázzák az ország szövetségi kohézióját. E tekintetben nem árt arra emlékeztetni, hogy egy birodalmi politika körüli népi konszenzus sohasem ad vitam eternam szól. A brit birodalom más fehérek, adott esetben a búrok ellen indított harcban vesztette el ezt a konszenzust. Tengerentúli zabigyereke a világ (csaknem teljes) maradéka elleni hadakozásban fogja azt elveszíteni.