Ehud Olmert emlékezetes 2006. decemberi „elszólása” sem képez kivételt eme kettős játék szabályai alól, amelynek szellemét Simon Peresz, az izraeli bomba atyja határozta meg anno. Saját országát is hozzátéve a hivatalosan atomarzenállal rendelkező hatalmak listájához, Olmert ekkor világos jelzést küldött a héber állam ellenségeinek, ugyanakkor viszont egy azonnali cáfolatot közzétéve mégis fenntartotta a hivatalosan nem létező izraeli bomba fikcióját. Az izraeli kétszínűség kettős eredménnyel jár: egyrészt elrettentő hatást gyakorol, mivel a bomba gyakorlatilag létezik, másrészt viszont kihúzza a szőnyeget a nemzetközi közösség esetleges retorziói alól, mivel hivatalosan nem létezik.

Kétségtelenül ez okozza a közel-keleti atomkrízisről folyó vita enyhén szólva szürrealista aspektusát. Egy pusztán virtuális bomba (Irán) apokaliptikus félelmet gerjeszt, miközben egy kolosszális, de hivatalosan nem létező atomarzenál (Izrael) semmiféle aggodalomra nem ad okot.

Egyébként egyáltalán nem meglepő, hogy a kettős mérce ezen a téren is érvényesül. A hivatalos diskurzus által valótlannak minősített, és így bármiféle nemzetközi ellenőrzés alól kivont izraeli atomprogram ugyanis láthatólag a nyugati hatalmak „bombabiztos” cinkosságát élvezi. Az Egyesült Államokról, Izrael legfőbb szövetségeséről, életben tartójáról és fegyverellátójáról nem is beszélve, adott esetben a nagy európai országok objektivitása is alaposan megkérdőjelezhető.

Már csak ezért is komikus vagy inkább tragikomikus, hogy az ENSZ éppen Franciaországot, Németországot és Nagy-Britanniát találta a legalkalmasabbnak arra, hogy Teheránban tárgyalásokat folytassanak az iráni urándúsítás felfüggesztését sürgető ultimátum elfogadtatása végett, hiszen a franciák (a szocialista Guy Mollet kormánya) voltak azok, akik az ötvenes évek végén kulcsszerepet játszottak a nukleáris technológia Izraelnek történő átadásában, a németek nemrég atomrakéták hordozására is alkalmas Delfin-típusú tengeralattjárókkal látták el a héber államot, az angolok pedig az USA leghűbb szövetségeseiként húszezer katonát állomásoztatnak Dél-Irakban, Irán közvetlen közelében.

Becslések szerint Izrael 200-400 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, a Hirosimát elpusztító atomcsapás több ezerszeresének megfelelő pusztító erővel és a legkülönbözőbb célba juttató eszközökkel (300 F–16-os vadászbombázó, 50 Jerikó 2-es ballisztikus rakéta, 3 Delfin-tengeralattjáró). Eme rettenetes arzenál létezését hivatalosan ugyan tagadják az izraeli vezetők, de paradox módon egyáltalán nem irtóznak az annak esetleges bevetésével való fenyegetőzéstől. Így, mint azt a londoni The Sunday Times felfedte (2007. január 7.), az izraeli hadsereg tervet dolgozott ki az iráni urániumdúsító berendezések megsemmisítésére, mégpedig taktikai atomfegyver bevetésével.

Meg nem nevezett izraeli katonai forrásokra hivatkozva a brit hetilap azt állította, hogy az izraeli vezérkar azért fontolgatja az atomcsapás lehetőségét, mert a konvencionális fegyvereket alkalmatlanoknak tartja ezek ellen a föld alá helyezett és jól védett célpontok ellen. Ezzel a „taktikai” célú kiszivárogtatással valószínűleg az lehetett Izrael szándéka, hogy már idejekorán hozzászoktassa a világközvéleményt egy megelőző nukleáris csapás gondolatához egy olyan állammal szemben, amelyet a Bush-kormány „multidimenziós fenyegetésnek” minősített, és amely momentán az első helyek egyikét foglalja el a nyugati démonológiában.

A brit hetilap által feltárt izraeli terv egyébként kísértetiesen hasonlít arra, amelyet a New Yorker 2006. áprilisi leleplezései szerint az Egyesült Államok fontolgatott. Emlékezetes módon a Szíria ellen 2003 októberében végrehajtott izraeli légitámadáskor Ariel Saron kijelentette, hogy „Izrael bárhol és bármilyen módon lesújt ellenségeire”.

Az atomfegyver első csapásmérőként történő bevetése a jelek szerint nem vált ki semmiféle metafizikai kifogást ebben a két mintademokráciában, amelynek az USA és Izrael tartja önmagát. Az emberiséget eleve két kategóriára (a „jók” és a „rosszak”) osztva, a fegyverek megválasztásában kizárólag a hatékonyság követelményeit érvényesítik. Ami az Egyesült Államokat illeti, a Nuclear Posture Review 2002. januári száma kinyilvánította az új amerikai stratégiai doktrínát, amely az atombombát banalizálva lényegében ugyanolyan fegyverré teszi, mint a többit, teljesen az elnök kénye-kedvére bízva a bevetését, akár támadó, akár védekező szándékkal. A mollák rezsimje ellen lebegtetett szüntelen fenyegetésnek az lett az eredménye, hogy felgyorsította az iráni atomprogramot. Teherán ugyanis levonta a tanulságot az iraki tapasztalatból: minden olyan ország, amely az új világrenddel szemben makrancoskodni próbál, azt kockáztatja, hogy az amerikai katonai kibernetika „megolvasztja”, a nyugati csatlós-szoldateszka pedig megszállja, kísérő jelenségként pusztító káosszal és nyersanyagkincseinek kirablásával. Egy ilyen végzetes sors elkerülésére egyedüli módszerként, teljesen logikus módon, az elrettentő hatást kiváltó tömegpusztító fegyverek mielőbbi beszerzése kínálkozik Irán számára.

Hogy egy nyíltan preventív atomháborúra készülődő Izrael és egy elrettentő atomütőerő létrehozására törekvő Irán közül melyikük jelent valós veszélyt a világbékére nézve, aligha lehet kérdéses. A nyugati hatalmak hiába gyanúsítják sötét szándékokkal Iránt, miközben áldásukat adják Izrael terveire, a tények önmagukért beszélnek: az atomrakéták Izraelben vannak, a célpontok pedig Iránban. Objektív korlátot szabva az izraeli törekvéseknek, Irán nuklearizációja azzal az óriási előnnyel járna, hogy egy csapásra véget vetne a terror aránytalanságának, amely egyfelől Izrael erejéből, másfelől Irán gyöngeségéből következik, és amely szüntelenül egy atomháború kísértetét lebegteti a világ fölött.

Gazdag István