Az utóbbi időben sokat beszéltek a hírhedt subprime hitelekről. Az amerikai hitelpiacon ezt a „politikailag korrekt” eufemizmust használták azokra a nagyon „rossz minőségű” hitelekre, amelyekről eleve feltételezhető volt, hogy nem kerülnek visszafizetésre. 1992-ben ugyanis az amerikai kormányzat elhatározta, hogy megkönnyíti az etnikai kisebbségek, főleg a feketék és spanyol ajkúak számára az ingatlanszerzést. E célból – és a verseny hamis látszatát fenntartandó (akárcsak a politikában a két párti egypártrendszerrel) – két, elvileg magántulajdonú, valójában azonban állami gyámkodás alatt álló (a negédes Fannie Mae és Freddie Mac névre keresztelt) intézményt működtetett, hogy korlátlanul táplálja az ingatlankölcsön-piac refinanszírozását, ezáltal garantálva a bankoknak, hogy kétes követeléseiket adott esetben kvázi-állami intézményekre testálhassák, tehát csukott szemmel is hajlandóak legyenek hitelt adni potenciálisan fizetésképtelen négereknek és meszticeknek.

Ugyanakkor a bankok szembetalálták magukat az antirasszista nyomásgyakorló lobbik vádaskodásaival is azon a címen, hogy szerintük túl gyakran utasították el a kisebbségiek hitelkérelmeit. Az állam tehát 1995-ben megerősített egy 1977-es diszkriminációellenes törvényt (Community Reinvestment Act), hogy azokat a hitelintézeteket büntesse, amelyek nem követnék elég buzgón az említett „pozitív diszkriminációs” vagy „normatív” ingatlanpolitikát. Így a csapda rázárult az amerikai pénzügyi szektorra. Mint azt Vincent Bénard, a brüsszeli Hayek Intézet elnöke írta, „a bankoknak részben fel kellett hagyniuk azzal az óvatos szereppel, amelyet szokás szerint játszanak, amikor nem hajlandók kölcsönt adni egy objektíve kevéssé fizetőképes személynek” (Le Figaro, 2008. szeptember 9.).

Noha az amerikai bankárok valóban óvatlanok voltak, a politikai vezetők elképesztő demagógiája is erre bátorította őket, akik ideológiai és választási okokból arra ösztönözték a kisebbségieket, hogy felelőtlenül eladósodjanak. Az eredmény – az ingatlanárak zuhanása után, amely magával hozta a subprime hitelek bedőlését – az lett, hogy sikerült szerencsétlenné tenni a színeseket is, akik fizetésképtelenségük miatt elvesztették az otthonaikat, és a fehéreket is, akiknek most majd mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk ahhoz, hogy talpra állítsák a hitelező bankokat. Az USA-ban egyebek mellett így próbálják fenntartani az igencsak ingatag faji béke feltételeit.

A történet hátteréhez az is hozzátartozik, hogy az általános hiedelem ellenére az Egyesült Államok pénzkibocsátó intézete valójában egy magántulajdonban lévő bankkartell által működtetett pénzgyártó gépezet, amely logikus módon annál több profitot termel, minél magasabbak a kamatlábak, vagyis olcsón nyomtat dollárt és drágábban adja azt tovább. A jobbára csak Fed néven emlegetett intézmény állandóan a nemzetközi pénzvilág figyelmének a középpontjában áll, amely aggodalmasan lesi, hogy vajon változtatni fog-e az irányadó kamatlábon, vagy sem. Maga a rövidítés a 93 éve létrehozott „Szövetségi Tartalék Rendszer” (Federal Reserve System) kormányzótanácsára utal. Tehát nem egy hagyományos központi bankról van szó, hanem kezdetben öt, jelenleg tizenkét regionális magánbank szövetségéről, amelyek mindegyike felhatalmazást kapott arra, hogy az USA területén a Federal Reserve Bank nevet viselje, csupán a beavatottak tudják azt, hogy valójában ki(k) is a tulajdonosaik. Annyi azonban biztos, hogy nem az állam, noha állami pénzkibocsátó intézetként működnek.

Ez a magánbankkartell hihetetlen előjogokat élvez, amelyek közül különösen hármat kell kiemelni:

1). Dollárt nyomtatva a Fed alacsony költségen értéktelen papírt „konvertál” fizetőeszközre, és tartozás-elismerés ellenében kölcsönadja ezeket az USA-nak, valamint más államoknak és bankoknak. Történelme során a kartell a semmiből teremtett milliárdos követeléseket és a semmiből kasszírozott évi rendszerességgel milliárdos profitot. Így tehát elvileg egyik amerikai kormánynak sem kell aggódnia a költségvetési hiány miatt mindaddig, amíg szükség esetén beindítható ez a pénznyomda.

2). A kamat-privilégium révén a Fed saját maga állapítja meg a kamatlábakat, és nyilvánvalóan az az érdeke, hogy ezek a lehető legmagasabbak legyenek. Néha különösen magasba szöknek, ami időszakonként válságokat okoz, mint manapság is, lehetővé téve a Fednek, hogy a megmentő szerepében tetszelegve utólag beavatkozzon. Bankárai folyamatosan megcsapolják az amerikai polgárok vásárlóerejét a hitelkamatok révén éppúgy, mint a kolosszális méretű államadóság következtében a nekik fizetendő kamatokká átalakított adók révén. Ráadásul a kamatláb állandó változtatásával a Fed módosítani képes a Föld legnagyobb gazdaságának és legfontosabb részvénytőzsdéjének a keretfeltételeit, és súlyánál fogva ez utóbbi hatással van az összes többi részvénypiac és gazdaság helyzetére is.

3). Pénztartalékait a Fed a bankrendszer rendelkezésére bocsátja az éppen aktuális válság kirobbanásakor, tőkét biztosítva a forráshiányos bankoknak, most igyekszik kordában tartani az amerikai ingatlanfinanszírozási rendszer összeomlása miatti pénzügyi világválságot. Mivel a kormányuk által többé-kevésbé rájuk erőltetett jelzáloghiteleket sok amerikai bank előrelátóan értékpapírokhoz kötötte, és így problémáival az európai bankokat is „megfertőzte”, óhatatlanul ez utóbbiak helyzete is megingott.

Annak tehát, hogy az amerikai kormányzat politikai-ideológiai megfontolásból arra ösztönözött egy szakmailag alulkvalifikált és rosszul fizetett, tehát a bankok számára hitelképtelennek számító, jobbára színes bőrű népréteget, hogy a lehetőségeit jócskán meghaladó adósságkötelezettséget vállaljon magára, az amerikai fehérekkel együtt az európaiak is megisszák a levét.

Gazdag István