Anyanyelvgyilkosok I.

Már nem hagyhatom szó nélkül. Hallgattam, amitől szenvedtem évek óta. De a romlás oly mértéktelen, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Anyanyelvünk gátlástalan, tudatlan, félművelt meg­gyalázása, megrontása nem pártpolitikai vagy ideológiai kérdés. Fájdalom, de ez az egyetlen ügy, amiben mindkét oldal, ha nem is egyetértve, de közösen munkálkodik. Jobb és bal, hogy egyszerűsítsem a tényállást.

Előrebocsátom: mindkét politikai fertályon kiváló ismeretterjesztő nyelvészek tevékenykednek. Említem Kálmán Lászlót és Nádasdy Ádámot a Klubrádióból, Balázs Gézát a Kossuthból. De külön kiemelem a sok művelt betelefonáló és levelező olvasót, például a Demokratából, akinek fontos anyanyelvünk ügye. Nem velük óhajtok vetélkedni, mert más szemszögből közelítem meg a nyelvhelyességet. A kérdés csak az, sikerrel tehetem-e? Azt gyanítom, ha elszaporodnak az önkéntes és a hivatalos nyelvvédők, a közös iparkodásnak lehet eredménye.

Elő-előveszek és olvasgatok régi nyelvvédő könyveket. Köztük a legszellemesebbet, Kolozsvári Grandpierre Emil erdélyi író Herder árnyékában című esszékötetét. Fontos az erdélyi származás. Mert azt tapasztalom, hogy a trianoni határokon túlra szorított magyarok szebben, hibátlanabbul tudnak magyarul, mint a magyarországiak. Emil könyvcíme fenyegető célzás. (Herder azt jósolta a XVIII. században, hogy a magyarság kipusztul a Kárpát-medencében.) Az idegen uralom alá nyomorított őshonos magyarokat most azért szorongatják anyanyelvükben is, mert ennek fölszámolása nemzettudatuk és létük elvesztésével járna. A népirtás modern eszközével, amire nincs szava a viszkető fenekű szoknyás Helsinki Bizottságnak meg a többi álhumanitárius nyüzsgöncnek.

Az Árpád-kortól egy ideig a latin volt a hivatalos „magyar” nyelv, azaz a kereszténység nyelve. Nem veszélyeztette a magyarság mibenlétét, nyelvét sem, sőt, segítette európaivá válásunkat. Szent Gellért azzal a föltétellel települt le hazánkban, ha kap munkatársnak egy tucat magyarul tudó szerzetest. Kapott. A világvallások között az egyetlen nem keleti, távol-keleti vallás a kereszténység, sőt kifejezetten európai. Aki ma a kereszténységet támadja, az Európát veszélyezteti. Görög és latin jövevényszavaink gazdagították nyelvünket és fogalomkörünket, nem csorbították szókincsünket, nyelvünk szerkezetét, saját logikáját. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére, nyelvünknek van logikája. A legenda szerint Neumann János azt mondta, anyanyelvének köszönheti fölfedezéseit. Ma anyanyelvünk gazdagsága szűkül, esztétikai szépsége, formagazdagsága romlik. Egyedülálló, ősi karaktere nemkülönben.

A nyelveknek mint a folyóvizeknek saját törvényeiket betartva megvan a természetes öntisztulásuk. A XIX. század nyelvújításaiban is érvényesült ez az öntisztulás. Sok új fogalommal és azok szóalakjaival gazdagodtunk, de a félresikerülteket kidobta nyelvérzékünk. A germanizmusok ellen azonban már küzdenünk kellett, piszkították nyelvi világunkat, és gondolkodásbeli tunyaságra hajlamosítottak. És ez a lustaság ma is érzékelhető a köz- és a magánbeszédben. Amit fölfokoz a média.

Az anyanyelvgyilkosok többféleképpen sorvasztják éltető elemünket, a gondolkodás inkarnációját, a „kommunikáció” fő eszközét. Nemcsak az idegen szavak helytelen használatával, hanem a nyelvszerkezet rombolásával, ködösítő kifejezésekkel, pontatlanságokkal.

(Folytatjuk.)