Pálinkahasználatunkról 1320-ból származik írásos emlék. Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné köszvényes volt; köszvényét rozmaringos borpárlattal gyógyította – ezt az italt nevezték Aqua vitae reginae Hungariae-nak (a magyar királyné vizének). A termék hazánkból jutott el Európa királyi városaiba. Régi magyar neve „babinka” volt (Debrecen, 1572), a „pálinka” szót pedig a XVII. századtól a Felvidékről, az ott lakó szlovákoktól vettük át.

Comenius könyvet (Orbis sansualium pictus) írt Sárospatakon a pálinkafőzésről és a pálinkáról, ami a XVI. századig gyógyszernek számított. Hazánkban a pálinkafőzésnek két ismert területe volt: a jobbágyi vagy népi pálinkafőzés és az uradalmi.

Egyes felmérések szerint az 1500-as években több száz ezer pálinkafőző kunyhó volt a Kárpát-medencében; még 1851-ben is 105 129 főzdét írtak össze. Az uradalmi és az egyházi pálinkafőzés főleg kereskedelmi céllal történt. A magyar pálinka hazánk táplálkozási kultúrájának részévé vált, és nem a lerészegedés itala volt. A mindennapi élet, a társasági érintkezés részévé vált („pálinkás jó reggelt!”, áldomáspálinka, disznótoros pálinka, arató pálinka, örömpálinka, Boldogasszony-pálinka, avató pálinka, menyegzőpálinka, siratópálinka és a gyógyító pokolpálinka). Hogy milyen fontos szerepet töltött be a pálinka mindennapi életünkben, azt népi neveinek arzenálja is mutatja (anyatej, dühöttke, gorolyka, lacibetyárköpés, majomtej, boszorkányfing, papramorgó, szemvíz stb.).

Nincs még egy olyan ital a világon, amelynek annyi fogyasztási szokása volna, mint a pálinkának. A semmiféle adalékanyagot nem tartalmazó italt jelenleg kizárólag Magyarországon és négy osztrák tartományban használhatják. Ezt a „világ végéről” felbukkant „Őrzők” mentették meg a világnak, így lett 2002-ben a pálinka hungarikum.

A legismertebb magyar itóka a szatmári szilvapálinka, amelynek alapanyaga a Tisza–Szamos-köz környékén, 64 Szatmár-Beregi településen termesztett Penyigei (Nemtudom-szilva, Gömöri nyakas szilva) és a Besztercei vagy Magyar szilva (Prunus domestica var. hungarica L.); veres szilva nem lehet benne. Régebben a vadontermő Kékszilvából, a Boldogasszonyszilvából és a Lotyószilvából is készítettek Szatmárban pálinkát. A szatmári jobbágytelkek és udvarok berendezéséhez hozzátartozott a szilvás; az olcsvaapáti templom 1814-ben a lakosság szilva- és pálinkaadományaiból épült. A szatmári szilvapálinka az érleléstől és az érett hordótól származó, enyhén sárga vagy aranybarna színű, kellemes ízű és illatú szeszesital, határozott magzamattal, alkoholtartalma legalább 40 százalék, amelyet meghatározott technológiával készítenek. A jó szilvapálinka illata könnyű, nem átható, a hosszú érlelés következtében kialakuló tölgyfaíz jól harmonizál a pálinka eredeti aromájával.

A szatmári szilvapálinka a paraszti gazdaságokban kezdetben téli reggelek munkakezdés előtti itala volt, majd esküvőkön, keresztelőkön, temetések után ezzel üdvözölték a vendégeket. Sajátos belső-ázsiai szokás szerint a gazdák egy cseppet kispricceltek a kupicákból és az Ősök Istenének – az Estennek – ajánlották, akinek ezt az italt köszönhetik. Később a népi gyógyászat itala lett; fájdalomcsillapításra, fogfájásra, sebfertőtlenítésre használták.

A másik nemes magyar szilvapálinka a békési szilvapálinka, amelyet a Körösök völgyében – a „Viharsarokban –, 16 településen termesztett vörös szilvából és kisebb mértékben a Besztercei, Stanley és Ageni szilvából készítenek, hagyománya mindössze a XIX. század közepéig nyúlik vissza. A jó szilvapálinka orvosság, mértéktelen fogyasztása azonban méreg.