A szilvának Gyulai Ferenc osztályozásában három alfaja ismert: a kökényszilva, a ringló és a kerti szilva; az utóbbi a Kárpát-medencében már a középkorban jól ismert volt. Negyedik fajtának több szerző hozzáteszi a cseresznyeszilvát, amely Turkesztánban – őseink legkorábbi szálláshelyén – volt őshonos.

Mai ismereteink szerint bizonyos szilvafajtát honfoglalóink is hoztak. Ez már Carl Linné rendszerében „magyar szilva” néven szerepel. Veszelszki Antal (1798) szerint a magyar vagy besztercei szilvát már II. András király idejében is jól ismerték. A legkorábbi Kárpát-medencei szilvalelet a IV. századból, egy hallstatti lelőhelyről származik; ezt Füzes Miklós „lószemű szilvának” nevezte el. A valóság az, hogy a Kárpát-medencében bejövetelünkkor már volt szilvafa, de őseink is hoztak magukkal sajátos szilvafajt, amely karrierjét nálunk teljesítette be. „Szilva” szavunk legkorábbi hazai előfordulása 1231-ből származik, „Zylvavelg” vagy „Silwafa” formában. A XVI. században ismert szilvafajtáink voltak: a kökényszilva, a sárgaszilva, a besztercei szilva, a nemes magyar, a duráncai, a vörös, a katalán, a fekete lószemű és a fehér lószemű szilva.

A leghíresebb a besztercei vagy magyar szilva (Prunus domestica var. hungarica L.), más néven magyarka, kék szilva, őszi aszaló, házi szilva vagy hosszú szilva, amely először a Szerémségből, majd Erdélyből vált ismertté. A szilvások csak a Szerémségben mintegy 7000 holdat foglaltak el. Leibizer Jánosnál (1798) olvassuk: „A magyar, besztercei- vagy vasszilvát az első hely illeti meg, mint az ország értékes termékét… Pompás asztali gyümölcs, aszalva messze szállítják. Lekvárnak főzni és más célra a legjobb”. Aszalt formában a korai időktől tartósítottak; az aszalt szilva már az 1522-es Oklevélszótárban is szerepel, 1558-ban pedig „Aszú besztercei szilva” néven olvasunk róla. Cordus Valerius (1561) botanikus orvosnál találjuk, hogy „a Magyar szilvát a gyógyszertárak aszalva tartják… hozzánk az aszalt szilvát Magyarországból szállítják…” Matthiolus Pierandrea orvosi könyvében 1554-ben a „Pannóniából és Erdélyből szállított aszalt szilváról” találunk leírást. Tubernaumontanus XVI. füveskönyvében is arról tájékozódhatunk, hogy a hajdani damaszkuszi szilva helyett „most a magyar aszalt szilvát tartják.” Ezt a jól elálló gyümölcsöt elsősorban Németországba, Ausztriába, Franciaországba, Lengyel- és Csehországba szállítottuk, de Európa szinte minden patikájában megjelent. Hazánkban minden szakácskönyv említi a menüsor végén vagy a tésztaféléknél és a húsoknál fűszerezésre-ízesítésre használt aszalt szilvát. Böjt idején tejjel, tejföllel, tojással habarva leveket készítettek belőle. A magyar lakodalmi ételsorban a pecsenyék mellé vízben főtt kompótként tálalták.

————–

A szilva aszalásának technikáját hazánkban dolgozták ki; a tűzön való aszalást először Besztercén végezték, innen ered a német neve is: „Nösner Pflaume” (Nösen az erdélyi Beszterce szász neve). Sajnos a magyar szilvaexportot a Monarchia külföldi szilvafajták behozatalával tudatosan megfojtotta.