Szakemberek között sokáig vitatott kérdés volt – és ma is az –, hogy őseink hoztak-e magukkal baromfiakat? A honfoglalás kori régészeti feltárások azt bizonyítják, hogy eleink szárnyasai hasonlítottak a tyúkok küllemileg vad ősére – a Bankiva tyúkokra (Gallus gallus L.) –, tehát olyan területről érkeztek, ahol a baromfiak egyik géncentruma lehetett. A tyúk háziasítása mai ismereteink szerint a Kr. előtti III. évezredben, az Indus völgyében történt; ezt a mohenjodarói és a harappai ásatások bizonyítják. Innen korán eljutottak a Himalája déli lejtőire, majd Kelet-Turkesztánba – a magyarság ősi szálláshelyére –, ahol beleszövődtek őseink mindennapi életébe, ősi mese- és mondavilágába.

A mai tenyésztett baromfifajtákat részben őseink, részben idegen népek hozták a Kárpát-medencébe, de sajátos fajták alkalmazkodva hazánk környezeti és éghajlati viszonyaihoz, itt alakultak ki; ezek váltak „őshonos” vagy „honosult” fajtákká. Egy néphez vagy népcsoporthoz régen hozzátartozó állatokat „ősi”, míg a kialakulás helyén élőket „őshonos” jelzővel illetjük, de a „honosodott” fajtákat is szokás feltüntetni. A háziállatok azon csoportjait, amelyeken ez idáig céltudatos tenyésztő munkával nem javítottak – ezért megtartották eredeti formájukat –, „parlagi” fajtáknak nevezzük.

A magyar őshonos parlagi tyúkfélék: a kendermagos magyar, a sárga magyar, a fehér magyar, a fogolyszínű magyar és egy sajátos egyedülálló változat, az erdélyi kopasznyakú tyúk, más, kissé megtévesztő néven a Szeremley- vagy bosnyák tyúk. Hazája Erdély, ahol a XIX. század első felében figyeltek fel rá, majd onnan az 1870-es években terjedt el nyugat felé. Eredetét tekintve régen honosult közép- és belső-ázsiai fajtának kell tekintenünk (Hreblay Emil, 1900). Ezt a változatot Szeremley Lajos az 1840-es években nemesítette; világhírnevét a nemesítő erdélyi tanfelügyelő felesége szerezte meg, aki az erdélyi Erzsébetvárosból származó kopasznyakú tyúkot „erdélyi kendermagos” néven 1875-ben egy bécsi kiállításon bemutatta. Itt kapta a „Szeremley-tyúk” – Sibenbürger Sperbe” (erdélyi kendermagos) elnevezést.

Hreblay Emilnél olvassuk (1900): „Nem lehet ezen olcsó dicsőség ellen semmi kifogásunk. Maradjon a miénk, nem okoz szégyent, sőt büszkék is lehetünk rá, különösen, ha egykor megfelelő alanyon kitűnő nemes fajtává ki is tenyésztjük…” Szeremley tenyésztői tevékenységét Erdélyben Seiffert Gusztáv brassói tenyésztő folytatta; Brassóból terjedt el Németországba – Magdeburgba – ahol külön egyesület, a Nackhalszüchter-Verein für Deutschland keretében kitűnő eredményeket értek el tenyésztésével.

A kopasznyakú tyúk régebbi neve Erdélyben „bosnyák tyúk” volt. A kopasz nyaka okán elődeink még vitatkoztak a „csórényakú” vagy „kopasznyakú” megjelölésen. Hogy miért kopasz a nyaka ennek a fajtának, az biztosan nem tudható. Igen kedvelik, sokan éppen a kopasz nyak okán csúnyának tartják. Elsőrendű gazdasági tyúkfajta; rendkívül edzett és erős. Gyorsan fejlődik és tollasodik, kitűnő tojó; tojásainak súlya 55-80 g közötti, a tojások általában barna héjúak. Leggyakrabban fekete, fehér, sárga és kendermagos változatban fordul elő. A magyar tyúknál valamivel nagyobb testű, vadmadár formájú. Különlegességét csupasz nyaka, részben fedetlen melle és hasi része adja.

Az erdélyi kopasznyakú fekete génbankja Kolozsvárra, majd Gödöllőre került; a Kisállattenyésztő Kutatóintézet 1953-ban nagy sikerrel végezte tenyésztését, de az intézetet átszervezték, és ez a tevékenység megszűnt. A fajta fennmaradása a kistenyésztőknek köszönhető; fajtiszta egyedei Sümegcsehin maradtak meg. Erdélyi kopasznyakún sokáig csak a fekete színváltozatot értették, a más színűeket a magyar tyúk (amelynek nincs fekete színváltozata) kopasznyakú variánsaként kezelték. A különböző színű kopasznyakúak törzskönyvezése 1992-ben történt meg. Génbanki állománya Keszthelyen és Hódmezővásárhelyen található. Egerágra is visszakerültek őshonos magyar baromfifajták – így az erdélyi kopasznyakú is –, melyeket az intézet térítésmentesen helyez ki falusi portákra.

Kívánatos lenne, hogy minden színváltozat, de különösen a fekete kopasznyakú szeme narancspiros és igen tüzes legyen. Ma az országban tiszta előfordulásban csak mintegy 470 fekete, 469 fehér és 750 kendermagos kopasznyakú tyúkot regisztrálnak. A kopasznyakú tyúkot mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom magyar fajtaként tartja számon, aminek jogossága nem vitatható (Szalay István, 2002). Magyarságunk egy kicsiny színfoltja, óvnunk, védenünk kellene, nehogy örökre kivesszen.