A hungarikum fogalomhoz nemcsak azok az állatok, növények és ételek tartoznak, amelyeket őseink magukkal hoztak, hanem amelyek a Kárpát-medencében alakultak ki, és mai formájukban máshol nem fordulnak elő. Ilyen a hazai pirospaprika, amely a magyar konyhaművészet számára nemcsak fűszer, de különleges, páratlan aromájával, szép színével elengedhetetlen alapanyag is. Egyik nézet szerint a Himalája lejtőiről származik és először Indiában termesztették, mások szerint Kolumbusz hajósai hozták Európába a burgonyával együtt. Néro háziorvosa, Dioszkoridész a „De Materia Medica” című könyvében „piper longum rotundum”-ról emlékezik meg.

Első európai neve „indiai bors” volt, és Gundel Károly szerint a spanyol „pimiento” paprika valóban Kolumbusz hajósaival érkezett Európába, de a magyar capsicum Perzsián keresztül Indiából került hozzánk.

Vizelési panaszok gyógyítására az indiai régóta használták a paprikát, ami az i. sz. kezdete körüli időből származó Susruta Samhitá-ból is kiderül. Ebben a munkában a paprika Pippali néven szerepel.

Őseink az ételek ízének harmonizálásához erős ízként az ázsiai cayenne-t, a chilit és az erős gyömbért használták. Mihelyt a paprika török közvetítéssel, bolgárkertészek által hazánkba került, azonnal átvette az ázsiai erős fűszerek szerepét. Ezen az áldott földön – a „Terra benedictán” – sajátos nemesítés, éghajlat és szelektálás révén megszárítva, megőrölve, magyar „fűszerpaprikaként” óriási világkarriert futott be: hungarikum lett. A paprika fő termőterülete Kalocsa és Szeged környéke.

A török hódoltság idején elsősorban malária gyógyítására használták, majd a hideglelés egyedüli gyógyszere lett. Még az 1831. évi kolerajárvány idején is igen jó eredménnyel gyógyították a betegséget pálinkába áztatott paprikával (Tincturus Papricus). Az 1604-ben kiadott magyar szótár szerint indiai bors (Piper indicum) néven szerepel. Tiszta formájában Magyarországon használták a világon először, hiszen a spanyolok más fűszerekkel összekeverve, lapos lepényt készítettek belőle, amit kemencében megszárítottak és más fűszerekkel keverték, Indiában pedig csak egyik alkotórésze volt a curry nevű fűszernek.

Hazánk középső-déli részei a világon a legalkalmasabbak fűszerpaprika termelésre; a napi középhőmérséklet, a napsütés, a csapadék mennyisége ideális termesztésére. A paprika növényt – ősi magyar mondás szerint – „kilenc pénteken át kell kapálni”; a szedés szeptember elején történik, amikor a hibátlan csöveket fűzérbe kötik és kiakasztják száradni. Ilyenkor Kalocsa környéke paprikába öltözik. Az „édesnemes” fajtát az erek eltávolításával szelídítették meg, újabban szelekcióval végzik. Jelenleg ötféle fűszerpaprika kapható a piacon: csemege, édesnemes, félédes, rózsa és erős.

A paprika élettani hatásával elsőként a kolozsvári Hőgyes Endre foglalkozott, aki 1878-ban megállapította, hogy a benne levő capsaicin élénkebb működésre serkenti a száj és gyomor nyálkahártyáját és elősegíti az emésztést. Cholnoky László fedezte föl, hogy a paprikában lényegesen több az A-vitamin, mint a sárgarépában, majd Szent-Györgyi Albert mutatta ki a kalocsai-szegedi paprika egyedülállóan magas C-vitamin-tartalmát, amely ötször annyi, mint a citrom- és narancsfélékben. Hatóanyaga – a capsaicin – napjainkban a neurogén hugyhólyag kezelésében újra előtérbe került; gondoljunk csak Scultéty Sándor professzor eredményeire. A sok paprikát fogyasztók között 50 százalékkal kevesebb az érrendszeri- és szívbetegség, a koleszterinszint pedig alacsonyabb.

Márkanévként a „Szegedi Paprika” 1748 óta szerepel. 1934-ben megszüntették a szegedi fűszerpaprika szabad kereskedelmét. Kalocsa csak később kapcsolódott be a paprikatermelésbe. A világ egyre nagyobb érdeklődést mutat a magyar pirospaprika iránt. Ételkultúránk érdekében meg kell óvni a magyar pirospaprikát a hamisítóktól, a káros uniós szabályozásoktól, netán a génkezelés fajtarontó hatásától.