A liberális tömegdemokráciát a valaha létező politikai berendezkedések legjobbikának, az oligarchikus turbókapitalizmust pedig a valaha létező termelési és gazdaságszervezési módok legtökéletesebbikének beállító dogmát elutasító gondolkodókkal szembeni intolerancia-hullám indítékait vizsgálva Alain de Benoist megemlíti „az erős referenciákat nélkülöző és a néptől elszakadt Új Osztály” önlegitimációs félelmét is, amelyet az vált ki, hogy „tagjait már régóta nem a valódi képességeik, hanem az önmaguk kiválasztására való alkalmasságuk alapján választják ki”, tehát teljesen természetes módon „attól rettegnek, hogy elveszítik privilégiumaikat és pozícióikat”.

A demokrácia cégére alatt a néphatalmi jogosítványokat gyakorló, valójában azonban saját egzisztenciális érdekeik érvényesítése érdekében azokat kisajátító hivatásos (állam)hatalmi-politikai elit (kaszt, osztály, bürokrácia, nómenklatúra, menedzsment stb.) kialakulása – mint azt az európai Új Jobboldal prominense is említi – egyáltalán nem új keletű fejlemény. Robert Michels német szociológus már egy évszázada nyilvánvalóvá tette, hogy oligarchikus hajlamai miatt a hatalmi elit elkerülhetetlenül megrontotta a demokráciát (pontosabban annak képviseleti, vagyis parlamentáris formáját), amely ily módon az elitizmus képmutató megnyilvánulásává degradálódott (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie. Untersuchungen über die oligarchischen Tendenzen des Gruppenlebens, 1911). Korai diagnózisát a későbbi és helyi tapasztalatok fényében lényegében osztotta az amerikai demokratizmus anomáliáit megtestesítő, úgynevezett menedzseruralmat vizsgáló James Burnham (The Managerial Revolution, 1941) éppúgy, mint a „népi demokrácia” elfajulását kipellengérező Milovan Djilasz (The New Class, 1966) is, aki a nyugati szakírók által előszeretettel használt nómenklatúra kifejezést az „új osztály” fogalommal helyettesítette.

Utolsó és már csak a halála után publikált könyvében azután Christopher Lasch amerikai filozófus járult hozzá döntő mértékben a téma szakirodalmához (The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy, 1995). Az amerikai Új Baloldal (New Left) számos disszidenséhez hasonlóan Lasch is gyakran elemezte azt a szerepet, amelyet az Új Osztály technokratái játszanak, akiket az Egyesült Államokban a különböző társadalmi csoportok közötti jelenlegi érdekharcok főszereplőinek tartanak, annál is inkább, mert ez az úgynevezett menedzseriális elit mostanra részben helyettesítette a tulajdonosi elitet. Ennélfogva az alsóbb néprétegek kulturális elnyomását immáron a gazdasági vállalkozások és a közigazgatás káderei, a közoktatás és a tömegtájékoztatás dolgozói (a tanárok és az újságírók mint a „politikai néppedagógia” felelősei) és globálisan a felső középosztályhoz tartozók végzik el, tehát azok, akik a harmadlagos szektorban ténykedve nap mint nap a rendszer „ideológiai megdicsőülését” biztosítják. Általánosságban is megállapítható, hogy a modern demokráciák többé-kevésbé trükkös helyi változataiban a hatalmi elit – „az uralkodó osztályon belüli irányított frakció” (Bourdieu) – legfőképpen a szimbólumok manipulálása, vagyis a kulturális tőke alapján gyakorolja hatalmát.

Mindazonáltal az Új Osztály mint jelenség lényege leginkább talán a populizmus-elitizmus dichotómiában ragadható meg. A modern demokráciák udvari teoretikusai nem találnak eléggé elítélő szavakat a népből jövő kezdeményezésekre általuk önkényesen ráhúzott (és kváziszitokszóként használt) „populizmus” leleplezésére, holott annak feltűnése mindig és mindenhol szimptómaértékű. A „lentiek” reakciójaként a „fentiek” ellen, akik számára a hatalomgyakorlás összekeveredik a kiváltságok élvezetével. A való világtól elszakadt és az állampolgárok jogos elvárásaival köszönő viszonyban sem álló politikai rendszer működési zavarát tükröző nyomasztó intézmények korhadt építménye elleni tiltakozásként a társadalomban tapasztalható egyre roszszabb közérzetet és az Új Osztály iránti egyre növekvő neheztelést tanúsítja. Ugyanakkor a demokrácia válságát is mint olyan alaptendenciát, amelyben összeadódik az autoritás deszakralizációja, a globalista ideológiák hitelvesztése, a nagy pártok ügyintézési hasonlatossága, valamint az az elterjedt érzés, hogy a gazdasági erők mindenhatóak.

A populizmus leleplezése ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a korrupt Új Osztály, amely számára a nép nem egy megvédendő ügy, hanem csupán egy megoldandó probléma, megerősítse önnön legitimációját. Az a tény, hogy a „nép megszólítását” és az „utcai politizálást” politikai patológiaként, sőt a demokrácia fenyegetéseként értékelhetik, e tekintetben magáért beszél. Mindez csupán a népfelség elvének a megcsúfolása, és annak figyelmen kívül hagyása, hogy demokráciában – a szó jelentéséből és eredeti tartalmából következően – a szuverenitás egyedüli letéteményese maga a nép, vagy akár annak egy töredéke, ha a politikai-médiatikus kaszt által alkalmazott rafinált érzéstelenítő módszerek hatékonysága miatt adott esetben csupán egy „cselekvő kisebbség” (Lenin) akar élni a népszuverenitásból eredő (és egyébként elidegeníthetetlen) jogaival. Ennyit a kormányellenes utcai megmozdulások jogalapjáról…

Ugyanakkor politikai téren a fő törésvonal többé már nem a jobboldal-baloldal, még kevésbé egy képzelt „fasizmus-demokrácia” tengely mentén, hanem vertikálisan húzódik: a „lentiek” a „fentiek” ellen, a nép az elitek ellen, a népi osztályok az Új Osztály ellen. Ahogyan Jacques Julliard fogalmazott: „Mintha némileg a francia forradalom előtti helyzetben lennénk ismét: a kirekesztettekkel, akiktől megtagadják a társadalmi mobilitás előnyeit, és egy belterjes, kevéssé reprezentatív, kívülre záródó elittel, amely képtelen szót érteni a népi rétegekkel, és képtelen meghallgatni őket” (Le Nouvel Observateur, 2002. május 2.). A populizmus sokformájú jelensége ennek az új törésvonalnak az eredménye. Egymástól merőben különböző hordozó ideológiák által megjelenítve, mindenekelőtt a „lenti” néprétegek kiábrándultságát és tiltakozási vágyát fejezi ki egy felelőtlennek, távolinak és gyakran korruptnak ítélt politikai osztály ellenében.

Éppen ezért távolról sem politikaellenes jelenségként kell interpretálni, sokkal inkább a nép által az Új Osztály (vagy establishment) ellen tanúsított neheztelés termékeként. Amikor ugyanis a populista mozgalmak a „pártpolitika” vagy a „partitokrácia” ellen lépnek fel, valójában az Új Osztály politika fölötti monopóliumát akarják megtörni. Nem megszüntetni akarják tehát a politizálást, hanem csupán egy új, alulról modellezett arculatot akarnak neki adni, vagy ha úgy tetszik: eredeti bázisára akarják visszahelyezni a demokráciát. Mivel a nép már nem ismer magára a politikai osztályban, naponta láthatjuk a képviselet válságának jeleit. Soha még ennyi fontos döntést nem hoztak bármiféle demokratikus legitimitást nélkülöző emberek: nagyiparosok, fináncoligarchák, médianábobok, lobbisták, EU-funkcionáriusok. Soha még a választottaknak nem volt ilyen kevés súlyuk a kinevezettekhez vagy kooptáltakhoz képest. A demokrácia feltételezi ugyan a kormányzók cselekvési szabadságát, de mindennap tapasztalhatjuk, hogy képtelenek megoldani a társadalmi és gazdasági problémákat. Az előbbieket a köztük és a kormányzottak közötti, egyre növekvő szakadék miatt, az utóbbiakat a nemzetgazdaságok kölcsönös függése, a piac globalizációja és a nemzeti szuverenitás elhagyása miatt. Ráadásul a kormányzók egyre jobban függenek a médiától, amely viszont nincs alávetve senkinek – csupán a tulajdonosaiknak. Valaha az írott sajtót még lehetett egyfajta ellenhatalomként felfogni, mára azonban a televízió „teljes jogú” hatalommá vált, a legkisebb korlátozás nélkül, amely a közönség körében közömbösséget vált ki azzal, hogy az eseményt látvánnyá, az állampolgárt pedig képfogyasztóvá alakítja.

Márpedig ez a „közvélemény-kutató demokrácia” csupán a demokrácia karikatúrája. Uralma elválaszthatatlan új legitimációs modellek felbukkanásától, a hagyományos hatalmi szférák átrendeződésétől és a politikai mező piaccá való átalakulásától, annak a szakadéknak a szentesítéseként, amely a politikai képviselet és a szakértők által manipulált közvélemény között keletkezett. A demokrácia elkerülhetetlen, hogy így legyen. Mindegyik pártban vannak olyanok, akik csak azért vannak ott, mert ez a kormánypárt, vagy mert azzá válhat. A korszellem a cinizmusé. Mivel a problémákat eleve megoldhatatlanoknak tekintik, a fő törekvés: nehogy felbosszantsuk a többséget! Senki sem akar változást, mert attól fél, hogy csak veszíthet rajta„, mondja Marcel Gauchet. Ilyen helyzetben éppúgy nincs több különbség a nagy politikai pártok programjai között, mint a nagy tévécsatornák műsorai között. Ebből következően a politikai osztály bármelyik frakciója jut is hatalomra, az általa folytatott politika legfeljebb csak nüansznyi különbséget mutat a korábbiakhoz képest.

Mint azt 2000. évi manifesztumában Alain de Benoist frappánsan összefoglalta, az egységesülés útján lévő nyugati civilizáció ma egy irányító kaszt világméretű felemelkedését mozdítja elő, amelynek egyedüli legitimitását a fennálló rendszer jelképeinek és értékeinek elvont (logikusszimbolikus) kezelése adja. A tőke szakadatlan növekedése és a győzedelmes társadalommérnökség végső uralmára törekvő Új Osztály alkotja a médiumok, a nagy nemzeti és multinacionális vállalkozások, a nemzetközi szervezetek, a főbb állami testületek vázát. Mindenütt ugyanazt az embertípust termeli ki újra és újra: hűvös kompetenciák, a valóságtól elszakadt racionalitás, felszínes humanizmus, absztrakt individualizmus, haszonelvű meggyőződések, notórius kulturálatlanság, a történelemmel szembeni közömbösség, a megélt világtól való eltávolodás, a reális feláldozása a virtuálisért, korrupcióra, nepotizmusra és klientélizmusra való hajlam.

A hidegháború vége és a szovjet blokk összeomlása óta az Új Osztály ismét egy egész sor konfliktussal szembesül (a tőke és a munka, az egyenlőség és a szabadság, a közérdek és a magánérdek között), amelyeket egy fél évszázad alatt igyekezett semlegesíteni. Ezzel együtt hatástalansága, pazarlásai, kontraproduktivitása egyre nyilvánvalóbbá válik. A rendszer igyekszik önmagára záródni, felcserélhető kerekeket építve be, miközben a népek közönyt vagy haragot éreznek az ügyintéző elit iránt, amely már nem beszéli ugyanazt a nyelvet, mint ők. A társadalom minden nagy témájában növekszik a szakadék a kormányzók, akik a fennálló rendetlenség fenntartásának ugyanazon technokrata szövegét ismételgetik, és a kormányzottak között, akik mindennapi életükben kénytelenek elviselni mindennek a következményeit – közbeléptetve a médiatikus látványt, hogy eltereljék a való világ figyelmét az ábrázolt világ felé. Fent a technokrata semmitmondás, a moralizáló fecsegés és a jövedelmek komfortja; lent a lesújtó szembesülés a valósággal, az értelem sürgető keresése és az osztozott értékek óhaja.

Mindezen anomáliákra egyedül a szakrális értékekre alapozó populizmusba ágyazott részvételi demokrácia jelenthetne gyógyírt, amely egyúttal és de facto véget vetne a politikai-médiatikus Új Osztály és a mögötte álló gazdasági érdekcsoportok hatalmának is. Az eljövendő új populizmust tehát éppen az Új Osztály hívja életre. Ebben pedig a különös az lesz, amint egy közismert elitista nemrég frappánsan megfogalmazta, hogy a békákat sosem kérdezik meg, amikor lecsapolják a mocsarat.