J. Philippe Rushton

Gould továbbra is gyalázza Sir Cyril Burtöt, a híres brit oktatáspszichológust, aki az elválasztva nevelt ikrek esetében 77 százalékosra becsülte az IQ átörökíthetőségét. 1971-es halála után Burtöt azzal vádolták meg, hogy kitalálta ezeket az eredményeket. Márpedig azóta az elválasztva nevelt ikrekre vonatkozó öt különböző tanulmány is megerősítette azokat. Ezen túlmenően Robert B. Joynson, illetve Ronald Fletcher rendkívül részletes életrajza teljes egészében lemosta ezeket a vádakat, és kimutatta, hogyan vált Burt az átörökítéssel szemben ellenséges zelóták áldozatává. Gould erről sem vesz tudomást.

Legbotrányosabb állítása szerint az IQ-tesztek első feltalálói hozzájárultak a holokauszt áldozatai számának a növeléséhez, mert ezek a kutatók úgymond azt állították, hogy a zsidók en bloc nagyon közepesen teljesítettek az IQ-teszteken. Később, 1924-ben, az amerikai hatóságok az ő következtetéseikre támaszkodva fogadtatták el a bevándorlási törvényt (Immigration Act), amely a harmincas években bizonyos számú zsidót megakadályozott abban, hogy az Egyesült Államokban telepedjen le. Gould odáig megy, hogy azt állítja: Henry H. Goddard 1917-ben és Carl C. Brigham 1923-ban a bevándorló zsidók négyötödét „gyöngeelméjűnek” és „debilnek” tekintette. Márpedig mindkettejük esetében számtalanszor kimutatták, hogy ez az állítás nem felel meg a valóságnak. Goddard például egyszerűen csak megpróbálta felmérni, hogy vajon a Binet-teszt lehetővé teszi-e mind a bevándorlók, mind az Egyesült Államokban született amerikaiak körében azon esetek azonosítását, akiket akkoriban „nagy fogyatékosoknak” neveztek. (Konklúziói pozitívak voltak.) Azt ellenben sohasem jelentette ki, hogy az oroszok, a zsidók vagy bármely más bevándorlócsoport 80 százaléka egyöntetűen gyöngeelméjű lenne. Gould nem habozik megismételni ezeket a ma már széles körben megcáfolt vádakat. 1975-ben Franz Samuelson pszichológiatörténész közzétett egy ezzel kapcsolatos tanulmányt a Social Forces folyóiratban. 1983-ban Mark Snyderman és Richard Herrnstein a The American Psychologistban megerősítette Samuelson következtetéseit, kimutatva, hogy általánosságban a tesztek felhasználói nem tekintették Goddard álláspontját kedvezőnek a bevándorlás megszigorításához, és ráadásul a bevándorlási törvényt elfogadva a kongresszus gyakorlatilag nem vette számításba az intelligenciateszt eredményeit. 1991-ben az In Search of Human Nature című könyvében Carl N. Degler, a neves történész kimutatta, hogy Gould hogyan hallgatja el mindazon információkat, amelyek szemben állnak álláspontjával. Aláhúzta például, hogy az ázsiaiak által elért kiváló IQ-teszteredmények a múltban egyáltalán nem akadályozták meg, hogy ne váljanak ők is a bevándorlást korlátozó törvények áldozataivá – márpedig ezek az eredmények nehézzé tettek volna minden olyan próbálkozást, amely az IQ-n alapuló bevándorlási politikára vonatkozott volna. A Question of Intelligence című könyvében Daniel Seligman ugyancsak demisztifikálta és megbírálta a Gould által folytatott tesztellenes propagandát. Herrnstein és Charles Murray a The Bell Curve című művükben maguk is hosszasan foglalkoznak ezzel. Gould kétszer is (!) recenzálta a könyvet, de saját könyvének a „javított” kiadásában egy szót sem ejt azokról az érvekről, amelyeket a The Bell Curve szerzői vele szemben megfogalmaznak, sőt odáig megy, hogy a „találékonyság hiányával” vádolja őket, ami lehetővé teszi számára, hogy elrejtse olvasói előtt, hogy a kérdéses mű mindenekelőtt egy híres hivatalos vizsgálatból (National Longitudinal Survey of Youth) nyert társadalmi rétegződés empirikus analízise. Ez a vizsgálat kimutatta, hogy azoknak a fekete és fehér fiataloknak a többsége, akik 17 évesen az átlagosnál magasabb IQ-val rendelkeztek (társadalmi környezetüktől függetlenül), tizenkét évvel később színvonalas állást talált magának, miközben azok, akik 17 évesen az átlagosnál alacsonyabb IQ-val rendelkeztek, többségükben a társadalmi segélyszolgálatok függésében találták magukat. A következtetés szerint az IQ-tesztek megjósolják a jövőt. A Gould által a The Bell Curve ellen vezetett támadások arra összpontosulnak, ahogyan a könyv szerzői az „általános intelligenciatényezőt” (g) használják, amelyről a pszichometrikusok azt gondolják, hogy alátámasztja a mentális képesség tesztjeit. Gould olvasóival azt a refrént szeretné énekeltetni, miszerint „a g semmi más, mint a számítási módszer egyik mesterséges tényezője, amelyet a számításért használnak”. Márpedig minden komoly vizsgálat kimutatja, hogy a különböző IQ-tesztek egymással jellegzetes módon összekapcsolódnak, ami egy mindannyiukra jellemző közös tényező létezését sugallja. Nathan Brody, Arthur Jensen és John Carroll részletes empirikus és analitikus bizonyításokat publikált a g faktor valóságáról (amelyek egyébként erős kölcsönhatást mutattak ki az agy méretével). Gould szisztematikusan figyelmen kívül hagyja ezeket. Ugyanakkor, amikor nekitámad a g faktornak, Gould egy másik technikai fortélyhoz is folyamodik: továbbra is azt állítja, hogy a csoportokon belül felfedezett IQ-különbségek egyáltalán nem állnak kapcsolatban a csoportok közötti különbségekkel. (Érdekes módon azonban nincs kifogása az ellen, hogy egyesek a táplálkozási tényezőkkel akarják magyarázni a csoportokon belüli és a csoportok közötti különbségeket egyaránt.) A kutatás azonban kimutatta, hogy az etnikai különbségek hangsúlyosabbak az erős örökletességű altesztekben, mint a gyenge örökletességűekben, ami teljesen nyilvánvalóan a genetikai hipotézist erősíti meg. Gould semmit nem mond erről. A transzrasziális (fajok közötti) örökbefogadás eseteire vonatkozó tanulmányok nagy része ugyancsak megerősíti az etnikai különbözőségek átörökíthetőségének a hipotézisét az IQ tekintetében. Fehér fajú amerikai és belga háztartásokba befogadott koreai és vietnami gyerekeket vizsgáltak ily módon E. A. Clark és J. Hanisee, M. Frydman és R. Lynn, M. Wynck és mások. Ezek közül a gyerekek közül sokan alultápláltság miatt kórházi kezelésre szorultak, ami azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a befogadó ország átlagos normájánál legalább tíz ponttal jobb IQ-eredményeket érjenek el. Gould továbbra is nevetségessé teszi a Cesare Lombroso (1836-1909), a modern kriminológia megalapítója által vallott téziseket. Lombroso szerint egyes „született bűnözők” olyan „primitív” anatómiai vonásokat mutatnak, amelyek lehetővé teszik azonosításukat. (Jegyezzük meg azonban, hogy Goulddal ellentétben Lombroso azt is gondolta, hogy a „normális” emberek bűnözői viselkedést tanúsíthatnak.) A The Mismesure of Man olvasója tehát hiába keresi benne a leghalványabb utalást azokra a vizsgálatokra, amelyek legutóbb nyilvánvalóvá tették, hogy bizonyos bűnözői magatartásoknak valóban van biológiai alapjuk. Adrian Raine átnézett több ilyen tanulmányt, amelyek bűnözők agyát vizsgálták olyan technikák igénybevételével, mint az MRI (mágneses rezonanciás képkészítés) és a pozitron-kibocsátásos tomográfia. A végkövetkeztetése szerint az agy homloklebenyének bizonyos működési zavarai láthatóan kapcsolódnak olyan erőszakos bűnözői magatartásokhoz, mint a nemi erőszak. Másrészt már régóta megállapítást nyert, hogy a bűnözőknek általában alacsonyabb az IQ-szintjük, mint a nem bűnözőknek. Minthogy az IQ-szint és az agyméret közötti kapcsolat adott, Lombroso hipotézise, miszerint a bűnözőknek általában kisebb az agyuk, jó eséllyel megalapozottnak tűnik. Gould láthatóan ahhoz sem ragaszkodik, hogy tudassa olvasóival: manapság a magatartás-genetika jelentős támogatást nyújt Lombroso tanaihoz. A Raine és David Rowe által, valamint az általam végzett vizsgálatok kimutatják, hogy az egypetéjű (monozigóta) ikrek sokkal nagyobb eséllyel vesznek fel bűnözői magatartást, mint a kétpetéjű (dizigóta) ikrek. Ez a megfigyelés teljesen nyilvánvalóan egy genetikai tényező létezését sugallja, minthogy minden ikerpár ugyanabban a környezetben nő fel, de csak a valódi ikreknek vannak azonos génjeik. A Svédországban, Dániában és az Egyesült Államokban végzett más vizsgálatok ugyancsak azt mutatják, hogy a kisgyermekkorban adoptált gyermekek nagyobb eséllyel válnak bűnözőkké, ha a biológiai szüleik is azok voltak, mintha az őket felnevelő örökbefogadó szüleik voltak bűnözők. Még Lombroso „anatómiai jelzők” elmélete is kevésbé van távol a valóságtól, mint azt Gould el akarja hitetni. Most már tudjuk, hogy bizonyos anyagok terhesség alatti fogyasztása fejlődési rendellenességet okozhat a magzat agyfejlődésében, és egyúttal kisebb fizikai anomáliát (MPA) is kiválthat. Ezek között szerepel a füllebeny tökéletlen fejlődése. Az egyénnél jelen lévő MPA-k száma tehát a központi idegrendszerben azonnal fel nem fedhető anomáliák jelzése lehet. Instabil családokból származó gyermekeket tanulmányozva Raine felfedezte, hogy a tizenkét éveseknél megfigyelt MPA-k száma lehetővé teszi a 21 éves kori erőszakos magatartások gyakoriságának az előrelátását. Lombrosón gúnyolódva, aki már régóta halott, és elhallgatva a legutóbbi vizsgálatokat annak reményében, hogy ezáltal eltüntethető a bűnözés genetikai alapjának az eszméje, Gould megakadályozza a kutatókat abban, hogy megtalálják a módját a jövőbeni áldozatok és a jövőbeni bűnözők (akik a maguk módján ugyancsak áldozatok) számának a csökkentésére. Lombroso szavaival élve tehát maga Gould viselkedik úgy, mint egy bűnöző.

* * *

Pavlov a feltételes reflex kialakulásának az iskolapéldáját látta volna abban, hogy az „ügyek” mindig és mindenhol azonos forgatókönyv szerint ismétlődnek: általában szigorúan tudományos igénnyel és célzattal egy tudós (vagy tudóscsoport) közzétesz egy olyan szakmunkát, amely tapasztalati adatok által alaposan alátámasztva megemlíti az embercsoportok (fajok) közötti intelligenciakülönbségek lehetséges genetikai eredetét, amire azonnal beindul a „helyesen gondolkodó” ellengépezet, mégpedig mindig és mindenhol a megvető irónia és a gyűlölködő denunciálás sémáját követve. Ahogyan korábban a Jensen, Eysenck, Wilson, Shockley, Rushton és más „ügyek” esetében, ugyanez történt Richard Herrnstein és Charles Murray The Bell Curve. Intelligence and Class Structure in American Life (A haranggörbe. Intelligencia és osztályszerkezet az amerikai életben, Free Press, New York 1994) című könyvének a megjelenése után is. A szerzők közül az előbbi a Harvard Egyetem időközben elhunyt pszichológusa, az utóbbi az American Enterprise Institute szociológusa. 850 oldalas művük több mint félmilliós eladott példányszámmal bestsellerré vált és szinte példátlan diabolizációs kampányt gerjesztett. Főleg azért, mert a szerzők szerint az amerikai feketék és más etnikai kisebbségek érdekében bevezetett kompenzációs programok (affirmativ action) teljes kudarcra vannak ítélve, és még azt is hozzáteszik, hogy a jövőben az Egyesült Államok egyre inkább két részre fog szakadni, mégpedig egy főleg európai és ázsiai eredetű „kognitív elitre”, illetve egy sokkal színesebb, anyagilag és szellemileg hátrányos helyzetű alproletariátusra. A nemzetközi emberi-jogista lobbi által ideológiai harceszközzé tett IQ és intelligencia körül mesterségesen kiváltott és fenntartott tévképzetek eloszlatása céljából látott napvilágot az amerikai döntéshozók talán legbefolyásosabb szócsövének tartott Wall Street Journal európai kiadásának 1994. december 15-i számában 52 amerikai, kanadai és angol egyetemi oktató és tudományos kutató manifesztuma „Mainstream Science on Intelligence” (kb. Többségi tudományos álláspont az intelligenciáról) címmel, amelyet a francia Új Jobboldal elméleti kiadványa, az Éléments másodközlése alapján adunk közre teljes terjedelmében a következő számunkban. E rendkívül jelentős dokumentumhoz két előzetes megállapítás kívánkozik. Először is az, hogy az ideológiai céloknak alárendelt laikus sajtóközleményekkel ellentétben a tudományos világ, mindenekelőtt a genetika és a pszichológia művelői távolról sem ellenségesek a The Bell Curve szerzőivel szemben. Sőt mi több, a cáfolat kockázata nélkül kijelenthető, hogy nagy többségükben egyetértenek velük abban, hogy a mentális képességek meghatározásában a genetikai tényezők döntő szerepet játszanak. Tudományos téren ugyanis két dolog egyértelműen bizonyított. Egyrészt ma már tagadhatatlan, hogy az IQ igenis mér valamit, mégpedig az általános intelligenciát (a megértő és megítélő képességet), és hogy megoszlása nagyrészt genetikai tényezőktől függ. Másrészt immáron az is igaznak bizonyult tény, hogy az amerikai fehérek és feketék közötti átlagos IQ-különbség körülbelül 15 pontnyi, noha ez esetben a genetikai meghatározottságot lehetetlen bizonyítani, mert az olyan klasszikus mérési módszerek, mint az iker-módszer, nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak. A jövő ezen a téren is, mint annyi más téren, a molekuláris genetikához tartozik. A másik megállapítás tudományszociológiai természetű. A manifesztum tartalma éppúgy, mint a szakirodalom teljessége azt tanúsítja, hogy Herrnstein és Murray véleménye egyáltalán nem kisebbségi, nem marginális és nincs ellentétben a rendelkezésre álló adatokkal. Mindazonáltal magától értetődik, hogy a tudományos igazság nem alakulhat ki referendum révén. Az a tény tehát, hogy neves szakemberek aláírták ezt a dokumentumot, nem jelenthet többletbizonyítékot a The Bell Curve szerzői által kifejtett konklúziók javára, és csak az e téren felhalmozott tudományos ismeretek jelen állapotának egyfajta mérlegeként értékelhető. Nem utolsósorban pedig annak egyértelmű demonstrálásaként, hogy hamisak azok a sajtóban olvasható tendenciózus információk, miszerint a „komoly” kutatók egyáltalán nem osztják Herrnstein és Murray álláspontját. Mint a manifesztumból kiderül, éppen az ellenkezője az igaz, és így jelentősége az intellektuális higiénia terén is felbecsülhetetlen, mert hozzájárul bizonyos kárhozatos ideológiai praktikák kivédéséhez. Az eszmék világa ugyanis lényegénél fogva a szabad konfrontáció világa, ahol logikusan csak egyetlen téma érdemelhet egyhangúságot: ez pedig a denunciálás denunciálása. A manifesztum közzététele ebből a szempontból is üdvös hatású. Remélhetőleg nálunk is. n

(Fordította, valamint az elő- és utószót írta: Gazdag István)