Ma már egyre inkább nyilvánvaló, hogy a huszadik századi magyar filozófia jó néhány jelentős gondolkodója és életműve élte s éli túl a kommunizmus, illetve az azt felváltó liberalizmus agyrohasztó, gondolkodást tiltó világát. Az elmúlt tizenhat évben sorra kerültek elő a korábban valóban jelentős filozófiai életművet alkotó személyek s műveik.

Nem elsősorban a már a múlt század nyolcvanas éveiben „előkerült”, és azóta is szellemi életünk egyik meghatározójára, Hamvas Bélára gondolunk, hanem Pauler Ákosra (1876-1933), Prohászka Lajosra (1897- 1963), Bartók Györgyre (1882-1970), Joó Tiborra (1900-1945), báró Brandenstein Bélára (1900-1989), gr. Révay Józsefre (1900- 1945), Halasy Nagy Józsefre (1885-1976), Kecskés Pálra (1895-1970), Böhm Károlyra (1854-1911), Fitos Vilmosra (1875-1955) Padányi Viktorra (1906-1963) stb. Hiányérzetünk e kiválóságok újra előtérbe kerülésével csak csökkent, de nem szűnt meg, hiszen Bodnár Zsigmond (1839-1907), Dékány István (1886-1965), Kibédi Varga Sándor (1902-1986), Jánosi József (1896-1965) vagy Kornis Gyula (1885-1958) szintén alkotott figyelemre méltót. Őket is elő kell venni a feledés homályából. Mindenesetre igen humoros, hogy miközben az újra kiadott magyar filozófusok írásai reprint megjelenésükkel is igazolják időtállóságukat, addig a „szegény” hellerágnesek, hogy „versenyben maradjanak”, mindig az „új idők szellemének” megfelelően irogatják át korábbi zsengéiket. Egy esetleges reprinttől rettegnek, hiszen akkor már a később születettek előtt se tudnának „tündökölni”. E mai figyelmünkre is érdemes filozófusok közé tartozott (Bácskay) Bencsik Béla is, aki éppen száz esztendeje, 1906. július 19-én született Budapesten polgári családban. A Pázmány Péter tudományegyetemen végzett filozófia-matematika szakon 1930-ban. A leckekönyvében található tanári aláírások (Brandenstein Béla, Fejér Lipót, Kornis Gyula, Kürschák József, Pauler Ákos, Rados Gusztáv stb.) lenyűgözőek. Doktorátusát a „Paradoxonok a logikában és a matematikában” című dolgozatával nyerte el 1932-ben. A szegedi egyetemen 1941-ben lett magántanár. Jellemző az akkori magyarországi egyetemi viszonyokra, hogy a habilitálást segítő Halasy Nagy József professzor egy Bencsik Bélához írt levelében azzal magyarázza a kinevezés elhúzódását (1941-ben!), hogy a tanári karban sokan nehezményezik Bencsik Béla jobboldali politikai szimpátiáját. Tanári működéséről nem sokat tudunk, talán nem is volt ideje elkezdeni, hiszen azt követően egy Humbold-ösztöndíjjal több hónapot Berlinben is tartózkodott. Igazi kenyérkereső foglalkozásként meteorológus volt, majd a II. világháborúban meteorológus és repülős távolfelderítő volt századosi rangban. Fennmaradt egy igazoló irata, melyben tanúsítja, hogy Horthy István repülőgép-szerencsétlensége idején a légköri viszony normális volt. (A róla szóló legenda úgy tartja számon, mint az egyetlen filozófust, aki pilóta is volt.) Rövidre sikeredett filozófusi pályafutása alatt két könyvet (A megismerés 1939, Rend vagy káosz 1940) és mintegy tucatnyi kisebb cikket publikált. Írásait megjelenésükkel egy időben megfelelően méltányolták. Benn volt a szellemi köztudatban. Volt tanárai éppen úgy elismerték, mint például a filozofikus hajlandóságú Babits Mihály. Rendszeresen részt vett a filozófiai és matematikai közéletben. Megítélése 1945 után vált egyértelműen negatívvá. Ezzel magyarázható későbbi teljes elhallgatása is. Ezt „köszönheti” olyan egykori barátainak, mint például Bóka László, aki 1945 után „megigazulva”, és hogy magát még előnyösebb színben mutathassa be, belerúgott abba a Bencsik Bélába is, aki akkor már rég nem élt. Bencsik Béla tragikusan fiatalon halt meg 1943. március 11-én Karintiában. Ennek előzménye, hogy 1942. október 17-én feleségül vette Gritsch Paulát, aki a karintiai Blasnitz bei Sittersdorfból származott. Éppen felesége szüleinél volt látogatóban állapotos feleségével, mikor egy a balkánról felszivárgott szerb partizáncsapat apósával együtt meggyilkolta 1943. március 11-én, az akkor a Német Birodalom szerves részét alkotó Karintiában. (Egy első világháborús eset megtorlásáról volt szó, amibe ő véletlenül keveredett bele. Apósa ugyanis azok közé a karintiai hazafiak közé tartozott, akik az első világháború végén az arra is terjeszkedni akaró szerbek ellen fegyvert fogott. Ezt bosszulták meg rajtuk a szerbek – jó húsz évvel később.) Bencsik Béla halálakor nem volt még harminchat éves. Filozófus számára szinte kezdő volt, de a sors csak ennyi időt adott neki egy filozófusi életműhöz. Neki, aki tele volt tervekkel, jól felépített filozófusi életprogramja volt. A karintiai Siebendingben nyugszik családi sírban. Később született kislányát osztrák édesanyja az apa kérésének megfelelően magyarnak neveltette. Ezért telepedett le Budapesten az akkor magyarul se tudó özvegy, s élt itt és nevelte magyarrá leányát 1945 után, mint számon tartott osztályidegen – igen nyomorúságos körülmények között. Málnási Ödön Magyar mártírok című kis könyvében tisztességesen emlékezik meg Bencsik Béláról, bár a szövegben tárgyi tévedései is vannak a neves történésznek. Megjelent írásai közül kétségkívül a „Rend vagy káosz” a legfontosabb. Ez a háromszázötven oldalas mű a legszorosabban kapcsolódik az akkori úgynevezett krízisgondolkodókhoz: Bergyajevhez, Evolához, Huizingához, Keyserlinghez, Spenglerhez, a magyarok közül Dékány Istvánhoz, Hamvashoz, Padányi Viktorhoz, Prohászka Lajoshoz. De talán mindenekelőtt Othmar Spannhoz (1878-1950). Bencsik alapos ismerője a különböző kultúráknak, köztük a letűnteknek is. Éppen ezért mer merésznek tűnő analógiákat felállítani és azokból következtetéseket levonni akár a saját korára vonatkoztatva is.Tárgyalja a kultúrák típusait, belső tagozódásaikat, élethullámaikat stb. Mindezeket nagy részletességgel és imponáló beleérző képességgel. Spann nyomán Bencsik is kétfelé osztja a történelmi kultúrák állapotait: individualisztikus és univerzalisztikus állapotokra. Fejezetről fejezetre szembeállítja mindkét kultúrállapot végleteit, túlzásait. Írása ott válik igazán érdekessé, szinte hátborzongatóvá, mikor a késői individualisztikus kultúrák patológiájáról rajzol nagyformátumú képeket. Ilyenkor érződik igazán, hogy a könyv szerzője fiatal ember, aki az idegeiben érzi a múlt század harmincas éveiben zajló küzdelmeket a kultúrbetegségekkel szemben, melyek már akkor is nemzetek sorát rombolta. Rendre ismétli, hogy a túlzottan individualisztikus korokban hogyan válik öncélúvá, meddővé a filozófiai gondolkodás, hogyan lesz divatossá irodalom, művészet címén a hagyományok, az ősi intézmények kigúnyolása, rágalmazása, melyek bomlasztó hatását az esetleges ellenbizonyítás se semlegesítheti. De ekkor már nemcsak a mások kigúnyolása divatos, de az öngúny is, ami semmivel sem kevésbé kártékony. Így már nincs hitele semminek, mindent eláraszt a cinizmus. A szellem pojácává válik, ezáltal pedig önmaga gyilkosává. „A szabadverseny már nem a tehetségeseket, hanem a kevésbé kényes erkölcsi felfogásúakat veti felszínre. A népképviselő már nem a népet, hanem az őket megvásároló tényezők érdekeit képviseli. Az üzleti életben az igazságos haszon eszméje elhalványul és az erkölcsi gátlást nem ismerő profitéhség és a spekuláció lesz úrrá. Sokan munka nélkül óriási vagyonokat varázsolnak elő. A munkásélet ostobaságnak látszik. Szégyenletes valóság, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Óriási tömegek jutnak koldusbotra. Az egyik oldalon a jólétben való dúskálás, a másikon a szörnyű nyomor. Az ideális dolgok értékelése megszűnik és az anyagiasság teljesen elhatalmasodik. Az összetartozás érzése elsorvad. (…) A magát másokért vagy eszmékért feláldozó hős bolond, mert az eszmékben való hit komikus. A közös meggyőződések és világnézet helyébe minden vonatkozásban a kétely lép. Az emberek elvtelenek és bizalmatlanok.(…) Nincsen már közös mérték a dolgok értékelésére. Az egyének mindinkább egyéni alkotásokat hoznak létre, amelyeket végül csak maga az alkotó képes megérteni és értékelni. Az életnek mindinkább csak a hátrányait látják. A blazírtság, az életuntság pestisszerűen terjed. A születések száma ijesztően csökken, az öngyilkosságok száma megdöbbentő gyorsasággal növekedik. Nincsen már érdeklődés, lelkesedés, áldozatos akarat. Nincsen már kultúra, csak szenvedő, tülekedő vagy mindentől megcsömörlött, unott emberek tömege. A halott érdeklődését csak perverz, idegizgató eszközök támasztják fel rövid időre. A kultúra megőrült” – vonja le a következtetést bölcselőnk. De mint látjuk a diagnózis jó hatvan év után is érvényes – csak még fokozottabban. Bencsik Béla szerint a kultúrák megőrüléséről beszélni egyáltalán nem túlzás. Mert két véglete éppen olyan tüneteket mutat, mint az emberi lélek két legsajátosabb betegsége. Egyik skizofrén esetben a lélek szétesik, a másikban elgépiesedik. A túlzottan individualisztikus kultúrákban is éppen a szellemi egység esik szét. A kórosan univerzalisztikus (értsd: kollektivisztikus) kultúrákban a túlzott elgépiesedés jelentkezik. A mi mai szinte totális szellemi és erkölcsi nyomorúságunk fő oka, hogy negyven év kollektivisztikus diktatúráját egy totálisan individualisztikus váltotta fel. Hiszen a hatalmon levőknek mindegy, csak attól félnek, hogy nehogy normális világ alakuljon ki. A bomló kultúra különben szerencsés körülmények között sokáig húzhatja még, de egy külső nyomás könnyedén összeroppanthatja. A megmerevedésben elsorvadó kultúra is alkotóképességének elvesztése után még sokáig élhet álomszerű életet egy örökös körforgás egyformaságában. De szintén életképtelen és az első külső erő hatására összeomlik. Az emberiség ismert története számtalan példával igazolja Bencsik Béla nézeteit. De vajon megmenekülhet-e a kultúra a pusztulástól, attól, amit a két szélsőség képvisel? – Igen – válaszolja a szerző. Akkor, ha a bomlási folyamat nem folytatódik a végső szétesésig, hanem azt megelőzően létrejön egy új összefogás égy új világnézet által. Aminek következményeként az építés, az összefogás szelleme válik irányadóvá. A könyv talán legcsillogóbb része az, mikor Bencsik arról a lelkiállapotról beszél, amikor a belsőleg teljesen szétrágott liberális társadalomban már mindenki a maga módján megváltóra vágyik. „Minél kevésbé tudnak egymásnak hinni, annál inkább várnak valakire, akiben mégis hinni lehet, aki igazán az igazat mondja” – kiált fel egyszer. „Várnak valakit, aki az erejüket összefogja, véget vet az egymás ellen való tusakodásuknak. Ha valamely nagy személyiség hatására az emberek belátják, hogy a közös cél érdekében segíteniök kell egymásnak, lassan kifejlődik az összetartozás érzése. Új eszmék keletkeznek, amelyek a közösségért való munkának értelmet adnak. Az egyéneknek erősen kell küzdeniük, de ez a küzdés már nem kényszerű és reménytelen küzdés, amit nem szívesen végeznek, hanem azt már a közösség iránt való nemes kötelességnek tekintik, amelyet szívesen harcolnak végig, némelyik egészen az önfeláldozó heroizmusig. A közösség munkája a cél érdekében még jobban organizálódik, tervszerűvé válik. Az egyén élete mindinkább meghatározott normák szerint folyik le, s az egyén életének nagyobb részében a közösségért dolgozik, s a közösségi munkának értelmet adó eszméknek él. Ily módon az univerzálódás a testi és lelki erők összefogása által megmenti a közösséget a nyomortól és pusztulástól, s új reményt, új hitet ad, új jövőt teremt és gyakran monumentális univerzalisztikus alkotásokat hoz létre” – vallja filozófusunk. Amihez elsősorban azt tehetjük hozzá, hogy az általa is megemlített irányadó „nagy személyiséget” várjuk. Evola szavával: a romok eltakarításához, majd az azt követő újraépítkezéshez a férfiakat. Mert akkor lesz majd ismét rend.