„Az egyetlen dolog, amit egy amerikai megért, az erőszakos és semmitmondó Tom és Jerry-rajzfilmek” – mondja Al Bundy az Egy rém rendes családból, és mint az alábbiakból is kiderül, ez egyfajta etalon az amerikai filmkészítők számára. A félreértések elkerülése végett ugyanakkor leszögezzük, hogy az idézőjelben szereplő gondolatok, a dolog természetéből adódóan, szó szerinti idézetek. Értük tehát minden felelősség az alkotóikat terheli. Értelemszerűen.

Annak ellenére, hogy fajok hivatalosan nem léteznek, a nem létező fajokhoz tartozó egyedek pedig egymással minden tekintetben egyenértékűek, a mai amerikai filmekben mégis kimondottan előnyös négernek lenni, és ipso facto szinte mindig jó embert játszani: pilótaként fehér főhőst (A múmia visszatér), rendőrtisztként fehér hősnőt (A 13. emelet), bombaszakértőként repülőgépet (Bombajárat), atomtudósként országot (Atomvihar), magfizikusként világot menteni (A mag), orvosként embereket gyógyítani (Szép új világ), hősként embervadász-cápát ölni (Háborgó mélység), sztárügyvéd(nő)ként fehér gyilkost védeni (Földrengés New Yorkban), FBI-ügynökként fehér tömeggyilkost üldözni (Egy gyilkos agya) és így tovább. Ráadásul, mintha csak törvény írná elő (törvény írja elő?), többnyire intenzív agymunkát és átlagon felüli IQ-t igénylő posztokon tündökölni, például rendőrfőnökként (Időzavarban; Kutyám, Jerry Lee 3.), űrhajóparancsnokként (Halálhajó), törvényszéki orvosszakértő(nő)ként (Gyilkos többszörös), FBI-ügynökként (Váltságdíj, Szerelem és árulás, A képlet csapdája), CIA-ügynökként (Kamukém), államügyészként (A méregkeverő), bíró(nő)ként (Pillangók klubja, A méregkeverő, Larry Flint, a provokátor), tűzoltóparancsnokként (Tűzcsapda), a Pentagon tábornokaként (A rettegés arénája) vagy éppen New York polgármestereként (Földrengés New Yorkban). Régen elmúlt már az a barbár kor, amikor egy film első öt percében Calahan felügyelő alias Clint Eastwood ólommal bélelt ki egy öttagú néger rablóbandát, ahogy 1983-ban tette Az igazság órájában. Az ilyesféle rendőrségi túlkapás ma már szinte elképzelhetetlen, a reklámozása pedig még inkább. Manapság már nem a noblesse, hanem a „politikai korrektség” kötelez, így aztán a fikció szintjén legfeljebb elvétve fordulhat elő, hogy néhány fehér (gaz)fickó minden különösebb lelki trauma nélkül szétlő egy felfuvalkodott és -fukszozott néger drogdílert (Egy nehéz nap), vagy hogy szadista néger gyilkos (Halálkanyar) vagy brutális néger strici (Döbbenet) tűnik fel a színen. Michael Mann Collateral – A halál záloga című szentimentalo-thrillere viszont nagyon is korrekt akar lenni, így aztán Tom Cruise mindenre elszánt, kegyetlen és persze szőke hajú fehér bérgyilkost, Jamie Foxx pedig – az obligát négersablonhoz igazítva – művelt, empatikus és bölcselkedő hajlamú fekete taxisofőrt alakít benne, és egyébként is több tesója virít állami csúcsvezetői posztokon, mint ahányan a valóságban vélhetően a teljes amerikai adminisztrációban ténykednek, a takarító személyzetet is beleértve. „Fekete vagyok, és büszke vagyok rá!” – hetvenkedik az alacsony homlokú Wesley Snipes a magas homlokú Woody Harrelsonnak a Pénzvonatban. (Ha egy fehér dicsekedne a fajiságával, az vajon rasszizmus lenne?) „Ezek a barom franciák csak a borokhoz értenek” – röffenti egy másik fekete a Kínai csapásban (és ha egy francia mondaná, hogy „ezek a barom négerek csak a tamtamozáshoz értenek”?), majd ugyanazzal az elánnal „csigazabálóknak” titulálja őket, és a kontraszt kedvéért a kínaiakról is szakvéleményt nyilvánít, imigyen: „Mindig azt hittem róluk, hogy tunya, ostoba népség…” Igen, nem tévedés: egy afro-amerikai mondja ezt a kínaiakról, akik bizonyára szégyenkeznek is eleget, hogy nem születhettek olyan szorgosaknak és okosaknak, mint eminens kritikusaik. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételt célzó projekt számos fontos posztját nem kínaiak, hanem speciel feketék töltik be, ahogyan az A kapcsolat című tudománytalan-fantasztikus rémálomból kiderül. Az egyik kísérleti objektumot az Apokalipszis nevében felrobbantó vallási fanatikus viszont fehér bőrű és szőke hajú, ahogy kell. Annál nagyobb öröm látni, hogy az USA-ban a különböző etnikai kisebbségek között valósággal dúl a harmónia. Ezért aztán néger zsaru és zsidó ügyvéd együtt épül be a latin-amerikai drogmaffiába, és viribus unitis minden rosszfiút elintéznek, mielőtt sajnálatos módon lócitrom kerül a mixtúrájukba. Mégpedig szó szerint. „Felejtsd el ezt a judeokeresztény lószart. Akik tisztességről papolnak, azok nyomorítanak meg minket” – okítja ugyanis a drogpénztől megrészegült Dávid a piszkos anyagiakra zsigerileg rezisztens Kunta-Kintét, aki azonban nem hallgat a szirénhangra, inkább golyót ereszt beléje, és beszolgáltatja a szajrét az államnak (Az alvilág mélyén). Tiszta szerencse, hogy voltak egykor nácik is. Nélkülük ma ugyan kire osztanák az univerzális madárijesztő szerepét? Osztrák neopéldányuk, akinek apját a nürnbergi perben elítélték (rossz vér!), atombombát vesz a feketepiacon, hogy Amerikát és Oroszországot összeugrassza. Egy szemfüles jenki őrmester azonban leleplezi az ördögi tervet, és éppen kéznél levő néger társai segítségével megmenti a világot. A „sátánfattya” és cinkosai elnyerik méltó büntetésüket, az amerikai és az orosz elnök örök barátsági szerződést köt, és leszerelik atomarzenáljukat (A rettegés arénája). Ebből is látható, hogy a négereknek kulcsszerepük van a világra leselkedő mindenféle atomveszély elhárításában. Kiváló ritmusérzékük mellett már csak ezért is megkülönböztetett tiszteletet illeti őket mindenki részéről. Aki erre nem hajlandó, az megnézheti magát. Ahogy a Sporttolvajok egyike is, aki óvatlanul leniggerezte a társaság dísznégerét, és ezért már az első akcióban lakolnia kellett, mégpedig „bűne” súlyához méltóan, egy viaduktról földet fogva. A Specialista címszerepében Sylvester Stallone mint robbantásos bérgyilkos viszont azzal bizonyítja politikai korrektségét, hogy a buszon megrendszabályoz egy udvariatlan fehér tinibandát, mert nem akarták átengedni az ülőhelyet egy terhes fekete mamónak. Az utolsó őrjárat című Mad Max-utánérzésben a tipikus árjapónemmel megvert Dolph Lundgren – nyilván hendikepje kompenzálásaként (eredeti neve ugyanis Adolf) – egy egész busznyi néger gyereket ment ki fehér fegyencek fogságából. Apropó: eléggé el nem ítélhető módon a Barbár betörésekben azon meditálnak, hogy „a gyerek egy vagyonba kerül, nem is tudom, miért csinálnak annyit a harmadik világban”. Most már ezt is tudjuk. Hogy legyen kit megmentenie Dolphinak. Négytagú gengszterbanda zsidó főnökének szadista és a változatosság kedvéért szőke goj a testőre, aki „rosszabb, mint az ördög”, és véletlenül egy néger is a korpa közé keveredett, de gyorsan kiderül róla, hogy valójában beépített FBI-ügynök, ami ugyebár evidens (Bosszú és igazság Új Mexikóban). Miként az is, hogy a Jack Nicholson rendezte és alakította Cinikus hekusban mohó goj olajcápa le akarja nyúlni zsidó-ergo-altruista építési vállalkozó földjét, és ebben semmitől sem riad vissza. A film valamennyi zsidó karakterét mély humánum jellemzi, még a szimpatikus szalongengsztert is, aki a látszat kedvéért ugyan brutalizálja és halállal fenyegeti hősünket, de igazából a légynek sem tud ártani. „Egyenesen megyünk, féljük Istent és elűzzük a gonoszt” – definiálja a zsidó lét lényegét a Killer – Egy sorozatgyilkos naplója zsidó börtönőre, majd egy goj kapcsán azt is elárulja, hogy számára „ő képvisel mindent, amit gyűlöl: kapzsiság, fösvénység, korrupció”. (Nostra culpa, nostra maxima culpa.) Nem csoda, hogy a Marco Polo – A hiányzó fejezet című izraeli filmben minden teketória nélkül kinyilatkoztatik, hogy „a zsidók csak úgy férnek meg a keresztényekkel, ha a keresztények halálra böjtölik magukat”. Kétségtelenül ez is egy megoldás, még ha az utóbbiak számára talán nem is a legideálisabb – kivéve persze a mazochistákat és a neokonokat… Térjünk is vissza a nácikhoz. Őket mindig elő lehet venni a naftalinból, ha a jónépet kell riogatni. Mintha kommunisták nem is léteztek volna. Elvégre kicsire nem adunk, és százmillió halott ide vagy oda, úgy tűnik, meg se kottyan. Az Időzsaru 2. – Verseny az idővel hősei visszatérnek hát a múltba, hogy likvidálják a Führert. (Ki mást?) „Hagynád, hogy egy őrült megöljön 11 millió embert?”, moralizál egyikük, amivel egyébként vagy alá-, vagy túlbecsüli a náci diktátor teljesítményét. Attól függően, hogy kiket számítunk az emberek közé (v.ö.: Talmud). Ehhez képest a Fridában Trockij „a világ legnagyobb gyilkosának” Sztálint tartja, és nyilván tudja, hogy miről beszél, elvégre személyesen is asszisztált neki a mészárlásaiban. A Herman Wouk ponyvaregénye alapján készült Lázadás a Caine hadihajón zárójelenetében egy Greenwald nevű zsidó ügyvéd mindenesetre arról fantáziál, hogy a koncentrációs táborokban a nácik szappant főztek áldozataikból. Bátran rágalmazz, valami mindig megmarad belőle, mondták már a régi rómaiak is. Csupán sulykolás kérdése az egész. Nemzeti leépülésükért a franciák is a németeket hibáztatják, rendületlenül. A Bíbor folyók című paranoiás kórtünetük második epizódja, Az Apokalipszis angyalai az előző rész szerves folytatása, csak még hisztérikusabb kivitelben. Exnáci katonatiszt, momentán Németország kulturális és vallásügyi minisztere (!) meg akarja szerezni a Vatikántól Lothar kincsét, hogy felépíthesse az Új Európát, a „fehér”, a „hívő” Európát, „amilyennek mindig is lennie kellett volna”, eközben náci-nindzsa szárnyas fejvadászai szorgalmasan gyilkolásznak, míg végül meglakolnak a gazok, és jöhet a katarzis. A fasiszta korszak megpróbáltatásait Agostina Belli libidogén bájaival fűszerező Fehér telefonok című olasz filmszatíra viszont nem kertel, és a dögös díva lélegzetelállító neglizséin kívül mítoszromboló kijelentéseivel is sokkolja a publikumot, mint például „a Duce valóban a Gondviselés embere volt, ahogy őt a papok nevezték”, vagy „megbukott a fasizmus, és egyik pillanatról a másikra 40 millió olasz döbbent rá, hogy világéletében antifasiszta volt” és így tovább. Még ennél is nagyobb skandalum, hogy a kétezer éves gyakorlathoz híven immáron mozgóképileg is bántják a kereszténységet. Ezekbe a nemtelen és minden alapot nélkülöző támadásokba még a Bunuel- és Almodóvar-féle híres, ámbátor hírhedten ateista rendezők is bekapcsolódnak. Az előbbi A tejútban a compostellai zarándoklatot parodizálja, olyasféle gyalázatos blaszfémiákkal operálva, hogy „mi lesz Krisztus testével (ti. az ostyával), ha a gyomorba jut?”. Az utóbbi Rossz nevelése pedig a bizonyára Spanyolországban is csupán marginális jelenségnek számító papi pedofílián lovagol, amelynek keretében Manolo atya megrontja a tizenéves Ignaciót a sekrestyében, aki a homo-erotikus élmény hatására elveszti a hitét, kijelentve: „Nem hiszek Istenben és pokolban. És ha pokolban sem, akkor nem félek. És félelem nélkül bármire képes vagyok.” Mint kiderül, még arra is, hogy fiatalemberré, illetve transzvesztitává cseperedve megzsarolja az atyát, aki azonban fizetés helyett inkább kitöreti a nyakát az egyik kollégájával. „- Tanúk nincsenek. – Isten. – Igen, de ő a mi oldalunkon áll” – lamentál a két egyházfi cinikusan, és részükről a dolog ezzel le van tudva. A tisztességes hívő emberek legszentebb érzéseit tiporja sárba az Istenben bízunk, avagy vallást akarunk főműsoridőben című 1980-as amerikai film is. Sátáni története a karizmatikus (hit)gyülekezeteket és tele-evangelista prédikátorokat teszi nevetségessé, sajátos adománygyűjtő módszereikkel és hitvalló szertartásaikkal egyetemben. Az amerikai és izraeli zászlókkal felcicomázott, fényűző irodájában trónoló Armagedón Thunderbird tiszteletes valójában Mammon szolgálójaként irányítja az Isteni Haszon Egyházát, valamint csatolt részeit, a Lelki Önsanyargatók Ökumenikus Templomát és a Pontius Pilátus Kegytárgy Nagykert és az itt a piros, hol a piros? sémájára itt az Úr, hol az Úr? játékot játszik a rászedett és kifosztott hívekkel, azt kántáltatva velük, hogy „Fegyverünk a hit. Leld meg! Hit leld! Hit Leld! Hit Leld!”. Az istentelenek képesek még a Megváltó csodáiból is gúnyt űzni, a filmbéli kolostor medencéjénél ugyanis felirat figyelmeztet: „Vízre lépni tilos!”. Egy 2002-es ír-angol antikatolikus propagandafilm, A Magdolna nővérek annak a potom harmincezer ír nőnek a sorsából igyekszik ügyet csinálni, akiket családjuk a múlt század második felében az Irgalmas Nővérek által működtetett Magdolna-menhelyek valamelyikébe záratott, ahol azután állítólag igencsak irgalmatlanul bántak velük. Tudnivaló persze, hogy a menhelyek mosodáiban robotoltatott romlott teremtmények gyalázatos viselkedésükkel vívták ki maguk ellen szerető szüleik neheztelését, például szégyentelen kacérságukkal, vagy azzal, hogy hagyták magukat megerőszakolni, esetleg a házasság szentsége nélkül merészeltek szülni. „Minden férfi bűnös. El kell távolítani a bűnbeesésük okozóját” – adta meg az intézmény főnöknője az intézkedés kegyes motivációját, és szavainak isteni ihletettségét még a sajnálatos túlkapások sem cáfolhatják. Igaz ugyan, hogy a fegyelem ellen vétőket néha megalázták, sőt megbotozták, és olykor az is megesett, hogy az apácakápók a pőrére vetkőztetett lányok testi tökéletlenségein viccelődtek („Ki a szőrösebb lent?”), a rendőrség által begyűjtött szökevényeket pedig vezeklésképpen megkopasztották, mint a csirkét, de ezek a sajnálatos működési anomáliák sem homályosíthatják el azt az áldozatos erkölcsnevelő munkát, amely a menhelyek falai között folyt évtizedeken keresztül – ad maiorem Dei gloriam. Az utolsó mosodát alig tíz éve zárták be, és így már semmi sincs, ami az ír nőket eltántoríthatná a bűnbeeséstől. Egyébként az írek és az angolok mintha valamiért pikkelnének az anyaszentegyházra, a Dal egy agyonvert fiúért című egyházellenes hangulatkeltést ugyanis szintén ők követték el társtettességben. A valós eseményen alapuló film a második világháború idején játszódik az írországi Szent Júdásról elnevezett katolikus (fegy)intézményben, ahol a kisebb lopásokért és főleg csavargásért internált tizenéves fiúkat a keresztényi életvitelre igyekeztek nevelni, alkalmanként fizikai és szexuális jellegű próbatételekkel is. Ebbe a légkörbe csöppen a spanyol polgárháború veteránja, egy komcsi-szimpatizáns laikus tanár, aki mindezt nem nézi jó szemmel. Végül is akkor szakad el nála a cérna, amikor a szadista prefektus halálra veri kedvenc tanítványát. Az érzékenyebb lelkületű nézőket egyenesen sokkolhatja, hogy a film nagyjelenetében a felebaráti szeretet parancsáról megfeledkezve a falra, illetve fölöttébb szentséggyalázó módon a falon függő Szűz Mária-képre keni a gyilkost. A történteket mindazonáltal eltussolták, a szadista és pederaszta papokat más, felelős beosztásba helyezték, a javító- és ipariskolák rendszere pedig egészen 1984-ig fennmaradt Írországban. Ceterum: a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.