Abban biztos vagyok, hogy megismerik az embert. Még évekkel ezelőtt történt, hogy egy fiatal, repülni még nem tudó, kis feketerigót találtam a lakásunk előtt, a bokraim alatt. A múltkor már említett módon, nekem is hangoskodva nekiestek a szülők, miközben én a macskát fürkésztem. Végül hoztam némi magot a fiókának. Két nap múlva már nyugodtan röpködtek mellettünk a szülők, és a kicsi sem futott el tőlem olyan riadtan. Van egy saját rigónk, gondoltam büszkén és naivan. Azóta már sok-sok kis feketerigót láttam lakásunk körül szaladgálni, de a jelenség magyarázatának csak most jártam utána a szakirodalomból. Egy speciális túlélési stratégia alkalmazása tette e madarakat sikeressé az erdőben, és ezt folytatják a városban is.

Egyrészt a gyors növekedésük a titok (a márciusban lerakott 4-5 tojásból két hét alatt kikelnek a fiókák, és újabb két hét múlva már röpülni is tudnak), másrészt a kisrigók még röpképességük elérése előtt kiugrálnak a fészekből. (Tehát nem a szülők lökik ki őket, mint feltételezte a barátom.) Ezzel tévesztik meg ugyanis az ellenséget, hiszen ha egy ragadozó ráakad a fészekre, már nem tudja az összes fiókát elpusztítani. Ráadásul, azok a ragadozó madarak, amelyek – az általában sűrűbb lombú tuja vagy fenyőfán, borostyánnal befutott növények ágvilláiba – fűszálakból, gyökerekből, vékony ágakból épült rigófészkeket könnyűszerrel kirabolják, a sűrű aljnövényzetben nem akadnak rájuk. A szülők, csőrükbe sokszor egész csokornyi földigilisztát szedve össze, a fészekben szorgosan etetik a fiókákat.

Kiváló alkalmazkodó képességük ellenére sem tudnak a génjeikbe rögzült magatartásukon változtatni, és a városokban is kiugrálnak a kisrigók fészkeikből. Itt viszont nincs sűrű aljnövényzet, vannak viszont macskák és szívtelen emberek. Pedig ha félrehúzódunk, pillanatok alatt megjelenik az addig rejtőzködő szülők valamelyike és elvezeti az elcsatangolt kismadarat. A „macskavész” ellenére sincs azonban veszélyben, szapora madár lévén kiheveri az ilyen veszteségeket.

Mindenesetre – szomorúságomra – az elmúlt héten nem sok természettel, környezetünkkel foglalkozó műsort találhattunk a hazai televíziókban. Sőt meglepetésemre most olyan eseményt is elmulasztottak kiemelni a másság ideológusai a médiumokban, amit néhány éve még lelkesen népszerűsítettek. Ez annál is feltűnőbb volt, mert az elmúlt héten két amerikai néger politikussal volt tele az amerikai és világsajtó, míg a magyarban csak az egyik szerepelt.

Az első, nem hivatalos politikus, míg a második az állam képviselője, külügyminiszter. Martin Luther King és Colin Powell. Míg King néhány éve a sikeres másságpolitika egyik hazai jelképe volt (még egyesületet is neveztek el róla, és futtatták is, amíg vezetője, a pökhendi Ill Márton le nem bukott), az idén hallgattak róla. Pedig az USA-ban immár két éve nemzeti ünnep január 15., King születésnapja.

Akkor a hivatalok bezártak, a Capitolium lépcsője előtt nagygyűlést tartottak az aktivisták. Az ünnepséget King özvegye nyitotta meg ökumenikus istentisztelettel. Az Egyesült Államok első embere, pontosabban emberei is részt vállaltak az ünneplésből: George W. Bush egy főként feketék látogatta általános iskolában mondott beszédet, hangsúlyozva a feketék iskoláztatási körülményeinek javítását. Bill Clinton leköszönő elnök egy idősek otthonában segített egy jelképes oszlopfestésben, később a Kolumbia Egyetemen tartott beszédében hangoztatta, hogy reméli, egyszer létrejön majd a valódi Egyesült Államok. Ennek az ünnepnek az üzenete a sikeres néger emberjogi mozgalomra való emlékezés, a még meglevő hiányosságok emlegetése volt. Nem csoda, hogy balliberális sajtónk lelkesen ismertette és a hazai viszonyokra aktualizálta a történteket.

Az 1968-ban meggyilkolt lelkész legismertebb politikai tette, máig ható üzenete, a beszéd (csak The speach-nek emlegette a CNN is) volt. Az I Have A Dream, vagyis a Van egy álmom címen híressé vált beszéde – amelyet 1963. augusztus 28-án tartott a Lincoln-emlékmű előtt -, fektette le egyúttal az alapját az 1964-es Polgárjogi Törvénynek és az 1965-ös Szavazásegyenlőség Törvénynek. Martin Luther King lelkész a jogfosztott amerikaiak vezérévé, a feketék és fehérek közötti békés közeledés apostolává vált. Álomlátó férfi, akit kormánya több mint hússzor vet börtönbe államkritikája miatt, s aki ezt nagy megtiszteltetésnek tartja; aki föllép a szegénység ellen saját országában, de föllép mások, a Harmadik világ kizsákmányolása ellen is. (Minden idők legfiatalabbjaként kapta meg 1964-ben a béke Nobel-díjat.) Divatos is lett világszerte ez a szófordulat, az álom, a vízió. Nemcsak a politikai életben. (Lásd Orbán Viktor gyakori fordulatát.)

Ittzés János győri evangélikus püspök székfoglalóját (2000. szept. 23.) nem véletlenül kezdi így: „A tragikus sorsú Martin Luther King I have a dream, Van egy álmom mondatát ki ne ismerné, ki ne idézné? Van egy álmom – mondjuk, és szárnyalni kezd a fantáziánk… Szinte divattá lett álmodni, vízióval rendelkezni -, de legalábbis álmokról és jövővíziókról beszélni. Nem is vehető igazán komolyan manapság, akinek nincs víziója a jövőről.” Az idén viszont Amerikában nem a harcos aktivisták, hanem a szelíd békepártiak, nem a zsidók, hanem az arabok emelték Kinget zászlajukra; nem a másságra, nem bőrszínekre vonatkozó mondatait idézték tőle, hanem a Ghandi-követő békeharcost: „Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Ne a keserűség és gyűlölet poharából csillapítsuk szabadságszomjunkat. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká fajuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel válaszolunk.” Csodáljuk-e, hogy ezt itthon „észre sem vették” a médiamunkások. Ellenben Powell kardcsörtetését (régi moszkovita szokás szerint) a politikusokkal együtt még túl is lihegték.

Nekem szerencsém volt: a CCN a híres beszéd lejátszásával emlékezett és rögzítettem. Ért néhány meglepetés. King nem a csúnya amerikai angolt beszélte, hanem alaposan, „paposan” artikulált beszéde részleteiben még számomra is érthető volt. Meglepett a humora, profizmusa, ahogyan játszani tudott hallgatósága érzelmeivel, ahogyan kiváló dramaturgként a beszéd végéig fokozta a feszültséget, és végén következett a katarzis: a „van egy álmom” kezdető mondatok pergőtüze. De leginkább King hallgatósága lepett meg. Negyvenöt-hatvan éves feketék, láthatóan a néger középosztály tekintélyes tagjai gyűltek össze néhány százezren. Arcukon pedig ugyanaz a kamaszos, büszke mosoly, amit a Kádár-korszak március 15-i tüntetésein összejött társaim arcán láttam valaha: mégsem félemlítenek meg, mégis itt vagyunk, mégis merjük, mégis mi fogunk győzni.

Aktuális ismét a szabadságharc hazánkban, mert a régi-új hatalomgyakorlók az új „demokratikus” eszközrendszer segítségével, új módszerekkel valósítják meg a régi tartalmat. Miként az ókori festők, a kormány sem tudja elviselni, hogy a tér ne legyen (általa) betöltve. Ezt a jelenséget nevezték el a művészettörténészek „horror vacuinak”, vagyis az ürességtől való irtózásnak. Kormányunk pedig azt nem tudja elviselni, hogy valahol ne az övéi legyenek. Mindenkit levált, kicserél, megszüntet stb. Legújabban Hankiss Ágnest és az általa vezetett intézményt takarítja el hívei útjából.

Ez a jelenség már korában is feltűnt. „Egyre inkább egy fajta szubjektivizmus van terjedőben, azaz kezd megjelenni a horror vacui jelensége. Vagyis a kultúra középpontjában, éppen abban a pontban, ahol a világnézetnek kellene összefognia az egyes területeket, komoly bizonytalanság jelei mutatkoznak. Ez az üresség pedig előbb-utóbb kezdi megrettenteni a gazdaság és politika vezető köreit is, többekben kezdi tudatosítani a kulturális-vallási identitás és az erkölcs fontosságát (…) Mindenesetre nekünk egy katolikus egyetemen nyilván küldetésünk az, hogy a világnézet és a tudományok harmonikus egységét a magunk módján megpróbáljuk elősegíteni” – tartotta tanévnyitóját nem is olyan régen dr. Erdő Péter püspök, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora.

Nem csoda, hogy egyre több a radikális módszereket alkalmazni akaró, és időnként már-már szélsőséges gondolatokat megfogalmazó „médiasztár”, értelmiségi és politikus is a nemzeti oldalon. Pedig a határozottság nem azonos a keménykedéssel. Nekünk, akik a nemzet és az Isten nevében lépünk fel „nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká fajuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel válaszolunk.” „Szót emelni azokért, akiknek nincs hangjuk” – hangzott valaha King politikai jelmondata.

Ma, nálunk ki teszi ezt?